A végső pont

Fantasy / Novellák (2054 katt) Xenothep
  2014.08.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/1 számában.

Egy teljes percig álltam fekhelyem előtt, aztán kimerülten rogytam matracomra. Azt reméltem, elég fáradt vagyok az azonnali álomba merüléshez, de úgy öt perc után csalódottan vettem tudomásul, hogy nem fogok tudni elaludni. Az álmatlanság démona a szemhéjaimba akasztotta karmait, tágra nyílt szemekkel bámultam a mennyezeten az utcában elhaladó autók lámpáinak fényét. Egy nagyobb teherautó dübörgése rezegtette az ablakokat, feltűnően sokáig állt a kereszteződésben a piros lámpánál. Irányjelzőjének narancssárga fénye ritmikusan villogott, fáradt elmémben a fényfolt felvillanásaihoz távoli, szaggatott üvöltés társult. Valahol a város mélyén egy sziréna visszhangzott, a hőségben egy pillanatra úgy éreztem, mintha izmaim lángokban rángatóznának, ízületeim rozsdás alkatrészekként pattogtak, amint lassan felültem. Így érezhette magát a Terminátor, amikor kilépett a tűzből.

Egy szál alsónadrágban léptem ki az erkélyre, az ablakpárkányon lévő dobozból egy szál cigarettát kihúzva, majd hanyagul a korlátnak dőlve rágyújtottam. Az öngyújtó reccsent egyet, tűzköve elszállt valamerre, a rugó az arcomba pattant, pillanatnyi éles fájdalmat okozva.

Azt hiszem, ez volt az a pont. Néztem meggyújtatlan cigarettámat, és fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek.

- Tüzet?

A kicsi lény felbukkanása a bal kezemtől húsz centire a korláton semmilyen reakciót nem váltott ki belőlem. Talán harminc centiméter magas lehetett, szürke gülü szemeiben játékos gonoszság csillant, hosszú hegyes fülei a korlátig lógtak, de minden tömzsi idétlensége ellenére volt benne valami kismanós báj. Bal karját felém nyújtotta, felemelt hüvelykujja a gyertya lángjához hasonlóan égett. Lehajoltam, és míg rágyújtottam, ő a lábait lógázva, kissé félszegen mosolygott fel rám.

- Milyen napod volt ma?
- Szar - feleltem, mire komoly képpel bólogatni kezdett, mint aki pont ezt a választ várta.
- Bunkó főnök?
- Aha... - bólogattam kifújva a füstöt.
- Buszsofőr beszólt?
- Aha...
- Földalattiban ketten is meglöktek?
- Aha...
- A hamburgered hideg volt, és gumi ízű?
- Aha...
- A zebrán rád dudáltak?
- Aha...
- Kétszer annyi munkáért kevesebb pénzt kapsz, mint lusta kollégád?
- Aha...
- A vegyeskereskedésben átvágtak?
- Aha...
- Elfogyóban a kávéd?
- Aha...
- Te vagy az én emberem! - vigyorodott el felvillantva apró cápafogait, aztán felpattant, és lelkesen gesztikulálva magyarázni kezdett, ide-oda mászkálva a korláton. - Van róla fogalmad napi szinten mennyi igazságtalanság éri az embert?... Nagyon sok! A hajszolt életmód miatt a nagy részét észre sem veszi, vagy nem is tudatosul benne. De beszéljünk rólad! Jár az agyad, kattogsz, újra átéled az egész napot, és fejben most máshogy alakulnak a történetek. Most bezzeg tudod, milyen helyzetben hogyan kellett volna viselkedned, eszedbe jutnak a frappáns válaszok! Igaz? Gondolatban igyekszel felkészülni a holnapi napra, pedig tudod, hogy éppúgy hápogni fogsz csak, mikor reggel a főnököd letol. Így van?

Elnyomtam a csikket egy e célból odakészített konzervdobozban, aztán a korlátra támaszkodtam.

