A népi kultúra és a protestantizmus kapcsolata

Külvilág / Történelem (1792 katt) Ida
  2010.10.03.

Bevezetés

Írásom témája a népi kultúra és a protestantizmus kapcsolata az újkori német területeken, pontosabban a protestáns lelkészek harca a népi mágia és babonás szokások ellen. Úgy gondolom, hogy a lelkészek erőfeszítéseinek nagy része eredménytelen maradt (mint ahogy ezt látni fogjuk a konkrét példák kapcsán), de ez talán nem csak az ő hibájukként róható fel, hiszen a babonás hiedelemvilágban gyökerező népi szokások ellen a katolikus egyház sem volt képes eredményesen fellépni az évszázadok alatt. Bizonyos nyomai a népi hiedelmeknek még a ma is fellelhetők a művelt társadalomban különböző szerencsét hozó kabalák és babonás szokások formájában, például még mindig rossz előjelnek számít, ha egy fekete macska szalad át az úton előttünk, és számos jövendőmondó jelentős jövedelemre tesz szert "tudománya" révén. A protestáns lelkészek munkájának viszont volt egy fontos eredménye, hogy számos érdekes adatot feljegyeztek a népi mágia természetével kapcsolatban.

A népi mágia és protestáns lelkészek kapcsolata

Ebben a témában két protestáns lelkészt szeretnék megemlíteni, Rudolf Gwerbet és Georg Christoph Zimmermannt. Mindketten vidéki plébániákon dolgoztak. Gwerb Zurich vidékén az 1640-es években, Zimmermann pedig Wiesenbach-ban és több faluban a Német birodalom délnyugati részén a XVIII. század elején. Mindketten aggodalommal tapasztalták, hogy a mágia használata nagyon elterjedt és kiirthatatlan egyháztagjaik körében. Mindketten írtak értekezést a témáról, amiben leleplezték a babonák nem keresztényi formáit. Kénytelenek voltak beismerni tehetetlenségüket a hiedelmekkel szembeni harcban, és idővel Zimmermann is felhagyott az eredménytelen munkával. Az általuk írt két értekezés a leggazdagabb etnográfiai forrás, ami rendelkezésünkre áll a korai modern Német birodalomról. Ezek tanúsítják a protestáns lelkészek tehetetlenségét a mágiával szemben. Ezt alátámasztja a mágiahasználók ellen tett számos feljelentés, ami a reformáció után generációkkal is bizonyítja a népi kultúrában gyökerező varázslatok kiirthatatlanságát.

A népi mágia és elterjedtsége

A népi mágia a kulturális szokások egy formája, amivel igyekeztek felülkerekedni a mindennapi élet problémáin, különösen a termelés és az állattartás nehézségein. Ezzel segítették elő a testi-lelki jólét megőrzését és a vagyon biztonságát. A legáltalánosabb formái a bonyolult áldások, a különböző varázslatok és a szellemidézés. Ezek célja lehetett például az emberek és az állatok védelme, a betegségek gyógyítása vagy megelőzése, az elveszett vagy ellopott vagyontárgyak sértetlen visszakerülése, védelem a halottak visszatérő lelkeitől, az ördögi szellemektől és az emberek ellenségeskedéseitől.

Gyakran szokás beszélni az elit és a népi kultúra különbözőségéről és szembenállásáról. Ez a mágia használatával kapcsolatban nem bizonyult helytállónak, bár egyes vélemények szerint a mágia csak a tudatlanok és az egyszerű gondolkodású emberek körében elterjedt kulturális szokás volt, mert nekik kevés volt a hitük Istenben, és képtelenek voltak felismerni, kik követik helyesen az ő parancsait és kik engedetlenek vagy bűnösök. Ezzel szemben viszont a mágia használata elterjedt volt valamennyi társadalmi réteg körében. Gwerb maga is panaszkodott amiatt, hogy mindenki használta a mágikus áldásokat, magas és alacsony származásúak, hercegek és alattvalók, urak és parasztok, sőt még orvosok, sebészek és borbélyok is. Emiatt talán nem túl szerencsés a "népi" jelzővel ellátni a mágia használatának a szokását, de mindazonáltal kétségtelenné válik Gwerb és Zimmermann értekezéseiből, hogy elsősorban az alsóbb társadalmi rétegek és a vidéki parasztság körében volt elterjedt a varázslás számos formája. Zimmermann elítélte a magasabb társadalmi rétegbe tartozók mágiahasználatát is, és rangjukhoz méltatlannak tartotta e kétes praktikák alkalmazását. Gwerb ennél radikálisabban állt a dologhoz, és követelte, hogy aki elvetemült módon rendszeresen használ mágiát, az váljék szegénnyé Isten büntetéseként. Voltak olyan emberek, akik viszont követelték az egyháztól a mágikus eljárások elfogadását, és azzal érveltek, hogy orvosok, sebészek és más tudósok is használják ezeket. Zimmermann erre azt felelte, hogy ez nem megfelelő érv, mivel hóhérok, dögnyúzók, öreg asszonyok, cigányok, pásztorok, csordások, zsidók, parasztok, csavargók és szélhámosok ugyanúgy alkalmaznak varázslatokat.

