A négy lovas
Ott, a zúgó éltű tenger partján ültem Én, a bús, békétlen lelkű vándor. Kezemet a szélmart kristályhomokba mélyesztettem, s megtámaszkodva a sötétben, pipára gyújtottam. A szikra, mely a gyufa nyomán fellobbant a szépapám korabeli pöfékelőben, mint legsötétebb éjszakákon törékeny fáklyaláng fénylett távol az ezredéves partokon. Mélyet szívtam a tubákból s a füstöt magasra fújtam.
Az a lágy szellőben vad, rémítő démon alakját vette fel lelki szemeim kereszttüzében. Üreges szemeivel mintha a szemembe nézett volna, s füstös pofájával rám nevetett. Rám, az emberre, ki életében először, s talán utoljára próbál meg szeretni. Szeretni a zúgó éltű, vad, végtelen tengert. Az ős és öreg, zordon parti kősziklákat. A magasban hanyagul köröző, kolduló sirályokat és minden egyéb mást, mely engemet, mint embert ehhez a földhöz láncol. A füstben testet öltött lelki szörnyeteg még egyszer felnevetett jövendő sanyarúságomon, majd egy hirtelen feltámadó széllökés talán örök időkre befogta a rém ocsmány pofáját. A váratlan szélvihar a hajamat fújta, a ruhámat tépte, s kioltotta a parázsló dohányt a pipában. Morogva ürítettem ki a kialudt pöfékelőt, s nyögve emberi természetemtől felkeltem. A víz fölött még mindig sirályok koldultak, a partot továbbra is szilaj hullámok verdesték és a zordon kősziklák továbbra is maradéktalan daccal állták a sarat az ostromló tenger ellen.
Kezeimet mélyen zsebemben elrejtve indultam meg a part oldalán, a lemenő Nap s a felkelő Hold sugaraiban fürdőzve. Távol, messze a szeméttel teleszórt parttól, a nyílt vízen öreg, rozsdás ladikok ringtak a tenger megszelídített paripájának nyergében. A víz alatt fel-felbukkantak látatlan halrajok egy-egy lopott pillanatra, majd rémülten tova is suhantak a víztükör alatt. Én magam gyakran, ó de sokszor lettem volna velük együtt hal, egyszerű tengeri élőlény. Napjaimban a boldogságot nem keresni, az élet értelmén nem rágódni, csak menni és menni, míg bírja az uszony, míg van táplálék, míg el nem múlok, hogy helyemet a másik vegye át, hogy testemből saját gyermekeim lakmározhassanak. De e helyett ember vagyok. Együgyű, romlott, jövőben hinni nem tudó, vagy inkább nem akaró lénye annak a haldokló fajzatnak, mely most saját magát irtja ki lehetőségeinek oly sokszoros alkalmával.
Az első jelek, melyet felfogni is képtelenség volt, azok már akkor jöttek, amikor késő volt. Emberek húsa duzzadt, szemük vérben forgott, testükön rohadásszagú, ezüstszín fekélyes kelések tűntek fel, akárcsak egykoron Egyiptomban, Isten hatodik csapása. Halál folyt még a csapból is, pörgette büszkén éles szerszámát a Zord Kaszás, s minden suhintásánál emberek dőltek el holtan, mint egy zsák félredobott kolompér sötét pincék mélyén.
A szeméttel teleszórt útról egy kis ösvény vezetett vissza a civilizációba, a part löszfalas szikláin túli füstös városba. A rám furcsán tekintő, vörös szempárokkal nem törődve másztam át a rozoga kerítésen, s a régi gyárnegyed leégett romjai között elterülő derengőútra értem. Mikor talpam alatt koppant a betonjárda, s mikor tekintetem a többi emberével egy szintre emeltem, hirtelen egy felém vetülő árnyat vettem észre jobb oldalamon közelítve. Gyorsan reagáltam, s torkon ragadtam az álnokot, ki megpróbált engem leteperni.
- Átkozott féreg! – sivította. – Nem múlhatunk ki egyedül. Nektek is velünk kell jönnötök!
Nagyot dobtam az álnokon, mire az átszakított egy már omladozó, megégett téglafalat. Kikotorva magát a téglák közül, találkozott a tekintetünk. Az enyém, egy búskomor, régi vándoré, s az övé, a kétségbeesett emberé, ki bánatában már csak mások bánatát találja szórakoztatónak. A szerencsétlen lehajtotta fejét, majd mély, alkoholos álomba szenderült. A felkelő Hold ezüstszín sugarai szürke árnyat vetettek mögötte a falra. Az árnyak között egy kis ördög kezdett el mocorogni, ugyanaz, ki korábban füstben öltött formát a tengerparton. Magasba nőtt az árny. Fekete teste beborította az egész még ép téglafalat. Ismét farkasszemet néztünk egymással Én s a démon, de ő csak ismételten felnevetett, mintha bármi mulatságos dolgot is találna a mi életünkben, sanyarú sorsunkban. Álnok kacagása a Hold tükréről visszavert visszhang képét alkotta, melynek hideg sugarai reávetültek. A fény, még ha gyenge is volt, de a démont, mely csak nevetni tudott, visszaűzte az árnyak közé.
