Jegesmedve

Szépirodalom / Novellák (1084 katt) Jártó Róza
  2014.08.29.

Ennyi év után is eszembe jut az a hajnal. Sokszor érzem azt, amit akkor, megismertem. Valami nagyon jó, valami nagyon édes, kedves érzés volt. Kinyitottam a szemem, és megláttam a világ leggyengédebb, aggódással teli szemét. A mancsával átkarolt, úgy terelgetett valami nagyon finom illat felé. A gyönyörűségtől még a szemem is behunytam. Mégis rátaláltam. Bekapva a csecset először éreztem azt a finom éltető nedűt, aminek az első cseppje visszaadta nekem az erőmet, amit anyám lehelt az elszállni készült lelkembe. És csak szívtam és szívtam és szívtam. De egyszer csak megtelt a pocakom. Tovább hiába erőltettem volna, egy csepp nem sok, annyi se fért már belém.

Akkor nyitottam ki a szemem. Érdeklődéssel néztem, hogy másik két szőrcsomó is ott csüng anyám életet adó csecsén. Csak néztük egymást. Anyám átkarolt, és a szívére fektetett. A nővérem és a bátyám a két lába közötti selymes puha szőrcsomóban kapott menedéket. Ebből a menedékből pislogtunk egymásra. A sok finom, zsíros tejtől hamar megnőttünk. Akkorára, hogy lassan ki is nőttük az odút. És mint már én is megtapasztaltam, minél nagyobb az anya bocsa, annál kisebb, annál soványabb az anya.

Ekkor döntött a mama, hogy elhagyjuk a meleg otthont, ahol mi bocsok nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat. De a mama annyira legyengült miattunk, hogy tudta, ha nem tömi meg a pocakját, menthetetlenül elpusztul. Akkor meg mi is lesz velünk. És főleg velem, aki nem vártként harmadiknak születtem, a lehető legkisebb súllyal. Szinte a fele voltam a testvéreimnek.

Mama a fejével lyukat tört az ég felé és kimászott az odúból. Ez nem is volt olyan egyszerű, mert még mászás közben is engem tartott, húzva magával, szinte kihajítva a puha hóval takart lejtőre. Megállíthatatlanul csúsztam, bukfenceztem lefele. A mama meg belevájva a karmát a hóba épp az utolsó pillanatban úgy kapta ki az odú nyílásából a bátyám, és már gurultak is lefele ők is. Még időben, mert a következő pillanatban beomlott az odú.

Ha csak pár pillanattal később mászunk ki onnan, mind a négyünket betemet a puha hó örökre. A lejtő alján a mama körbenyalt, hogy nincs-e valami bajom a nagy eséstől, de nem volt. Még egy darabig vártunk a nővéremre, de aztán menni kellett. Messzi volt még az ebédelő-hely.

Én persze mindig lemaradtam, ezért a mama is lassabban haladhatott. De egyszer csak oda értünk arra a helyre, ahonnan már érezni lehetett a finom illatokat. A mama felcsapta a fejét, szédelegve, átszellemült arccal támolygott arra, ahol az eledelt sejtette. Bátyám és én riadtan néztük a távolodó mamát.

Egyszer csak megjelent a szájában egy rozmár bébivel. Félrevonult és felfalta az eledelt egy falatig. Nem lakott ugyan jól vele, de az éhhaláltól megmenekült. Beterelt bennünket a domb mögé, ráfektetett az éltető tejet adó csecsre, a mancsával szorosan betakart minket, és mély álomba zuhant.

Mama sürgetésére ébredtünk. Indulni kellett, mert nagy út volt még előttünk.

Minket, bocsokat csak a mama érdekelt, hogy minél több figyelmet fordítson ránk, hogy minél több és finom tejet adjon nekünk. De sajnos a tejecske is elkezdett apadni, mert a mama éhezett.
Végre elértünk arra a helyre, ahol reményeim szerint megpihenhetünk.