- Ki vagy te? - kérdeztem.
- A válasz! - csillant fel a szeme. - A megoldás! Deus Ex Machina életed mélypontján! A nevem Solipher, a fény a sötétből; a Bosszú Állás Angyala!
Felhúztam a szemöldököm.
- Angyalnak kissé kicsinek tűnsz.
- Mert én a kicsinyes bosszú angyala vagyok... Különben is: honnan tudod, mekkora egy angyal?
- Nem tudom - ismertem be.
Solipher egyik kezét a háta mögé téve, a másikkal hadonászva ismét magyarázni kezdett.
- A te életedben eljött a végső pont! - szónokolt. - Az utolsó határ! Elfogyott a türelmed. Már régóta figyellek; minden balul üt ki az életedben. Az utolsó évedet nem tudtad fizetni, ezért halasztást kértél, munkát kerestél, szerelmes lettél, a munkád nehéz, a fizetés pocsék, a lány átvert, az albérleted a lehető legrosszabb helyen van, főút mellett, kereszteződésben, első emeleten, holnap lesz az év legmelegebb napja, nincs kajád, a cigarettád is fogyóban...
- És be nem áll a szád - vágtam közbe, de minden indulat nélkül.
Türelmetlenül bólintott.
- Így van, de ez nem fontos... Mikor megjelentem, meglepődtél?
- Nem.
- És miért nem?
Vállat vontam, mire rám mutatott, és diadalmasan kiáltott fel:
- Rezignált vagy!
Felsóhajtottam.
- És az... baj?
Solipher a homlokára csapott.
- Hogyne lenne baj?! Szerinted élet ez így? Álcélokért küzdesz minden ambíció nélkül, nincsenek felmutatható eredményeid, sikertelenséged okán boldogtalan vagy, és magányos.
- A magánnyal semmi problémám - céloztam finoman, de a Kicsinyes Bosszú Angyala elengedte fülei mellett megjegyzésemet. Felpattant a bal vállamra, a fejemre könyökölt, és körbeintett:
- Mikor érezted utoljára a város éjszakai életének pezsgését? Mikor sétáltál utoljára gondtalanul? Ha ezt az életvitelt folytatod, zombi leszel. Ha hagyod magad, elsodor az ár!
- Ha nem szállsz le a fejemről, az utolsó, amit ebben az életben látni fogsz, annak a busznak a rendszámtáblája lesz, mielőtt átmegy azon a dinnye fejeden - vágtam közbe, mire a levegőbe ugrott, és két aprócska denevérszárnyán körbe repült.
- Ez az! Arrogancia! Düh! Nyers és tiszta érzelem! Máris jobban vagy, látod? Dehát pont ezért jöttem! Mostantól minden másképp lesz! Én majd vigyázok rád! Én...

Megfordultam, felkaptam a rovarirtós flakont, és lefújtam vele Soliphert. Kicsit prüszkölt, aztán halk pukkanás kíséretében eltűnt. Faarccal zuhantam a matracomra, és már aludtam is.

Reggel a digitális ébresztő óra kellemetlen visítása törte szét zavaros álmaimat. Amint odafordultam, hogy lekapcsoljam, Soliphert láthattam közvetlen közelről, ahogy vidáman az arcomba ordít:

- Eljött a nagy nap! Rock & Roooll!

Az órával együtt vágtam ki az erkélyajtón, aztán kábultan indultam a fürdőszobába. Lemosakodtam jéghideg vízben, és mikor felnéztem, a csap fölötti polcon ott ült irritáló kis barátom, épp a mobilomat nyújtva felém:
- A főnököd. Szerintem ideje elmondanod neki.
A kijelzőn a kimenő hívás jele villogott, fülemhez emeltem a telefont. A kapcsolási hang után, mielőtt megszólaltam volna, már hallottam is:
- Na, neeem, felejtsd el kis csákó! Nincs szabad nap, leszarom, mennyit ittál az éjjel! Az éjjel leégett a fél raktár, annyit kell rámolni, mint az állat, öt perced van beérni, érthető vagyok?

Solipher az egész fejét befújta borotva habommal, és éppen az orra hegyét borotválta, közben sürgetően integetve felém:
- Gyerünk, gyerünk!
Mély levegőt vettem, és beszélni kezdtem, közben megnyitottam a kád fölötti csapokat.
- Nézd, nincs veled semmi bajom, tényleg, korrekt vagy, a humorod is jó, a belem se hajtod ki, meg sem érdemlem a jó indulatodat.
- Mi van, hülye vagy a fejedre, gyerek? Na, kapd össze magad, azt' gyere, de marha gyorsan!
Közben a kádban a víz már elégnek tűnt, elzártam a csapot, és a hajszárítóért nyúltam.
- Félreértettél... Várj, lebetűzöm neked: K-A-P-D-B-E!
Solipher már letörölte a habot a képéről, most épp a füleit zselézte.
- Ez az haver, remekül csinálod!

Belöktem őt a kádba, utána dobva a bekapcsolt hajszárítót, aztán kifelé menet a mobilt is visszadobtam a vállam fölött.

A szobámban körülnézve annyi tudatosult bennem, hogy minden földi javam elfér az utazótáskámban. Míg összerámoltam, Solipher visszakapcsolta a biztosítékot, és lefőzte a maradék kávét.

- Hálátlan dög vagy. De megbocsájtok. Ha valaki, én aztán tudom, hogy mit érzel. Mindig nehéz a felismerés utáni sokkot elviselni, hogy az életed szar, és ez az igazság...