Az ember lassú felfogású organizmus. Gyakorta a faj kihalásával fenyegető veszélyekkel él együtt teljes hétköznapi életben, máskor pedig annak káros kibontakozásaiban is segédkezik, mintegy a saját sírját ásva vele mélyebb sírgödörbe. Mert ahol szürke gombák nőnek kilométeres magasba, ott a Halál nem kaszával, hanem tűzzel arat. Hasonlatos történt, mikorra az újkori pestis maga alá gyűrte a távoli Kelet mesés országait, s a hatalmas tengeren túli ígéret földjét, Amerikát is. Embernek biztos hely már csak egy maradt, s e szent helyen, az öreg Európában ér most minket utol a végzetünk. De mi még hittünk az eljövendő szebb jövőben.
Gyakran ábrázolták neves költők a másvilág kapuját hatalmas, ébenfekete sziklából kifaragott kriptaajtónak, mely fölött ékes írással a híres, de mára inkább hírhedt „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” felirat díszelgett gót betűkkel. Megint mások, a modernebb világ képviselői inkább egyszerű faajtóként írták le a másvilágba nyíló átjárókat és megint mások örvénylő, kavargó féreglyukként, melyben az anyag elvész, s még a tér, az idő s a fény is megszűnik létezni egyszerre. Nekem ilyen kapu nem jutott a másvilágra, nekem egy egyszerű forgóajtó jutott, melyet egy egyszerű adatkártyával tudtam csak kinyitni, s általjutni rajta.
Egy drótkerítéssel körbevett, hosszában s széltében beláthatatlanul nagy udvarra értem, melyen emberek sürögtek és forogtak, akár a még valahol létező hangyabolyok rikító dolgozói. A távolba meredve, még jó szememmel hatalmas, vörös acéltornyokat láttam az ég magasságába törni, körülöttük apró, fehér pöttyként definiálható tudományos emberek diskuráltak nagy hevesen. A távoli, szürke égbolton, túl ősi hegyvonulatok csúcsain, villámok cikáztak ki gonosz fellegek közül. Az ég haragos volt, a világ haragos volt. A Sors pedig elfordult tőlünk, magunkra hagyott minket.
Szitkozódó s átkozódó, masszaszerű tömegre lettem figyelmes kicsit távolabb, a drótkerítésen túl, kordon mögé elzárva, fegyveres katonákkal körbevéve. A tömegnek sok torka volt, sok hangja volt, de csak egyetlen egy ostoba, kollektív öntudata, mely a pusztulásra hergelt. A csőcselék agresszív volt, a csőcselék létszámából kifolyólag uralomra vágyott. Azt viszont nem kaphatta meg, így hát megpróbálta elvenni. De el nem vehette, nem tudta, nem hagyták neki.
A szitkokat tudatomból kizárva léptem be egy mélabús sorba, mely a sor végétől a célig számítva alig lehetett több mindösszesen harminc méternél. Előttem hitüktől elhagyatott, komor lelkek vártak sorsukra, a közös sorsunkra, a száműzetésre. Oly sokan különbözőképp, de úgy mindannyian ugyanoly módon. Saját bánatunkban depressziósan, saját kárhozatunkban mélabúsan, viszont saját emberi létünkben egyszer s utoljára büszkén.
Néha úgy gondolom, hogy minden dolog véges, s csak egy dolog végtelen, az pedig a változás. Mi is változunk, emberek, csak a körülmények tűnnek végesnek. Hiszen az ember is átélte és túlélte már oly sokszor az apokaliptikus armageddont. Kezdve Róma bukásától, általjutva Konstantinápoly elestén, a „Harmincéves háborún”, Napóleonon, a „Nagy Háborún” s a „Második világégésen”. De a vég most jött el. Az apokalipszis négy lovasa különböző formákat öltött fel. Vészjósló tengeráradat az első, pusztító tűz a második, rengő föld a harmadik s gyilkos légmozgás a negyedik. Kardjuk lesújt, pusztul a föld népe. Lesújt az első, városok tűnnek el a távoli keleten. Lecsap a második, gombák nőnek a nyugat nagyvárosai felett, tüzük ember húsát leolvasztja. Jön a harmadik, dőlnek a felkelő nap városai. Utoljára érkezik a negyedik, s a lélegzet mindegyike halálos lesz. S míg az oxigén korábban mennyei ajándék volt, most mellévegyült a halálos méreg, s csak kevesek vannak, akik e méregtől el nem pusztulnak. S e keveseknek a Föld többé nem otthona.