Az egész part szürke volt a gyűrűsfókáktól. Mégse volt tanácsos mamának a közelükbe menni. Ezek a finom falatok azért is húzódtak erre a partra, mert itt volt a legnagyobb a tőkehalak, a kagylórákok és a krillek, ahogy mama nevezi őket, a világítórákok populációja. Itt aztán lehetett csemegézni a gyűrűsfókáknak. Meg is híztak szépen, meg is erősödtek. Ebbéli tudatukban őrizték, védték a területüket. A mi, éhezéstől legyengült mamánk, meg nem fért hozzájuk. De okos jegesmedve volt.

Cselhez folyamodott. A messzeséget bámulva, araszolva közelítette meg a csordát. Mire felocsúdott a szélső gyűrűsfóka, már húzta is a mama a domb mögé. Hosszú ideje ez volt az első igazi ebédje. Most aztán igazán jól lakott. Telve volt a bendője. Mégis reggel úgy érezte, hogy megint muszáj ennie, különben összerogyik a gyengeségtől. Megint bevetette a régi trükköt. A jutalom egy finom, kiadós ebéd lett. Igaz, mikor közelgett a csordához, érezte a nyugtalanságot, de nem törődött vele. Éhes volt, meg nekünk is kellett a jó zsíros tej. Mama látta, hogy a bátyám kezdi elveszteni a súlyát. Etetni kellett minket.

A lakoma után érezte a jegesmedve mama, hogy kezd visszatérni az ereje. Sokat pihent, játszott a bocsokkal, és már nem látta olyan reménytelennek az életét. Lassan el is felejtette a harmadik bocsát, akit elnyelt a beomlott odú. Kis jegesmedve agyával nem is gondolta, hogy ami jó, az bizony véget ér és hamarabb, mint a rossz. Még két hétig maradhatott ezen a környéken megdézsmálva a gyűrűsfókák csapatát, amikor egy reggel arra ébredt, hogy eltűntek a fókák.

Vagy azért, mert már nem érezték biztonságba magukat miatta, vagy azért, mert felfalták az összes itt elérhető tőkehalat, kagylórákot és a krill rákot. De az sem kizárt, hogy közelget június, a fókák szerelmes időszaka.

Ezt a jegesmedve nem tudhatta, csak azt, hogy nincs ennivaló, tehát tovább kell indulni. De merre? Vissza nem mehetnek, mert arra nem termett élelem.

- Akkor inkább, követi a fókákat - gondolta.

Mivel a fókák a tenger jeges vizébe távoztak, ő is bevezette a bocsokat a vízbe. Hideg volt a víz, a kicsik bundája alatt meg még nem alakult ki elég vastag zsírréteg. De erre most nem gondolhatott, mert kellett az élelem. Tudta, ha nem találja meg, akkor menthetetlenül elpusztulnak mind a hárman.

A kisebbik bocs annyira apró volt, hogy jobbnak látta a mama, ha nem igazán törődik vele. Életét rábízta a sorsra. Fejét a fia felé fordítva, szemével biztatta az úszásra. A bocs meg is tett mindent az életért és úszott, csak úszott a mama mellett. Amint egy jégtáblához értek, felsegítette a halálosan kimerült apróságot arra, hogy pihenjenek egy keveset. Meleg nyelvével tisztogatta a kicsi bundáját, szeretettel nézve a tenyérnyi sötét foltot a nyakán. Sok kis bocsa volt eddig. Mind-mind édes, kis fehér szőrmók. De egyik nyakán se volt sötét folt.

Magához akarta ölelni, hogy melengesse a testével, amikor meglátott engem, amint birkózva a távolsággal, a hideg vízzel, kitartóan iparkodtam a mama és a bátyám után. A jegesmedve mamám felállva biztatott a kitartásra. Meg is lett az eredmény. Én is odaértem a jégtáblához. Felkapaszkodva kiráztam bundámból a jeges vizet. Rávetettem magam a csecsre, és elkezdtem enni. Bátyám is odakúszott mellém. Összebujtunk hárman, és mély álomba merültünk.

Nagy recsegésre ébredtünk. Mivel én voltam mama pofájához közelebb, engem lökött a vízbe, így mentve meg attól, hogy a nagy recsegéssel elroppanó jégtábla magával rántson.