A gyakorló orvosok viszont mégis másképp viszonyultak a varázsláshoz, mint például a szélhámosok, mert ezt ők a népi tudomány egy formájának tekintették. A varázslásnak ez a fajtája tradicionális és szóbeli volt, szülőkről hagyományozódott a gyerekekre. Néha szent könyvekbe lejegyeztek közülük néhányat, és becses kincsként családi ládákba zárták őket. Ez a növekvő gyakorlati tudománynak volt egy kezdeti formája, ami a tapasztalatok által bizonyította hatékonyságát, de nem nélkülözte még a varázslatos jelleget. Gwerb szerint a hatékonyságuk csak megtévesztés, hogy további varázslatok alkalmazására csábítsa a híveket, de alapjában véve használatuk bűnös cselekedet, és így a pozitív hatásuk is csak látszólag tesz jót azoknak, akik ezekhez folyamodnak.

A katolikus egyház hatásai a népi mágiára

A protestáns papság tehát egységesen babonaságnak minősítette a mágikus áldásokat, a varázslatok és az amulettek használatát, akárcsak az egyéb hiedelmeket. Ezen hiedelmek egy része a katolikus egyház szertartásaiban gyökerezett, amit a reformációnak nem sikerült teljesen felszámolni a XVI. század különböző vallási reformjai által. Sok hiedelem nem is a népi hitvilágban gyökerezett, hanem a katolicizmus idején jött létre, és a protestáns lelkészek ezért is keményen bírálták a katolikus egyház tevékenységét, viszont ők sem tudtak a katolikus papoknál több eredményt felmutatni még a XVIII. századra sem a babonákkal szemben folytatott küzdelemben. A XVI. században még különbséget tettek a pápista babonák és a népi mágia különböző formái között. Johann Spreter, würtembergi lelkész írta az egyik legkorábbi értekezést a mágikus áldásokról 1543-ban. Spreter ebben az értekezésben két formáját különböztette meg a mágiának. Az egyiket a szerzetesek, papok és apácák gyakorolták, akik sót, vizet, gyógynövényeket, viaszt, harangokat, templomokat és temetőket áldottak. Ezek röviden a katolikus egyház tradicionális szokásai voltak. A mágia használatának másik formája viszont csak egyes eszközeiben kötődött az egyházhoz. Ehhez gyakran felhasználtak kereszteket és egyéb szentelt dolgokat, de alkalmazói varázsigéket is mondhattak, és ezen varázslat célja nem kapcsolódott szorosan Istenhez, inkább csak védelmet akartak biztosítani maguknak. Gwerb és Zimmermann is úgy vélték, hogy számos hiedelmet és szokást a katolikus egyháztól vettek át, mint például a szentelt víz használatát, az amulettek bizonyos fajtáit és speciális varázslatokat, amikhez a keresztény vallás szent eszközei használták. Például Krisztus keresztjére írt INRI felirat betűinek nagyszerű mágikus hatalmat tulajdonítottak. A protestáns lelkészek viszont elítélték a népi mágiának ezeket a formáit is, akárcsak a katolikus szertartások babonás elemeit. A hívőkre jellemző, hogy a hivatalos tilalmak ellenére megőrizték a népi hiedelmeket és a katolicizmus babonáit, amik a protestantizmus hatására bizonyos mértékben átalakultak, de még új formáikban is felismerhetőek a népi kultúrában. Erre nagyszerű példa egy Todaustragen-i szertartás sorozat, amit tél végén és nyár elején végeztek a rontások ellen és jövendölés céljából. Ezt is próbálták megreformálni a lelkészek, de ettől függetlenül ez a népszokás a XIX. századig fennmaradt a Német birodalom számos területén többé-kevésbé a régi formájában. Egy másik érdekes szokás volt a fából készült, gyermek Jézus felöltöztetése karácsony környékén, ami a XX. századig fennmaradt Szászország területén, ráadásul jellegzetesen evangélikus hagyományként.

