Elengedhetetlen

Szépirodalom / Versek (669 katt) Jártó Róza
  2014.08.07.

Mondhatnád, hogy
engedd el a kezét,
pedig tudod,
ezt nem lehet.
Mindig mellette álmodok,
ha álomra hajtom fejemet.

Egy visszatérő álmom,
amit már csak én siratok, s
harminc év távlatából is
a karomban ringatok.

Neki mesélem a szellőt,
amint viszi a lelkemet,
vele kergetem a felhőt,
Ő az én örök gyermekem.

Hallom a kacagását,
ami soha meg nem esett,
óvón karom nyújtom felé,
pedig ő soha el nem eshet.

Ha üres órámban rágondolok,
s a kérdést felteszem,
vajh’ mi lehetett volna Ő,
ha megélheti az életet.

Lett volna Nobel-díjas költő,
vagy egy aranykezű sebész,
vagy egy kőműves,
ki mesevárat épít,
melynek toronyablaka
a felhők fölé néz.

Bármi is lehetett volna…
a sorsa mégis az lett,
hogy meséljek Neked róla,
s ki eztán, velem mindig itt lesz.

Előző oldal Jártó Róza
Vélemények a műről (eddig 2 db)