Hópelyhek
A hajnali ébredés télen csoda szép!
Az ablakon kinézve minden szikrázik a fehérségben.
A hó mindent eltakar és átvette a hatalmat, csak a galagonya küzd nagyon,
hogy szép piros színe még látszódjon.
Bámulom ezt a csodát, ezt a gyönyörű telet, nincs is ennél szebb.
Ha sok autó indul el, a hó a szüzességét veszti el.
A nagy lábnyomokat figyelem, valaki már előttem járt idelent.
A jégvirágot nézem az ablakon, mintha csipkeruhát öltött volna magára,
biztosan készülődik a bálba!
Az egész domb egy nagy fehér takaró, inkább olyan, mint egy dunna, csak úgy
virít a domboldalban. Kinn az udvarban a veréb sem ugrál, csak áll,
nem is tudna ugrálni, győzi magát vonszolni.
Kell neki egy etető, fából tákolt a menő! Tudjon elbújni, meglapulni és a hosszú
tél alatt kitelelni.
Nem értem, hogy a fák miért télen vetkőznek, nyáron ruhát öltenek, télen csupaszon állnak, de mégsem fáznak, mert a hó rájuk új ruhát ad, és betakarja őket, így vigyáz.
Megrázom az ágakat, a nyakam majd lefagy, de nem zavar, gyönyörködöm tovább hamar.
Jég-jég-jég, csodálatos ezüst színű jég.
A vastag jégcsapok, mint ezer kard csillog-villog az egész ereszen, mintha
százezer gyémánt feküdne fenn.
Ha a nap sugarai ragyognak, a vízcseppek a jégbe kapaszkodnak, nem akarják elengedni,
még táncolnak rajta egy kicsit.
Hóembert építünk, havat görgetünk, nem nehéz, mert sok hó van, össze is tapad nyomban.
A nagy répa orr felkerül, a vaskalap is sikerül, a seprő el nem maradhat, ki söpri el
a havat. Éjjel majd ha kinézek, ott fog állni, mint a vitézek.
Hógolyókat csinálunk, és jót dobálózunk, nagy hócsatákat vívunk, de néha
orra bukunk, és ahol még szép a hó, oda fekszünk és az angyallal repülünk.
Szánkóval a nagy dombról indulunk, csak úgy suhanunk.
A szánkó csak úgy száll, félek, meg sem áll.
A dombon fel lihegünk, de azért még százszor lemegyünk.
Haza felé az úton már egy kicsit fázunk.
Ázva-fázva bemegyünk a jó meleg lakásba. Most jól esik a forró víz,
jól átmelegít.
Az ablakon még sokáig bámulom ezt a festői környezetet, a vakítóan szikrázó fehér hegyet. Képzelni sem tudok szebbet, nagyon jó, hogy itt élhetek! Olyan békés, nyugodt a táj, és a hó újra esik már, ha felnézek az égre, a hó szinte fekete, de mire leér,
csodásan fehér. Az ablakon a jégvirág duplájára nőtt már, mintha anyám horgolta volna,
mintha ott lenne a keze nyoma. Már a galagonyák sem látszanak, megadták magukat,
többé nem viaskodnak, jó mélyen alszanak.