Mintha újra láttam volna a kis ördögöt. A tüntető tömegben bontakozott ki, alakja ezernyi árny között vegyült el, rejtőzködött. Csak vérfagyasztó kacagását véltem hallani az ostobaság ordító jajveszékelésén túl, hiszen e borúlátó, kárörvendő, gonosz kacaj hangosabb volt az ostobák panaszos sírásánál. De ezt mintha mégsem hallotta volna meg az a sok gyatra lélek a kerítés túlsó felén. Nem látták a démont, nem látták a gonoszt. Talán csak én láttam, talán csak én.
A Föld, sebzett Gaia édesanya dübörgött a talpam alatt, ahogyan az egyik tűzpiros állvány mellől megindult az első hatalmas rakéta, fel a magasba. Rajta értékes rakománya, élelem, víz és minden egyéb, mi nekünk, száműzötteknek kellhet a horizont végtelenén túl. A narancsvörös lángok hatalmas, mennyei fényáradattal kúsztak szét a besötétedő udvaron. A felébredő hatalmas fényóriás dübörgő rajzására a démon kacagása is elült, teste a feltörekvő láng fénysugarában valószínűleg feloldódott, ismételten eltűnt az árnyak világában.
A sor lassan fogyatkozott, s alig fél óra elteltével már az elöljárók sorát gyarapítottam. Előttem három, görnyedt alak ácsingózott. Mikor az első odaért, igazolványai s orvosi papírjai mellett elhatározottságát is megvizsgálták.
- Maga miért akarja elhagyni a bolygót? – kérdezte az Ajtónálló.
- Sokáig vesződtem a kérdésemmel, Uram. Sokszor vívódtam vele, sokat gondolkoztam rajta, de végül döntésre jutottam. Családomat az ár elvitte, barátaimat a forró tűz hamvasztotta el, haragosaimmal a tomboló Föld remegése végzett. Csak én maradtam, de engemet a gyilkos levegő nem akar holtan magában tudni, nem akar a kórral megfertőzni. Számomra a kérdés egyszerű volt. „Fogadjam-e el a Sors akaratát, s menjek el, vagy dacból maradjak?” És én a Sors akaratában még mindig hiszek! El fog jönni a szebb jövő!
S így jutott fel az első Noé modern bárkájára. Jött a második, igazolványai s orvosi papírjai rendben voltak, csak az elszántsága volt kérdéses.
- Maga miért akarja elhagyni a bolygót?
- Életem talán legnehezebb döntése volt, de végül mégis könnyű szívvel sikerült döntenem. Hiszen minden véges, csak a változás állandó, s ilyetén tettem fel magamnak a kérdést, melyet meg kellett, hogy válaszoljak. „Fogadjam-e el a változást, hogy az ember új honba kényszerül, vagy csupán maradi ember módján, a régibe kapaszkodva védjem-e meg őseim hagyományát?” És én az újat választottam! Mert a változás örök!
S így jutott fel a második Noé modern bárkájára. Jött a harmadik, igazolványai, orvosi papírjai rendben voltak, csak az elszántsága volt kérdéses.
- Maga miért akarja elhagyni a bolygót?
- Az én kérdésem és válaszom egyaránt rövid és egyszerű, azonban megtalálásának módja korántsem volt az. Nekem nagy családom volt, van, de sajnos nem lesz, s közülük csupán én vagyok immunis a fekélyre, s így csak én nyertem jogot arra, hogy a haldokló világot hátam mögött hagyhassam. Mielőtt idejöttem, biztos voltam benne, hogy nemet fogok mondani, s a családommal leszek együtt a vég óráiban. Ám a rokonság megváltoztatott, a vérem nem hagyta magát kiirtani, s egy egyszerű kérdést tettek fel nekem, melyre könnyű volt válaszolnom. „Akarom-e az emléküket megőrizni, s a pusztítás zajló tengerén keresztülhajózva új partokra terelni, s emlékezni rájuk, vagy egyszerűen hagyni akarom őket végső elmúlásban, a feledésben megfulladni?” És én az emlékezést választottam! Soha nem felejtek!
S így jutott fel a harmadik Noé modern bárkájára. Jöttem én, igazolványaim, orvosi papírjaim rendben voltak, csak az elszántságom volt kérdéses.
