Szellemhistória

Fantasy / Novellák (1522 katt) Tamoor hin Unge
  2014.05.31.

Sohasem voltam az a kalandor fajta… Mégis, ami az elmúlt közel két évben megesett velem, az kész csuda! Talán jobb, ha a legelején kezdem az egészet: egy csendes kis halászfaluban születtem huszonnégy évvel ezelőtt. Jó atyám kötélverő és halász, drága jó anyám pedig egyszerű háziasszony volt, mikor a világra jöttem. Nem mi voltunk a legszegényebbek, de nem is voltunk túlságosan eleresztve, míg ott éltünk. A gyermekkorom kifejezetten boldognak mondható, se beteg nem voltam, semmi katasztrófa nem esett meg velünk, nem jöttek martalócok a Zöld folyón felhajózva, és még a jégeső is messzire került bennünket.

Olyan ötödik éves lehettem, amikor is jó atyám egy nap drága kincset húzott hálójával a fedélzetére. Sokra nem emlékszem abból az időből már, de azt tudom, hogy nem sokkal később átköltöztünk K… kikötővárosba, hála a kincsnek, amit csilingelő aranyakra váltottunk. Eztán sem történt szinte semmi említésre méltó velem. Szüleim iskolába adtak, szerették volna, ha jobb esélyekkel nézek szembe az élettel, mint ahogy ők tehették annak idején.

Atyám szép lassan egyre tehetősebbé tette a családot, így nem sokkal ezután sorra születtek a kis testvéreim; szám szerint még öten. Teltek az évek, lassan férfivá cseperedtem, tudtam számot vetni, betűt róni és olvasni. Megtanultam karddal vívni és fejszével. Íjjal mozgó célra lőni és puszta kézzel csontot törni. Boldogok voltunk, az istenek ránk mosolyogtak, és mi nem győztünk hálát adni nekik, és tovább tisztelni őket.

Máig jól emlékszem, tizenötödik éves voltam és már kilencedik éve éltünk K… kikötővárosbeli házacskánkban, mikor először láttam egyet közülük. Egy holtat. Langyos őszi éjjel volt. A Hold, épphogy nem volt teljesen teli, tiszta fényével világított be az ablakunkon, és arra keltem fel, hogy rám vetül az az angyali fénypászma. Szomjúságot éreztem, így lábujjhegyen kiosontam a konyha helyiségbe egy csupor tejért.

Ott láttam meg őt. Egyet a már holtak közül. A csupor egy harsány reccsenéssel adta meg magát, ahogy a padlót elérte, és a finom tej mind-mind a padlóra loccsant. Nem csinált semmit, csak állt ott, állt és nézte a Holdat. Ahogy most visszaemlékezek, már tudom, hogy végtelen szomorúság és vágyakozás ült az arcán. A lány, ugyanis annak láttam, kezeit összekulcsolva állt az ablakunknál és csak nézte, nézte a szép Holdanyát. Angyali derengés vette körül; teljesen elbűvölt, ahogy ott állt szótlanul, szendén, és kémlelte az eget. Ruhája halovány fény volt, gyönyörű, akár a tündöklő Holdudvar. A lány pedig még ennél is szebb. Sok iskolát kijártam azóta, de sehol nem tanultam olyan szókat, melyek visszaadhatnák szépségét.

Talán túlzok, hisz fiatal voltam még, de mind a mai napig álmodok azzal a lánnyal… Szóval ott állt ő, és ahogy eltörött a kancsó, ijedten felém fordult, kis tündér kezecskéit szája elé kapta, mint aki sikkantani készül, ám ez nem történt meg. Csak néztük egymást pár pillanatig félőn. És akkor megláttam a szemeit. Oh, azok a szemek, istenek! Úgy csillogtak, hogy ezer gyémánt is csak pislákol mellettük. Az a mélységes mély szembogár, akár a fényes ónix. Íriszei akár a frissen hasított ametiszt. Kecsesen metszett szemhéja, oh istenek, most sem találok rá szavakat! Szívem akkorát dobbant, hogy úgy éreztem, rögvest szétreped a mellkasom, a gyomrom, mintha maga Jörmundrang tekergett volna benne. A szám úgy kiszáradt, hogy attól féltem, ha megszólalok, az ajkaim felrepednek, és a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. A fülem úgy zúgott, mintha mellette Donnar püfölné pörölyével félelmes aranypajzsát.

Le voltam taglózva. Ja persze! Hogy honnan is tudtam, hogy ő már nem élt? Nagyon egyszerű: bár talpaival a padlón állt, afelett nehéz lett volna elsiklani, hogy kecses testével közvetlenül az ablak alatt álló asztalban ácsorgott. Bár nem volt a bőre egyértelműen átlátszó, de enyhén azért áttetszettek rajta a masszív tölgyfaasztal vonalai. Szóval ott jártam, hogy le voltam taglózva. Igen, teljesen. De a legfurcsább az volt, hogy nem tűnt el azonnal. Nem menekült el, nem foszlott köddé a lány. Szótlanul álltunk egymás előtt és fürkésztük a másikat. Nem telhetett el egy perc sem, mégis mintha évszázadokat utazhattam volna, ahogy alámerültem szemeiben. Végül leeresztette karjait és odalépdelt hozzám. Nem, ez nem jó szó, mert olyan nyers és földhözragadt. Odatipegett, nem is! Mintha szellő szárnyán odalibbent volna. A világ összes aranyáért le nem vettem volna róla a szemem. Szóval, ott állt előttem és mosolygott rám. Tudom, hogy nem hiszed el, de istenek szent nevére esküszöm, átkozott legyek, ha egy szó is hazug mindabból, amit itt elmondok!

Szóval rám mosolygott a lány. Szebbet azóta sem láttam, bátran állíthatom. Nyoma sem volt már annak a mérhetetlen bánatnak, ami először az arcán ült. Most fogsz nagyon kiakadni, de egyszerre volt hideg, és kellemesen meleg a jelenléte. A teste, vagyis, igen, habár nem hús és vér, de attól még test. Szóval a teste hideget árasztott, míg a mosolya, az arca és a szeme… Szóval onnan szívet melengető melegség áradt belőle. Meg akartam érinteni őt. Ahogy felemeltem balomat, ujjaim hegye ruhájához ért, a Holdudvarfényből szőtt kelméhez, és úgy éreztem, mintha hideg szellő csípné az ujjam hegyét.

Ekkor azonban zajt hallottam a szobák irányából, odakaptam a fejem, és láttam, hogy gyertyaláng villan jó atyám és drága anyám szobájában. Veszett kutya módjára kaptam vissza fejem, és a lélegzetem is elállt. A szellemlány, mert az volt, az istenekre esküszöm, megcsókolt. Ajkai érintése, mint a hűs hegyi patak hidege, íze mégis mint a friss lépes méz. Lábaimból minden erő elszállt, csodálom, hogy állva maradtam egyáltalán. Nem volt hosszú a csók, mégis ez eddigi életem legszebb emléke… Ahogy ajkaink elváltak, fülemhez hajolt gyorsan és belesusogta:

„Még találkozunk, ifjú Tamoor.”

Azóta sem láttam újra őt, és a mai napig sem tudom, honnan tudhatta a nevemet. Évek teltek el ismét, immár huszonnegyedik évemet taposom. Volt több találkozásom a már holtakkal, de ehhez hasonló csak egy volt. Most azt fogom elmesélni nektek…

Előző oldal Tamoor hin Unge