Layla: az angyal, az ördög és a gyermek XX.

Fantasy / Novellák (957 katt) angyalka146
  2014.08.24.

Leírhatatlan a szárnyalás. A szélnél is gyorsabban, versenyezve a nappal utaztunk a Mennybe, és én boldog, nagyon boldog voltam! Végül megérkeztünk és két nagy kapu elé értünk.

- Olyan ismerősek! Ezeket már láttam!
- Persze, hogy láttad! – vágta rá azonnal Uriel. – Amikor meghaltál, ide kerültél. Ez a csarnok a bejárat a Három Világ között.
- Három világ?
- Igen. Itt találkozik Menny, Pokol és Föld. Ha leugrasz, a Földre esel. Jobbra a Mennyek, balra a Pokol bejárata van.
- Miért mondjátok többes számban azt, hogy Mennyek? Nem csak egy Menny létezik?
- De igen – mosolyodott el Uriel –, de több szintje van, több szférára oszlik, s mindegyik rész más. Máshogy néz ki, más angyalok szolgálnak ott, és más lelkületű emberek töltik be.

Egy percre eltűnődtem a hallottakon, majd megdermedtem. Az emlékek tisztán tolultak elmémbe. Már nem érdekelt a többes szám kérdése.

- Biztos, hogy jobbra van a Menny?!
- Persze – vágta rá Michael.
- De amikor döntenem kellett, hogy Menny vagy Pokol, akkor az angyal, aki itt ült – és előre mutattam a most üres tér felé –, azt mondta, hogy a Pokol jobbra van.
- Ki ült itt akkor? – kérdezte Rafael a többiektől.
Uriel egy percre elgondolkodott, majd elhúzta a száját.
- Raziel. Vicces fiú.
- Ki az a Raziel? – replikáztam gyorsan.
- A „titkos tudás” angyala. Nem kell mindenről tudnod – válaszolt mogorván Michael, s a többiek hallgatólagosan egyetértettek vele, miközben a Menny felé vonszoltak.

Michael a kapura helyezte két tenyerét, mormolt valamit ősi nyelven (már megint honnan veszem, hogy ősi?!) és kitárult az ajtó. Mintha dzsungelbe kerültem volna. Hatalmas fák, szárnyaló, színes madarak, óriási virágok tengere vett kerül. A színek vibráltak – minden sokkal, de sokkal színesebb és élénkebb volt, mint a Földön. A növények tengerében egy keskeny, arany út tekergett, azon indultunk el.

- Mint az Ózban! – álmélkodtam el.
- Az meg mi? – kérdezte Michael.
- Egy emberek által kitalált történet – mosolyodott el Uriel. – Az egyik kedvencem. Nagyon érdekes, hogy néhányan a leszületésetek után is emlékeztek a Mennyre – kék szemeivel felém fordult, mintha megerősítést várna.
- Nem értelek – motyogtam. – Mit jelent az, hogy a leszületés után?
- Minden emberi lélek – válaszolt Rafael – a halála után hosszabb-rövidebb időre ide kerül. Miután sikerült feldolgozniuk a saját haláluk és földi életük élményét, választhatnak: megítélt szívük után vagy a Pokolba mennek vagy visszatérnek a Földre.
- Várj! – torpantam meg. – Ezt nem értem. A Mennyben nem is maradhatnak?
- Amíg nem tisztul meg minden szennytől a lelkük, addig nem – Michael acélos hangja visszhangzott a térben.
- Valaha, az idők kezdetén, élt egy csodálatos Lény. Nem tudta még, ki ő és mióta létezik, de szeretett volna erre rájönni, ezért álmodni kezdett. – Rafael bársonyos hangja simogatni kezdte a szívemet, és a félelem, ami lassan a hatalmába kerített az elmúlt percekben, szép lassan feloldódott. – Álmai lassan megvalósultak: létrejöttek az univerzumok, galaxisok, bolygók, holdak, csillagok. Egyre boldogabb lett és úgy érezte, ezt másokkal is meg kell osztania. Érző lényeket hozott létre. Majd gondolkodókat. Mindent magából alkotott, ezért minden Ő.
- Isten – suttogtam.
- Hívják így is, de neki sok neve van az emberek világában. Allah, Buddha, Brahma, Krisna, Ízisz, Mária, mind ő. Te is ő vagy!
- Isten vagyok?
- Egy rész belőle.
- Nem értem…
- A Mindenható elkövette azt a hibát, hogy egyes részeinek önálló akaratot adott – vette át a szót kesernyésen Michael. – Ezek a részek pedig beszennyeződtek. Addig nem térhetnek vissza hozzá és nem egyesülhetnek vele, amíg újra tiszta fénnyé nem lesznek.
- Ezért kell mindennek és mindenkinek megtisztulnia, mielőtt belép a Mennybe – Uriel zárta rövidre az elkezdett beszélgetést.
- És mi történik azokkal, akik a Pokolba mennek?
- Egy ideig ott maradnak, majd visszatérnek a földre – válaszolta Rafael.
- Nem maradnak ott örökké?
- Nem – folytatta, de nem mondhatta végig a megkezdett mondatát, mert Michael közbevágott.
- Elég ebből, ne fecsegjétek ki minden titkunkat! – félelmetes és haragos arccal tornyosult fölénk, és bár még rengeteg kérdésem lett volna, lehajtottam a fejem és tovább ballagtam.