Sok arculata van a Földnek. Néha vidám, ragyogó, máskor haragos, borús. Ha vidám, akkor ezernyi mézédes gyümölcsöt ad gyarló gyermekének, de az csak többet akar, többet és többet. Ha haragos, akkor ezernyi mézédes gyümölcstől fosztja meg szegény gyermekét, s az nem akar mást, csak még egy utolsót abból az édes termésből, hadd ízlelhesse meg még egyszer, utoljára. Mert igen, ahogyan a Halál végigkaristolta csontvázujjával a Gaia szenvedő pofikáját, ezernyi halandó lélek került a pokolra, vagy maradt itt, a Pokolban. A Föld többé nem terem aranyló kalászt. Gaia elfordította hideg arcát a haldokló emberiségtől, mely saját mocskában egyszer, s utoljára még dicső napokat kívánt megélni, s a hibást meg akarván találni háborúba akart menni. De vajh, ha mindenki bűnös, úgy e háborúban mindenkinek pusztulnia kell, mindenkinek. S míg az első lovast Gaia küldte a színre, úgy a másodikat az ember. S míg harmadikat ismét Gaia, úgy a negyediket ismételten az ember. A világot a tenger árja sok helyütt elmosta, az ember tüze kínozta, Föld remegése döntötte romba. Úgy a negyedik, a legrosszabb csak az embert vette célba. Egy kór, mely tüdőbe jutva rosszabb kínt okoz, mint a rák, vagy bármely más kór a szerencsétlen embernek, ki azt éltető oxigénnek vélve belélegzi. Ettől csak kevesek, köztük szerény lelkem tulajdonosa, önnön magam maradtam immúnis. Jogot kaptam így új életre, valahol, a hideg csillagok között.
A dac sokat segít, ha szükséges. De éppúgy veszélyes, ha szükségtelen. Elszántságom próbáján álltam én ott, szemben az Ajtónállóval. A távolban ismételten új bárkák emelkedtek a magasba, s tűntek el a sötétlő felhőoszlopok között, új világokat, új hont keresve az emberek megmaradt fajzatainak.
- Maga miért akarja elhagyni a bolygót? – kérdezte az Ajtónálló.
Én éppen feleltem volna, de egyszeriben csak éreztem, ahogyan görcsös kacaj kel, árnyak ülnek a vállamra, s az árnyak között egy kicsiny démon alakja ölt testet. Kacagása, kárörvendő hahotázása nekem szólt, csak nekem, s az én boldogtalan, döntésképtelen fejemnek. Mert igen, a kérdést még egyszer sem kerestem, s így éppúgy a választ sem leltem meg a fel nem tett kérdésre. Az apró ördög csak nevetett, nevetett és nevetett együgyűségemen, s ezen még az sem segített, hogy az Ajtónálló tüzes tekintetét rám vetve siettetett. Én csak álltam ott némán, egy szó sem tudott torkomból felbugyogni. Az apró pokolfajzat felágaskodott az árnyak között, s érezhetően hallottam, ahogyan hasát fogja a nevetéstől. Nem értettem, de kénytelen kelletlen szólnom kellett.
- Őszintén szólva cseppnyi időt sem foglalkoztam még a kérdésemmel, épp ezért válaszom sincs, éppúgy elhatározásom se. Maradjak-e? Miért? Büszkeségből? Becsületből? Dacból? És vajon menjek-e? De azt is, miért? Félelemből? Kíváncsiságból? A Sors akaratából? Őszintén szólva e kérdések tárháza sokszínű, de alapvetően csak egyetlen egy kérdés van, mire választ kell találni, s ez az egy kérdés mindennek az alapja.
Az Ajtónálló csak félszegen nézett rám vissza, tekintete már a mögöttem sorakozó gyér libasort fürkészte. S míg ezt tette, úgy látta, hogy nem moccanok, lábam a földbe gyökerezett.
- Úgy álljon félre! – mondta. – Míg itt vagyok, dönthet, de sietősen, mert nem leszek itt sokáig!
És én félreálltam. Az apró démon, mely korábban a vállamon ült, most hallgatott, nem bukkant fel, nem nevetett. Csak a szél súgta bús bánatát a fülembe. Én, eme világnak ostoba gyermeke pedig csak álltam ott, fürkésző tekintetemmel a sötét felhők mögül néha előbukkanó, csillagos eget bámulva. S még sokáig bámultam a csillagokat, nagyon sokáig, s közben mindig csak kerestem a választ arra az alapvető kérdésre.
„Menjek-e, vagy maradjak?”