Adott tüzet, aztán folyamatosan szónokolt, míg mindenemet összeszedtem. Gyorsan végeztem, tekintve, hogy alig rendelkeztem valamivel egyáltalán. Egy-két váltás ruha, személyes iratok és holmik, spártaian egyszerűen éltem. A hűtő üresen állt már két hete, szinte nyoma sem látszott, hogy egy éve itt lakok. Kiléptem az erkélyre, mélyet lélegezve a még viszonylag hűvös, hajnali levegőből. A manó villant egyet, egy pillanatra eltűnt, majd egy kis köteg pénzzel a kezében jelent meg ismét.

- Ha nem haragszol, elugrottam a fizetésedért. Főnököd úgysem adta volna oda neked. Persze nem túl sok, elvégre hónap közepe van...
Bólintottam.
- Igazán kösz. Csak dobd le a konyhapultra; azt hiszem, fedezi a hátralékom.
Amaz a fejét ingatva nézett fel rám a korlátról.
- Ej-ej... túl becsületes vagy. Túl nagy az igazság érzeted. Túl nagy az empátiád. Pedig olyan jól vetted az első akadályokat! De túl érzékeny vagy. Túl...
- Nem lehetne egy szóban?
- Balek.

Visszaléptem a lakásba, egy kis aprót szórtam a pultra, aztán kiléptem a folyosóra. Lent a kulcsot bedobtam a tulaj postaládájába, majd a vállamra kanyarítottam az utazótáskámat, a kereszteződésben a zebrához sétálva.

Solipher csettintett.
- Érzed már a ritmust?
- Aha.
- Akkor mire vársz?!

A zebrára léptem; buszom épp indult a megállóból, mikor jobb első kereke éles csattanással széthasadt. De valami más baja is lehetett, mert a hátuljából a motor felől sűrű füst ömlött a szellőzőkön keresztül. Fékcsikorgás, ordibálás, egy-két diszkrét koccanás, elmosolyodtam. Minden baj nélkül átértem természetesen, a zaj lassan elült mögöttem, egyre jókedvűbben lépkedtem a kajálda felé. Odaérve kikértem a szokásos hamburgerem egy üveg kólával, mely' így frissen egyszerűen fenséges volt. Igaz, az unott képű nő az ablak mögött ma sem volt kedvesebb. Amíg fizettem, rámosolyogtam.

- Köszönöm szépen, ez most remek volt, az olajsütő lángokban áll ön mögött!
A kólát felbontva indultam tovább, Solipher tapsikolt.
- Imádom ezt a várost!

Most is a vállamon ücsörgött, de hirtelen támadt jókedvemet nem tudta elrontani. Rá akartam gyújtani, de a doboz kiürült. Kis séta után értem a vegyeskereskedéshez, a manó egy cinkos mosoly kíséretében intett a bejárat felé. Bent leemeltem a polcról két dobozzal, majd beálltam a sorba a pénztárnál. Mikor én következtem volna éppen, egy sziréna hangja visított fel az épület hátsó traktusában, a következő pillanatban kivágódott a raktár ajtó, és egy rémült fiatalember rohant ki rajta:

- Tűz van, kérem, hagyják el a helyiséget!

Az emberek pánikszerű tolongásba kezdtek, és én az utcán találtam magam, kezemben a kifizetetlen áruval. Kibontottam az egyiket, mire Solipher készségesen hajolt előre:

- Tüzet?
- Mondd csak... ugye ezekhez a ma reggeli eseményekhez semmi közöd nincs?
- Niiincs, dehogy! - rázogatta füstölgő ujját. - Jó hülye vagy, hogy öngyújtót nem vettél.

Átsétáltam a parkon a főút felé, közben Solipher biztosított arról, hogy a dolgok rendbe jönnek, elmondta, mi mindent fogunk még csinálni, de nem igazán figyeltem oda rá. Nyomasztott a tudat, hogy ez itt mindent lángba borít, állítólag a terápiám részeként, de én úgy gondoltam, hogy nincs szükségem egy pyromániás idiótára ahhoz, hogy eldöntsem, mit akarok.

Amint kiértem a parkból, egy hatalmas árnyék vetült fölém, huzatot éreztem, aztán vakító fényesség támadt. Míg a szemem dörgölve próbáltam visszanyerni látásomat, Solipher hangját hallottam:

- Nem én voltam!

Alig bírtam kivenni a körvonalakat, mert a fényesség most sem szűnt igazán. Könnybe lábadt szemekkel figyeltem, amint a fényes alak a magasba emeli a manót a nyakánál fogva.

- Solipher... Sosem javulsz meg.
Aztán felém fordult.
- Menj haza, fiú! Ezzel nincs több dolgod!

Még hallottam, ahogy a manó méltatlankodik, de végre elhalványult a fény, és végül eltűntek mindketten. Haza, ez jó ötlet! Kiálltam az út mellé stoppolni, és vidáman tekintettem jövőmbe.

Kicsinyesség ide, vagy oda: elégtételt éreztem.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 10 db)