Néhány esetben maguk a protestánsok élesztettek újjá olyan katolikus szokásokat, amiket a reformáció első generációja el akart hagyni. Például újra bevezették a bérmálást confirmáció néven a lutheránus és kálvinista területeken. Ez a katolikus szertartással ellentétben nem volt szentség, de fontos lelki rítusnak számított az egyén és a közösség számára. Ugyanez történt a templomi szertartásokkal is, ugyanis a hívek ragaszkodtak a katolikus miséhez hasonló, de jellegzetesen evangélikus istentisztelet kialakításához, és kénytelenek voltak engedni ebben a kérdésben a protestáns tekintélyek. A katolikus jellegű körmeneteket sem lehetett eltörölni, mert az isteni védelmet biztosított az emberek szerint az érő termésnek, az állatoknak, de még a viharok és egyéb természeti csapások pusztítását is megakadályozta. Ezért kénytelenek voltak a lelkészek ezt is megőrizni átalakított formában, és oltári szentséggel vezetett körmenet helyett imákat mondva és himnuszokat énekelve vonultak körbe a mezőkön. A prédikációt is visszahelyezték a templomi szertartások rendjébe szintén népi nyomásra, mert ennek is rontás ellen védő funkciója volt. Így sok esetben nem a protestáns vallás formálta a híveket, hanem a lelkészeknek kellett hozzájuk igazodni.

A hívek másik problémája volt, hogy a protestantizmus alapvetően antirituális vallás volt, racionális gondolkodásra épült, és megkezdte a világ deszakralizálását, amiben így nem maradtak kiemelten szent időszakok, helyek, emberek és tárgyak. Ez a hívek hozzáállása miatt mégsem valósulhatott meg. Természetesen megpróbáltak szakítani a reformáció előtti szentségekkel, és azokkal a dolgokkal, amik a szakralitás hordozói voltak, de az emberek szemléletét nem tudták maradéktalanul megváltoztatni. Így csak a szakralitásnak egy gyengébb és tévesen meghatározott formája terjedt el. A szentségek erősebbnek látszottak a katolikus szertartások révén, és a kegyelem hatékonyabb hordozóinak. A protestáns teológusok hitték, hogy Isten teljesen különbözik a világ természetétől, és a teremtett dolgok nem rendelkezhetnek szent erővel vagy hatékony hatalommal. Gwerb szerint a babonás hit lényege, hogy valaki olyan hatalmat tulajdonít szavaknak, teremtményeknek és cselekedeteknek, amit sem Isten, sem a természet nem illeszt beléjük és nem ad nekik. A katolikus feltételezéssel ellentétben a rituális áldás sem adhat szent hatalmat az egyes tárgyaknak. Az általános protestáns álláspontot Johann Spreter fejtette ki. Vitatta, hogy Isten mindent megáldott a teremtésben, amik így áldottak lesznek mindörökké. Egyetlen teremtmény sem tud újabbakat megáldani, és Isten lelkét olyan dolgokba idézni, mint a fa, a kő, a viasz, a növények, a vas, a föld, az olaj. Isten lelke egyedül az emberek szívében lakik. A laikusok között viszont az olyan nézetek sem voltak elutasítva, mint Isten szelleme mindenütt jelen van, léteznek angyalok, jó és rossz szellemek és ördögök. A protestánsok viszont a katolikusokhoz hasonlóan megőrizték a csodákba vetett hitet. Például Luther teste egy csodának köszönhetően romlatlan és ép maradt a halál után is. A csodák általános elfogadásával párhuzamosan viszont megkérdőjelezték a hamis katolikus csodák valódiságát. A látomásokat és a jóslatokat szintén fenntartásokkal kezelték, és megkérdőjelezték Istentől való eredeztetésüket. A másik fontos dolog, ami problémát okozott a laikus hívek hitéletében a halál kérdése volt.

