A Kiválasztott

Fantasy / Novellák (1998 katt) Xenothep
  2014.08.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

Mindent összevetve, meg kellett állapítanom, hogy rettenetesen szarul nézek ki. Egy egészen új szemszögből láthattam magam premier plan-ban, nevezetesen felülről. Összetört porhüvelyem a szintén összetört autóm előtt hevert kicsavarodott végtagokkal, itt-ott vérezve, én pedig fölötte álltam, és próbáltam megbirkózni az új helyzetből adódó sokkal. Nem sok időm volt erre; az előírt sebességgel hajtottam a főúton, a semmiből, vagy valami általam be nem látható keresztutcából elém vágódott egy szürke színű autó, rögtön ezután hangos csattanás, pillanatnyi éles fájdalom, aztán a kép, hogy állok a tulajdon testem fölött.

Mielőtt azonban bármi értelmes gondolat megfordulhatott volna fejemben mindezzel kapcsolatban, megjelent ő. Egyáltalán nem hasonlított idegesítő kis barátomra, aki Soliphernek nevezte magát, és jóval látványosabban jelent meg egy kirakat előtt, a levegőben egy vakító fénygömbben. Nem tudom, milyen lehet egy angyal, de leginkább arra asszociáltam, mivel teljesen fehér ruhában, hatalmas, kiterjesztett szárnyain lebegett ott, mintha csak egy régi, vallásos témájú festményből lépett volna elő.

- Meghaltam? - érdeklődtem kicsit elszomorodva.
Az angyal nem lepődött meg azon, hogy nem lepődtem meg megjelenésén. Lehuppant a testem mellé, és lenézett rá.
- Szeretnél?
Erre nem volt válaszom, mire felnevetett, és a vállamba boxolt.
- Csak tréfálkozom veled, nehogy sírva fakadj! Bár tény, hogy elég kétségbeejtő, ahogy pillanatnyilag a helyzet áll vala.
- Te angyal vagy? - tettem fel a következő frappáns kérdésemet, mire felsóhajtott.
- Mindig ezek a lényegre törő kérdések... A nevem Unipher, és igen, nevezhetsz angyalnak is. Figyelj ím rám, tanácskoznunk kellene kicsit valami nyugodtabb helyen. Alig értem a saját szavaimat ettől az éktelen ricsajtól.

Az utca megtelt bámészkodókkal, megérkeztek a rendőrök, meg egy rohammentő, folyt a szemtanúk beszámoltatása, tényleg elég nagy zsivaj volt.

- Most mi lesz? - kérdeztem, mire az angyal intett.
- Mindjárt idejön egy fiatal gyógyító ember, elvégzi a testeden a diagnózisnak nevezett rituálét, megállapítja, hogy bár az esélyeid rohamosan csökkennek, azért vala még remény, aztán berámolnak ama fehér szekérbe, és héjaként vijjogva elvágtatnak veled a...
Felhorkantam.
- Tudom, hogy a testemmel mi történik, engem az érdekel, hogy velem mi lesz?

Az angyal felém nyúlt, megérintette a homlokom, minden vakító fénybe borult, és a következő másodpercben egy nagyon magas helyen ültünk.

- Uhh... Ez a mennyország?
- Nem, ez a szülővárosod dómjának legkülső várfala. Ezt a maximalizmust... Minek sietsz ennyire?

A kilátás pazar volt, még a tipikus téli szürkeség ellenére is. Az angyal kicsit meghajolt ültében.

- Azért jöttem, hogy rávezesselek: az események, melyek megtörténtek vala, szükségszerűek voltak.

A jobb oldalamon ült, és ilyen közelről tekintve arcába, azt kellett megállapítanom, hogy akár én is lehetnék, kicsit fiatalabb kiadásban. A vállamra tette a kezét, és körbe intett:

- Ím, városod! Hát nem gyönyörű, ami szemeid elé tárul?
- De az. Nagyon bejön. Roppantul boldog vagyok. Igaz, hogy ezekben a percekben épp jó esélyem van rá, hogy megmurdeljek, te meg itt lököd nekem a süketet, hogy milyen csecse a városkép?
Bocsánatkérően emelte fel a kezét.
- Kérlek, várj! Egyetlen szavadat sem értem. Pillanat...
Megint megérintette homlokom, de most nem volt fény, se villám utazás, épp csak szemei csillantak fel.
- Vágom! - kiáltotta boldogan.
- Remek... - húztam el a számat, mire ismét a vállamra tette a karját, és barátian megütögette mellkasom a másik tenyerével.
- Ne parázz, fiú, minden rendbe jön. Még nincs itt az ideje, hogy beadd a kulcsot.
Felsóhajtottam.
- Mi ez az egész?
- Azért jöttem, mert hívtál.
- Dehogy hívtalak!
- De igen.
- De nem! Ti mindig csak úgy megjelentek.
- Ti?... - nézett rám értetlenül.
- Az életem egy nehéz időszakában már volt szerencsém megismerni Soliphert.
Az angyal vidáman felnevetett, és intett.
- Ja?... Solipher kispályás, hagyjuk... Na figyu! Mielőtt az a meggondolatlanul jégen fékező másik sofőr kivágódott volna eléd, épp azon töprengtél, hogy miért éppen te? A dolgok megértésének megkönnyítése végett kérlek, gondold át, mi is vezetett idáig, és meséld el nekem.