Mit mondjak, az nem is veszélyeztetett már. De az erőtlenség, a gyengeség a bundám alatti zsírréteg hiánya igen. Már nagyon nehezen tartottam magam. Minduntalan a víz alá buktam. Akkor a mama alám úszott. Én meg elterülve a nyakán mozdulatlanságba meredtem. Így szelte a jeges vizet a végtelenség felé.

Valami érdekes szagot éreztem. Nem volt jó, de a mamát már ez sem érdekelte. Annyira fáradt volt az éhezéstől, a gyengeségtől, a kimerültségtől, hogy a szag irányába kezdett úszni. Épp annyi ereje volt, hogy kimásszon a partra.

Én meg abba a pillanatban a csecsre vetettem magam, és csak szívtam, csak szívtam. Egész addig, még éreztem, hogy hiába való az erőlködésem. Az éltető tej nem jött többé. És mama se mozdult. A bunda se adott már meleget. A mama meghalt. Én meg kicsi voltam még arra is, hogy egyedül ússzak, nemhogy élelmet szerezzek magamnak.

Akkor hallottam meg a berregést. Persze bebújtam mama bundájába remélve, hogy ott védelmet találok, bármi is közeleg felém. Több motoros szán volt. Emberek szálltak le róla. Odajöttek a tetemhez. Akkor láttak meg engem.

- De pici - nézett az egyik ember.
- Hagyd, mi nem avatkozhatunk be a természetbe. Ismered a szabályt - szólt a másik ember.

Én meg csak pislogtam ott a mama tetemének oltalmában. Valamiért éreztem, hogy ezek nem akarnak bántani. Azt is éreztem, hogy egyedül ők menthetnek meg szorult helyzetemben. Nem tudtam azt, hogy hogyan tudnak segíteni, de éreztem, ha ők elmennek, akkor nekem végem. Kibújtam mama halálos öleléséből, és oda óvakodtam az emberekhez. Azok néztek egy másodpercig gondterhelten, aztán az egyik előkapott egy zsákot és belerakott.

- Holnap jön a helikopter. Avval beküldjük a városba. Még mindig több lesz az esélye a túlélésre, mint ha itt hagynánk - döntött az ember.

A félelemtől hevesen verni kezdett a szívem. Meg se mertem mozdulni. Éhes voltam és fáradt. Itt meg sötét volt, hát elaludtam. Mire felébredtem, valami meleg helyen voltam, ismeretlen szagot árasztók között. Emberek voltak ezek is, akik épp azon tanakodtak, hogy hogyan is etessenek meg. Tejporból készítettek eledelt. Végül is a tisztára mosott tisztítószeres flakon kacsacsőrét használták cuminak. Hát elég nagy birkózás volt, mire rájöttem, hogy mit is akarnak ezek tőlem, illetve velem. Végül is sikerült jóllaknom.

Nagyon hiányzott mama. A finom, meleg bundája, az ölelő mancsa, a szeretete. Egyedül voltam. Behúzódtam a vackomba és nyüszíteni kezdtem.

Innentől felgyorsultak az események. A helikopter a közeli városba repített. Onnan meg a közeli állatkert karanténjába. Végül is megszerettem az embereket. Gondoskodtak rólam. Sőt a bátyám is előkerítették valahonnan. Azonnal megismertem, amikor először összeeresztettek minket. A világon egyetlen jegesmedvének se volt barna folt a nyakán, csak neki.

Jó a sorom itt az állatkertben. Mégis álmaimban érzem a puha hó ropogását a mancsom alatt, mama ölelő, melengető szeretetét. Sokszor felcsendül húgom nevetése.

Mikor északról a szél meghozza a szabadság illatát, összeszorul a szívem a vágyakozástól, és az emlékek élesen tódulnak a szemem elé. Ha átjárja bőrömet a fagyos szél simogatása, hallom a rozmárok vakogását, érzem mama finom, zsíros tejének ízét.

Olyankor fejem a szél felé fordítom, hogy kicsorduló könnyeimet a fagyos szél jéggyöngyé formálva szórja szét a világba.

Előző oldal Jártó Róza
Vélemények a műről (eddig 6 db)