A népi kultúra halállal kapcsolatos babonái

A korai protestánsok törekedtek az ősök tiszteletének a felszámolására, de ez az óhajuk nem teljesült. A lutheránusok hite szerint a halál aktív kapcsolatban maradt az élettel. Így hisznek a lélekvándorlásban, a szellemekben és a kopogtató szellemekben (poltergeist). Úgy hitték, hogy a keresztelés nélkül elhunyt gyerekek a korán meghaltak hordáival kóborolnak, és Aprószentek napján megjelennek szellemekként, és elpanaszolják, hogy anyjuk megölte őket a keresztelőjük előtt. Zimmermann elutasította ezeket a hiedelmeket, de ő is szívesen elmesélte egy falusi hivatalnok történetét, aki halott felesége mellett megígérte, hogy nem fog még egyszer megházasodni. Később viszont megszegte esküjét, és újranősült. Az új felesége viszont három hónapon múlva meghalt, és kopogtató szellemként zaklatta az esküjét megszegő férjet. A protestánsok az ilyen természetfölötti jelenségekkel szemben "csak" a sziklaszilárd hitet és az imákat tudták javasolni. Ezzel szemben a katolikus egyház gazdag eszköztárral rendelkezett a megfelelő védelmi szertartások terén. Az emberek számára sokkal kézzelfoghatóbban, látványosabban lépett fel a rontások ellen, így a hívek nagyobb hatékonyságot tulajdonítottak neki, mint az egyszerű protestáns imáknak. Zimmermann is szomorúan tapasztalta, hogy egyházközségének tagjai ilyen esetekben gyakran fordultak a szomszédos katolikus paphoz, és kérték, hogy szenteltvízzel űzze el a kopogtató szellemeket, mert a protestáns módszereket nem tartották eléggé hatásosnak. A katolikus pap erre nem volt hajlandó, de szenteltvizet szívesen adott a hozzá forduló protestánsoknak, hogy önmaguknak megáldhassák vele a házat és elűzhessék a gonosz kopogtató szellemet. Egy másik érdekes esetben Zimmermann egyházközségének egyik tagja megtudta, hogy az ő zaklató kopogtató szellem kincseket őriz, és ezekért cserébe szenteltvízzel megszabadította a szerencsétlen lelket.

A protestánsokban erős volt a vágy, hogy örök nyugalomra helyezzék halottaikat, és a temetési szertartásokban is ez játszotta a központi szerepet. Ennek oka, hogy a protestánsok hittek a halottak vándorlási képességében, hogy haláluk után társakat keresnek és befogadják őket a halottak világába. Így mindent megtettek azért, hogy egykori hozzátartozójuk szelleme ne térhessen vissza halála után zaklatni őket. Ehhez a népi hiedelemben gyökerező szertartásokat használtak a keresztény temetéssel párhuzamosan kiegészítésként. Szokás volt például a koporsót háromszor letenni a küszöbön, és ezzel gátolni a halott lelkének a visszatérését. Sajátosan evangélikus szokásnak tartották a koszorúk elhelyezését a sírban és a síron. A holttest kezébe citromot tettek, amibe szegfűszeggel belevésték az elhunyt nevének kezdőbetűit. Elterjedt a ravatal, a koporsóleplek és a temetési keresztek használata. Ezek a szokások mind a népi babonás hagyományban gyökereztek, és az egyház ezeket kénytelen volt elfogadni. A népi hagyományok szívósságára legjellemzőbb példa a koszorúk fennmaradása egészen napjainkig, hiszen ezek ellen igyekezett fellépni az egyház, de a hívek ez ügyben szembeszegültek és dacoltak a hivatalos rosszallással. A XVIII. század elején a protestáns egyházi tekintélyek figyelni kezdték a gyanús koszorúkat, amiket olyan növényekből és virágokból fontak, amiknek babonás jelentőségük volt, és mágikusan védelmeztek a különböző rontások ellen. Ez ellen úgy léptek fel, hogy állandó koszorúkat készítettek az egyház számára, amiket a templomban tároltak, amikor nem volt rájuk szükség, és temetéskor kölcsönözni lehetett őket. Az egyházközség tagjai viszont nem lelkesedtek ezért a megoldásért, és nem voltak hajlandóak lemondani hagyományos, szárított koszorúikról. Az újakat alig használta valaki. Így a bérleti díjakból még az előállítás költsége sem térült meg, ráadásul egyáltalán nem váltották be az egyház hozzájuk fűződő reményeit, ezért idővel felhagytak a reformkísérlettel, és győzedelmeskedett a hagyományos, babonás jellegű, népszokás. A népi hagyományok ehhez az esethez hasonlóan gyakran csak átalakultak egyházi nyomásra, de alapjaikban nem lehetett őket megrendíteni. Zimmermann próbálkozott vele, de a babonás szokások miatti dorgálására a parasztok azt válaszolták, hogy már hosszú ideje gyakorolják ezeket, már az előtt is, hogy az új főlelkész oda költözött volna hozzájuk, és mindezeket a szokásokat a szüleiktől tanulták. Egyszóval a hagyományokra hivatkoztak szokásaik védelmében, amiknek pusztán régisége is elég lett volna a megkérdőjelezhetetlenséghez. Az ilyen hiedelmek ereje még a tanultabb falusi embereket is ezek elfogadására kényszeríttette. Zimmermannak még azt is elmesélték teljes meggyőződéssel a parasztok, hogy előző lelkészük becsapta őket a dézsmával, ezért halála után lelke vándorlásra ítéltetett. Ebben a hajdani lelkész özvegye is szilárdan hitt, és úgy próbált meg segíteni férje szellemén, hogy a csalással egyenértékűen akart adományozni az egyháznak, és ennek érdekében gyűjtést szervezett. Ezzel a szilárd tévhittel szemben Zimmermann teljesen tehetetlen volt.

