A Dobozka

Horror / Novellák (1007 katt) Ha'lathin
  2010.10.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/8 számában.

Sokan úgy gondolják, hogy a rémisztő dolgok olyan helye-ken történnek, melyek tőlünk messze esnek. Például a ködös Angliában, vagy az amerikai New Englandben, mert ezek „különös” helyek. Ezeket most megcáfolom, mert ami az elmúlt napokban velem történt, az a legdurvább rémálmaimat is túlszárnyalta. Itt Szentesen, ebben az alföldi városkában, ahol semmi különös nincs. Persze az sincs kizárva, hogy lassan kezdek megőrülni. Talán még tisztában vagyok azzal, hogy mi történt velem, de már én magam is kezdem kétségbe vonni az utóbbi időben velem történt eseményeket.

A múlt hónapban kezdődött, mikor kézhez kaptam egy nagyon régi ismerősöm levelét. Megkért arra, hogy látogassam meg. Mivel évek óta nem láttam Endrét, így felkerestem. Egy Szentes melletti kis tanyán lakott a feleségével Andreával, aki mellesleg szakképzős osztálytársam is volt, így mindkettejüket jól ismertem.

Késő tavaszi idő volt, amikor leszálltam a buszról a tanya közelében. Az eső szemerkélt, de egyáltalán nem zavart, mivel langyos volt. Meglepően langyos április elejéhez mérten. Besétáltam a tanyához a kissé sáros földúton, és becsöngettem a házba. Érkezésemet a kutya is jelezte. Andrea sietett ki elém, hogy ajtót nyisson. Nos igen, az évek rajta sem múltak el nyomtalanul. Kigömbölyödött, mióta utoljára láttam, a haját is levágatta és a szemüvegét sem hordta. A vézna kislányból telt, csinos asszony lett. Az arca mosolygott, de észrevettem, hogy valami nagyon bántja, így csak egyfajta pózolásként erőlteti azt: örül, hogy láthat. Betessékelt hát a kapun, és egyből a házba irányított. Bementem a takaros, földszintes ház konyhájába. Andrea azonnal leültetett és mondta, hogy szól Endrének.

Két perc sem telt el, megjelent az ajtóban egy szemre úgy hetven körüli pasas, már majdnem ’tiszteletemmel’ köszöntem, amikor megelőzött.

– Szevasz Peti – mondta Endre. Ekkor ismertem fel egykori szakmunkás osztálytársamat és gyerekkori barátomat. Zavarodottságomat nem tudtam leplezni, és ezt ő észre is vette.
– Igen, jól látod. Megöregedtem – mondta. Pedig mindketten alig múltunk harminc, de ő a tulajdon nagyapja lehetne, abból is az a fajta, amelyik végiggürcölte az életét.
– Hogyan történt? – dadogtam.
– Üljünk le és elmesélem.

Visszaültem a konyhaasztalhoz, és ő is leült. Nehezen vette a levegőt, mintha asztmás lenne vagy légszomjjal küzdene; nem tartott sokáig. Belekezdett a történetbe.

– Vagy tíz éve már annak, hogy megvettem ezt a tanyát. Akkor még egy romhalmaz volt az egész, de olcsón jutottam hozzá, és jól ment a szekér. Úgy voltam vele, hogy legalább lesz hova menekülnöm, ha megunom a pesti melót. Tudod, fent melóztam, ott ismerkedtem meg Andival is, ő akkor egyetemre járt – lelki szemeim előtt megjelent ismét az alacsony, vézna, szemüveges, félénk kislány, aki az iskolában volt.

– Aztán a megismerkedésünk után két évvel összeházasodtunk és kiköltöztünk ide. Szerencsére gyorsan rendbe tudtam hozni a pénzből, amit Pesten szereztem.

Egy pillanatra elgondolkodtam. Endre mindig is elég hebehurgya volt, a szüleitől kapott heti zsebpénzt is már hétfőn elverte, aztán tőlem meg a többiektől kuncsorgott a hét további részében.

– Két hónappal ezelőtt kiderült, hogy Andi terhes – egy erőtlen mosoly futott át az arcán.
– Gratulálok! – mondtam őszintén.
– Lehet, hogy nem érem meg a gyerek születését.

Mielőtt még tiltakozhattam volna, ő folytatta a történetet.

– Úgy döntöttünk, hogy kibővítjük a házat, hogy a gyereknek is legyen szobája. Építhettünk volna egy emeletet, de jobban szerettük volna, hogy földszintes maradjon az épület – mondta gúnyos keserűséggel. – Ahogy az alapot ástuk, találtunk valamit – ekkor kivett a zsebéből egy apró, gyufásdoboz méretű fémdobozt.

– Elkövettem azt a hibát, hogy kinyitottam – ezzel átadta a tárgyat. Mindenféle ábrát láttam rajta, de nem egyiptomi hieroglifírás volt. – Akkor nem történt semmi, hanem vagy két héttel később megbetegedtem. Azóta csak fogyok és fonnyadok. Szó szerint.

– Téged mindig is érdekeltek ezek a dolgok – folytatta. – Te talán választ tudsz adni, mi lehet benne.

Alaposan megnézetem, nem mintha értenék hozzá, de Endrének tényleg igaza volt, érdekelnek az „ilyesfajta” dolgok.

– Nem tudom, mit jelenthetnek ezek – vallottam be őszintén. – Ha gondolod, leírom és utánanézek.

