VÍzcseppek 27/18 (2006)

A jövő útjai / Novellák (777 katt) Rohadék
  2010.10.12.

Elérkezett a nagy nap.
Péntek.
Ági bulijának napja, mellékesen.
Mert Eszter azt tudta, hogy nem fog elmenni, és hogy nem ünnepli meg ott a két nap múlva esedékes huszadik születésnapját sem.

Ez az egész nem egy nap alatt ment végbe. Nem a tegnapi fiúk miatt teszi. Már jóelőre kitervelte. Úgy érezte, ez a két évtized a megtestesült hanyatlás volt, ő csak az i-re helyezi fel a pontot.
Nem volt benne félelem, nem volt benne harag, nem volt benne semmilyen érzés.
Végiglapozta magában élete könyvét, és Nihilmester című, naplószerű fantázia-irományát, mely az ölében hevert bezárva. Elkészült.
Érezte, hogy itt a pillanat. Most eljutott a megfelelő állapotba. Nincs visszaút.

Eszter a telefonhoz nyúlt, Ildikó számát tárcsázta. A lány félrerakta a kagylót, majd az egész telefont kidobta az előszobába. Felállt, s a cserepes virágot, amit kapott, teljes erőből a sarokba vágta. Esztelen sikoly tört elő belőle, maga sem gondolta, hogy ilyenre is képes. A szekrényéhez lépett, felborította. Az asztalt szintúgy. Pillanatok alatt nagy lett a hangzavar, a csörömpölés, mert a lakás összes törékeny holmiját pozdorjává kezdte zúzni. Minden ablakot, emléktárgyat, párnát, paplant széttépett, széttört, baltával szétvágott. Ami csak a kezébe akadt. Egy odakészített fejszével a bútorokat kezdte ostromolni.

Nem jutott el teljesen a tudatáig, hogy három-négy helyen is vérzik, elvágta egy törött üveg, vagy felszakította a bőrét egy szög.
Izzadtan nézett körbe, alaposan kifárasztotta a romhalmazgyártás. Alkarjával eltörölte kicsurgó nyálát, ahol pont egy seb volt, így az állán kente szét a karjából kicsurgó vért.
Az erkély felé indult, menet közben letépkedte-vágta magáról az összes ruhát egy késsel és puszta kezével. Teljesen meztelenül kiállt az erkélyre, és lenézett.
Nem volt tériszonya már.

Miközben erőlködve nézte a hat emeletnyi utat a betonjárdáig, átemelte a lábait a védőkorláton.
Eszter felemelte a fejét, halványpiros ajkai picit szétnyíltak, amint levegőt vett. Gyönyörű szemeit lehunyta, hosszú haját meglibbentette az új esőt ígérő szél. Karjai megfeszültek, gömbölyű, fehér melleinek hegyes bimbói megemelkedtek az utolsó sóhajtásnál.
Ebben a pillanatban egy halk hang jött az előszobából.

- Halló, tessék, Debreczeni Ildikó beszél.
Eszter testtel kissé hátradőlt, majd visszafojtott lélegzettel, mint valami úszómedence feletti műugróbajnoknő, elrugaszkodott. Haja teljesen hátracsapódott, combjait összeszorítva, nyújtott lábbal, mint aki ölelésért teszi, karjait, ujjait teljesen széttárva hasította vízszintesen a hűvös levegőt, majd ez elkezdett lefelé kanyarodni.
- Halló, van ott valaki?

Előző oldal Rohadék