Elgondolkodtam. Igen, tényleg ezt gondoltam. Miért éppen én?

- Átlagos napnak indult. Előző este megbeszéltük párommal, hogy ha a munkahelyéről hamarabb elengedik, akkor felhív, hogy mehetek érte. Csak épp mindkettőnk fejéből kiment, hogy a mobil telefonom SIM-kártyáját fizetési elmaradás végett letiltották, nem fogad hívást. Így beautókáztam a városba, hogy vegyek egy feltölthető kártyát. December 23-a, a megszokott kép mindenhol, elborult arcú, türelmetlen és feszült emberek futkosnak a békés, boldog karácsony égisze alatt. A boltban sokan várakoztak, köztük én is. Műszaki problémákkal küszködtek, ami még jobban lassította a hatékony kiszolgálást, de ez abszolút nem lepett meg, ez velem mindig így alakul, tudod?
- Például?
- Nos, a bevásárló központban harminckét kassza közül ahhoz állok, ahol előttem két kiflit az embertársam bankkártyával fizet ki, de természetesen a bank nem elérhető, vagy a kártya van letiltva. Ha nagy ritkán készpénzt szeretnék felvenni a saját kártyámról, a város negyvenkét bank automatájából azon három egészen biztosan üres, vagy üzemen kívül van, amelyet az a bank üzemeltet, amellyel szerződésben állok. Ha bármit szeretnék megvásárolni, száz százalék rá az esélyem, hogy előttem vette meg valaki az utolsó darabot alig öt perce. Hosszan sorolhatnám még, de azt hiszem, az összefüggés világosan látszik.
- Igen, valóban. Aztán mi történt?
- Sorra kerültem, körülbelül három perc alatt elintéztem, amiért bementem oda. Megvettem a kártyát, és kiléptem az üzletből. A kocsim szélvédőjén volt egy büntető cédula. Ehh... Tilosban parkoltam. Az időpont szerint három perccel azelőtt írta meg a rendőr, mielőtt kiléptem volna a boltból.
- Aham... de a többi kocsin nem volt, igaz?
- Nem. Azokon nem. Pont ezen töprengtem az ütközés előtt. Hogy miért pont én? Állt autó előttem is, mögöttem is, de csak az enyémre rakta ki a cédulát. Naponta rengeteg autót látok tilosban parkolni, vagy parkoló cédula nélkül állni, mégsem kapnak büntetést. Engem mindig megtalálnak... Szóval miért?
Unipher megértően bólogatott, látszott rajta, hogy a szavakat keresgéli.
- A helyzet az... Szóval mindez nem véletlen. Nehéz ez most nekem...
Türelmesen vártam, hogy végre rászánja magát a válaszra. Két karját felemelte, és zengő hangon kiáltott fel:
- Te vagy a Kiválasztott!
Elhűlve néztem rá.
- A micsoda? Kiválasztott?
- Nos... egy kiválasztott a sok közül. Figyu, te jó srác vagy. Nem versz át senkit, nincs benned rosszindulat, türelmes és udvarias vagy az emberekkel szemben, mindez nagyon jó dolog. Bár nincs túl erős jellemed, és kissé magadnak való vagy, azért mindent összevetve nem vagy rossz ember. Minden egyensúlyban van. Ahhoz, hogy legyen fent, kell lennie egy lentnek is, ahhoz hogy legyen jobb, kell lennie egy balnak is. Ezért aztán te lettél az egyik Kiválasztott, vágod?
- Nem vágom. Ki választott ki?
- Tulajdonképpen te magad választottad ki magad erre a szerepre. Mindenkinek megvan a nagy egészben a maga helye, feladata és szerepe. Te vagy az, aki...
Megakadt a mondat közben, és úgy tűnt, mintha fülelne.
- Húha! Mindjárt újra élesztenek. Nagyszerű! Megmaradsz. Látod, mondtam, hogy nem kell parázni.
Mellkasomba éles fájdalom markolt, mire a kép elhalványult. Unipher bátorítóan mosolyodott el:
- Ez az fiú! Jól csinálod.
Egyre halványabb lett, kétségbeesetten nyúltam felé.
- Várj!... Még nem mondtad el, hogy mi az én szerepem!
- Solipher nem mondta neked? Te vagy az...

Újra bordáim közé vágott a fájdalom, fülemben zúgott a vér, nem értettem, mit mondott. Más hangok ütötték meg a fülem, egy gép pittyegése, meg emberek ideges, sürgető hangja.

- Hogy pont most menjen ki az áram...
- Oké, csináljuk!
- Semmi!... Igyekezzen, elveszítjük!
- Gyerünk már!...

Az angyal kiterjesztette szárnyait. Már eltűnt a kőfal, a városkép, csak a nagy fehér üresség maradt, és a fájdalom a mellkasomban.

- Unipher, mi vagyok én? - kiáltottam pont, mikor elrugaszkodott, és felszállt. A levegőben fordult meg, és két karját kitárva, enyhén sajnálkozó mosollyal felelte:

- Te vagy az ügyeletes balek.

A kép elhomályosult, elfoglalta helyét a fölém hajoló emberek arca. Egyikük a homlokomra tette a kezét.

- Ez az! Stabil. Jól van, fiú, nem lesz semmi baj. Hihetetlenül szerencsés vagy.

Aha. Hát persze...

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 8 db)