Apró tavak mellett haladtunk el, amelyben boldog halak ficánkoltak, margaréta, rózsa és pipacs mezők váltották egymást, végül elém tárult egy kristálypalota. A palotába belépve milliónyi angyallal találtam szembe magam, akik kérdőn néztek rám és kísérőimre. Színes, élénk színekben vibráltak, sokaknak elmosódott volt a körvonala. Ketten teljesen emberi alakot vettek fel. Egy magas, nyurga, zöld szemű, töprengő angyal (Zaphkiel! - hasított belém a felismerés) és egy köpcös, szerzetesi ruhában lévő (Hanael!). Amint megláttam, tudtam, hogy ismerem őket. Próbálták megszólítani kísérőimet, de azok nem törődtek velük. Michael egy kis terembe vezetett, ahol egy dívány volt. Rám fújt egyet és elvesztettem az eszméletem.

***

A barlangot a víz robaja töltötte be. Sebesen zuhant alá a meredek sziklákon, kristálytiszta vizét széthintve a közelében állókra. Körben álltak ők heten, a világ papnői és meredten néztek a messzeségbe. Sabriel állt legközelebb a vízeséshez, aranyló haja lobogott körülötte. Mellette állt szótlan, elgondolkodva testvére, Nimueh. Őt követte Europé és Aesié, a harcos papnők páncél öltözetben. Kontrasztként mellettük a két szabad, meztelen, sötét bőrű Africana és Americana állt, a kört Lemúria kicsiny, idős papnője tett teljessé.

- Nem teheted – szólt halkan, de magabiztosan Americana.
- Miért ne tenném? – vágott vissza Sabriel. – Atlantisz mindnyájunkat elpusztít majd, és ezt ti is tudjátok. Láttátok!
- De csak azután, hogy megtörténik a lázadás! – felelte Africana.
- Igaza van – szólt Americana, - ami nem történik meg, ha ti nem cselekedtek!
- De igen, csak idő kérdése! Nem látjátok, mennyire elzüllöttek?!
- Terved ostoba, önző és gyermeteg – Lemúria papnőjének hangja nyugodtan csengett. Rövid ősz haja és szikrázó kék szeme erős élt kölcsönzött arcának. Apró termetén szarvasbőr tunikát viselt, lábán a csillagok ragyogtak saruként. – Nem csak egy hatalmas civilizációt pusztítasz el, hanem egy ősit is. Ha megteszed és ti – a többiekre nézett a körben – melléálltok, akkor nem csak Atlantisz, de Gondvana is elpusztul.
- Az ősi időknek vége – felelt Nimueh. – Át kell adniuk a helyüket az emberi világnak. Te – élénkzöld szemével az idős papnőre nézett – hatalmas varázserővel rendelkezel. Ha meg szeretnéd menteni Gondvánát, akkor rejts el! Én ezt fogom tenni Avalonnal.
A papnő nem felelt.
Sabriel előre lépett és nekik szegezte a kérdést:
- Atlantisz kínozza és tudatlanságban tartja az embereket, mindenhatóként eldönti, ki mire jogosult, ki hal meg, ki élhet! Ezek a szegény gyermekek az Istennő védelméért kiáltanak! Sikolyukat messze viszik a Szelek Urai! Döntsetek: mellém álltok és közös erővel elpusztítjuk Atlantiszt, vagy hagyjuk, hogy leigázzák az embereket, állat módjára tartsák őket és fajtalankodjanak velük, bevárva végzetünket, hogy egy napon máglyán égessenek el bennünket?
- Te így is, úgy is, máglyán fogsz elégni, Sabriel. Lemúria nem támogat.
- Tudom, nővérem, hogy halál vár rám – válaszolt méltóságteljesen Sabriel. – Ti – a többiekre nézett – milyen döntésre jutottatok?
- Avalon eltűnik a fehérségben – válaszolt Nimueh és meghajolt nővére felé.
- Africana nem avatkozik a harcokba bele.
- Americana sem.
- És ti, nővérek? – nézett a harcos papnők felé.
- Atlantisz fénykorának régen vége. Szeretem az embereket. Europé melletted áll.
- Ha nővérem igent mondott, akkor Aesie harci ereje is a tiéd.
- Köszönöm, nővérek! – mosolyodott el Sabriel. – Az Isten és Istennő esküje értelmében senki nem mondhatja el, ami e barlang falai között elhangzott. Aki megteszi, az a karma örökkévalóságában szenvedjen!

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 4 db)