Árnyak ölelése IX.
Az éjszaka folyamán Ariel többször is megkísérelte használni a rúnaköveket, de próbálkozásai rendre kudarcba fúltak. Már azon gondolkodott, hogy megszakítja a kapcsolatot, amikor felfigyelt valamire…
Halovány rezdülés volt az asztrálban, olyan, akár egy hang, amely az érzékek peremén táncol. Egy remegés, amit nem látunk, csak tudat alatt érzékelünk. A lány ösztönösen követni kezdte a nyomot…
Már megpillantotta a bérgyilkos szellemének ezüstös derengését, amikor váratlan meglepetés érte. Olyan benyomása támadt, mintha megsűrűsödött volna körülötte az éter. Lebegése lelassult, és hamarosan már képtelen volt megmozdulni. Érezte, amint finom, gyöngéd kezek matatnak tudata felszínén, és elkezdik bontogatni mentális pajzsát. Az elméjére nehezedő nyomás egyre erősebb lett, és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. A teste középpontjában izzó, isteni szikrára összpontosított és sikerült kiszakítania magát a fagyos ölelésből. A bizsergető érzés rögtön abbamaradt, ám továbbra sem volt ura étertestének. Egy sziklaszilárd akarat ragadta meg a lelkét és ellenállhatatlan erővel magához húzta őt. Zuhanni kezdett és teljesen elveszítette az irányérzékét. A fent és a lent, a kint és a bent értelmét veszítette ezen a helyen. A féktelen száguldásnak egy erőteljes rántás vetett véget…
Aranyló energiát érzékelt, amely lassú folyam módjára hömpölygött körülötte. Pár pillanatig tartott az egész, és az áramlás lecsendesült, majd a folyékony plazma lassan alakzatokká szilárdult. Gyönyörű táj bontakozott ki lelki szemei előtt…
Nem a tarka, virágzó rét látványa bűvölte el őt igazán, hanem az új, idegen színek kavalkádja. Emberi elme számára felfoghatatlan, szavakkal leírhatatlan volt ez a csoda. A lány hangja elakadt, szíve összeszorult a látványtól, azután megpillantotta a magányos nőt…
Nem volt túl messze tőle, épp annyira csupán, hogy képtelen legyen tisztán kivenni az arcvonásait. Eleven, ébenfekete szobornak tűnt a szemében, és ő akaratlanul is megcsodálta a nem e világi jelenést. Testét csupán éteri fátyolként aláomló, ködszerű anyag ölelte körbe, amely nem igazán takarta el, inkább kihangsúlyozta szoborszerű testalkatát.
„Királynői a megjelenése…”
Ariel eddig jutott csupán gondolatban, amikor a tünemény körvonalai megremegtek és egy szempillantás múlva már ott állt vele szemben. Amint megpillantotta a lény arcát, azonnal a régi templomi freskók angyalábrázolásai jutottak az eszébe. Finom metszésű arcvonásai voltak, de ami igazán megragadta a lány figyelmét, az a tekintete volt…
Opálosan tündöklő íriszében rég eltemetett korok bölcsessége és az időtlenség hűvös nyugalma csillogott. Sötét, feneketlen kút volt ez, mely rabul ejtette a tekintetét. Megtapasztalta, ahogy ősi igék áradnak az elméjébe, ám képtelen volt gátat szabni folyásuknak. Szavak, melyek egy ember előtti, félistenek uralta kor energiájának lenyomatát hordozták. Forrón lüktettek a fejében és beették magukat agyának legeldugottabb zugába is. Nem értette a jelentésüket, ám lelkének magja megérzett valamit a bennük rejtező erőből. Az információáramlás sebessége rohamosan gyorsult és a lány finom anyagi teste megremegett a túlzott igénybevételtől. Az hitte, hogy atomjaira hullik szét, amikor a forrón lüktető folyam hirtelen megszűnt. Úgy tűnt, mintha egyik pillanatról a másikra elvágták volna, a jelenés pedig már ott állt vele szemben. Fejét oldalra billentette és úgy vizsgálgatta őt, akár egy érdekes játékszert. Obszidián színű ajkai most egészen közel kerültek a lányéhoz és ő érezte a belőlük áradó hideget és valami mást is…
Azt a féktelen hatalmat, amely örökre eltiporhatja őt testestül, lelkestül. Megborzongott a fagyos lehelettől.
„Pecsét!”
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt rászakadt volna a sötétség…