– Vidd el nyugodtan, de egyet ígérj meg: sohasem nyitod ki! Nehogy ugyanaz történjen veled, mint velem – a hangja reszelőssé vált, majd köhögni kezdett. Úgy tűnt, mintha nem akarná abbahagyni. A hangzavarra belépett a felesége. Egy laza csuklómozdulattal belecsúsztattam a fémdobozt a zsebembe.

– Bandi. Feküdj le! – kérte a nő. Endre csak bólogatott. Andrea felsegítette a székről. Felugrottam, hogy segítsek, de úgy látszott Andi már megszokta. Bár szerintem ezt nem lehet megszokni. Bevezette Endrét a ház hátsó részébe. Még tébláboltam vagy két percig a konyhában, mire Andrea visszajött.

– Nagyon gyenge – mondta, és ismét hellyel kínált. – Kérsz valamit?
– Magyarázatot! Ésszerű magyarázatot! – gondoltam, de nemet intettem a fejemmel.
– Nem tudom, mit tehetnénk. Az orvosok sem tudják, mi a baja. Csak saját felelősségre engedték haza. Azt mondta, itthon akar meghalni – egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán.
– Nézd, ha bármiben tudok segíteni, itt a telefonszámom, hívjatok fel – adtam át a névjegyemet és eltökéltem, hogy kiderítem mi ez az egész. Ezek után gyorsan elbúcsúztam, és visszamentem Szentesre.

Hazaérve leírtam, amit a dobozon találtam, majd felhívtam az egyik pesti ismerősömet. Ő megígérte, hogy utánanéz a jeleknek, de ne várjak túl hamar választ. Én mindenesetre megköszöntem, és feladtam postán a leírt jeleket. Elmentem a helyi könyvtárba, de nem sok eredményt vártam. Meglepődtem attól, amit találtam. Az írásjeleket szanszkrit nyelven írták és valamilyen tiltószöveg lehet, bár azt nem tudom, hogy mi. A lényeget nem értettem.

Még aznap éjjel különös álmom volt egy szürke gázfelhőről. Elég bizarr volt. Másnap nem foglalkoztam vele, mivel dolgoznom kellett. Két nappal később felhívott a pesti barátom. Azt mondta, ilyen írásjelekkel már találkozott, bár elég ritkák. Rendszerint akkor használták, ha valamit őrizni akartak vagy be akartak zárni. Ám számára sem volt teljesen tiszta, mivel – így mondta – valamiféle érthetetlen jelek is belekeveredtek a szövegbe. Gondoltam, azoknak magamnak kell utánanéznem.

Emlékeztem, hogy az egyik jelet már láttam valahol. Így az egész lakást felforgattam, hogy megtudjam, honnan lehet ismerős. Végül megtaláltam azt a könyvet, amiben le volt írva. Végigfutott a hideg a hátamon és enyhe rosszullét kerülgetett. A jel azt jelentette: halál, ám misztikus értelemben. Illetve – ugyancsak misztikus értelemben – egyfajta újjászületés. A jelet rengetegszer használták az ókorban, amikor azt szerették volna, hogy a holt ne az örök körfogásba térjen vissza, hanem holtában az élők közé. Elsősorban varázslók használták.

Varázslók? Az lehetetlen! A mágia csak a fantasy és ehhez hasonló irodalmi művekben létezik. Hiszek a mágiában, de csak elméleti szinten. Ez pedig nem az!

Éppen ezen agyaltam, amikor valami megragadta hátulról a nyakamat és hihetetlen erővel elkezdte szorítani. Nem kaptam levegőt. Hallottam, hogy valami megroppant a nyakamban. Próbáltam, de nem tudtam a pergamenszerű ujjakat lehámozni magamról. Lassacskán kezdtem a levegőhiánytól elveszíteni az eszméletemet, így nem emlékszem pontosan, hogy mi történt. Csak arra emlékszem, a nagy szabóollót szorongatom a kezemben és meredten bámulok a földön fekvő alakra, aki megszólalásig úgy néz ki, mint Endre. A beteg külsejével.

A hányinger kerülgetett. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, ami történt. Láttam a hosszanti sebeket a fején és a mellkasán, amiket én okozhattam az ollóval. Majd az alak egyszerűen köddé vált.

Másnap felhívott a felesége. Hosszan sírt a telefonba. Azt állította, hogy Endre meghalt az éjszaka, valamikor egy óra körül. Akkor, amikor a jegyzeteket meg a dobozt tanulmányoztam és amikor rám támadt az a valami. Az lehetetlen! Nem voltam hajlandó elfogadni az igazságot: én öltem meg őt!

Azzal áltattam magamat, hogy legalább tizenöt kilométeres távolságra voltunk egymástól. Az, hogy őt láttam azon az éjjelen, lehetett valamiféle beleérzés is vagy valami hasonló. Vagy lehet, hogy egyfajta „mellékhatása” annak az átkozott doboznak.

A dolgot súlyosbította, hogy két hét múlva a temetésen hallottam, hogy az orvosok agyi-, tüdő- és szívelégtelenséget állapítottak meg nála, mint a halál okát. Most már biztos voltam benne, hogy én öltem meg, de hogyan? Mindig is a barátom volt, még akkor is, ha eltávolodtunk a suli után egymástól. Úgy érzem, megőrültem.

Most itt ülök a szobám magányában és ezeken a sorokat írom, nehogy valaki ugyanerre a sorsa jusson, mint én. Aztán megpróbálom elrejteni a dobozt, nehogy más is hozzáférjen. Egy biztos, sohasem lesz nyugodt álmom, mert mindig Endre arcát fogom látni magam előtt, amikor nekem adta azt az átkozott dobozt, és mikor azon az estén meghalt.

Előző oldal Ha'lathin