Az ördög hatalma

A protestáns vallás másik fontos kérdése volt, hogyan viszonyuljon az ördög hatalmának problémájához. A néphit úgy tartotta, hogy az ördög komoly hatalommal rendelkezik és aktívan tevékenykedik a világban. Ezért rettegtek tőle és minden démoni erőtől, és e félelem miatt kialakultak az ellene alkalmazott, babonás szokások, amik védelmet jelentettek ártó szándékával szemben. Néhány protestáns viszont úgy gondolta, hogy az ördög határozottan Isten felügyelete alatt áll, és ő engedte meg, hogy gyötörje az embereket, így tevékenysége része az isteni gondviselés tervének. Mások szerint ennél lényegesen nagyobb hatalmat birtokol és dacol az isteni akarattal. Továbbá azt sem lehet mondani, hogy a középkori démonok hordái eltűntek volna az újkorra, és felváltotta volna őket a Sátánban egyedül megtestesülő ördögi hatalom. A XVI. század ördöggel foglalkozó protestáns irodalma gyakran említi a démonok hordáit sokszor egészen nevetségesnek tűnő formában, és csak évtizedek múlva vált egy kicsit reálisabbá a róluk kialakított elképzelés. A teológiai és a népi fogalma az ördög erejének és tevékenységének viszont továbbra is nagyon eltért egymástól. A népi hit szerint az ördögnek hatalma van változtatni az anyagi világ dolgain, amivel valóságos kárt tud okozni az embereknek és javaiknak. Ezt elutasította a teológiai álláspont, de a lelkészek képtelenek voltak ennek megfelelően korrigálni az emberek látásmódját. Még a mágikus hiedelmek oly tevékeny ellenségének is, mint például Zimmermann, be kellett ismernie, hogy az ördög képes kárt tenni a lábasjószágban, elvinni a tejet, és az ő fortélya veszélyezteti az újszülötteket. A csecsemők különösen a keresztelés előtt voltak veszélyben, de nem jobban, mint a terhes nők és szülés után a kismamák. Ezért az ő védelmüket különösen nagy körültekintéssel kellett biztosítani. Leginkább attól féltek, hogy az újszülöttet megbabonázzák. Ha ez mégis megtörtént, akkor igyekeztek ennek jeleit minél hamarabb felfedezni, és a népi mágiában megtalálni a lehető leghatásosabb gyógymódot. Zimmermann leírta, hogy egyházának tagjai gyakran fordultak ezzel a problémával a mágiában jártas emberekhez, és az ő tanácsaikat követve igyekeztek elűzni a rontást. Nagyszerű gyógymódnak minősült a bölcsőbe pénteken talált patkót helyezni, különösen, ha épek voltak benne a szegek. Az ördögi hatóerő elismerése rés volt a népi mágia elleni protestáns páncélon, hiszen pontosan az ellene használt mágikus eljárások és azok babonás jellege ellen léptek fel a Gwerbhez és Zimmermannhoz hasonló lelkészek. Ha már viszont elismerték, akkor a mágiát az ördögtől eredeztették, és ezért rendkívül bűnös dolognak tartották. Így viszont az ördög hatalmával a tőle eredő mágia hatékonyságát is elfogadták. A hívek viszont ezzel sem értettek egyet, és a hagyományos mágikus szokásoknak továbbra is pozitív hatást tulajdonítottak, és nem hitték el, hogy a generációk óta viszonylag sikeresen alkalmazott módszerek a gonoszságban gyökereznének.

A mágikus szertartások

Az alapvető különbség a protestantizmus és a katolicizmus között az, hogy a protestánsok jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyedül Istenbe vetett hitre és Isten igéjére, mint az üdvözülés egyetlen eszközére. Ez természetesen visszatükröződött a protestáns népi hitben is, ami követte a teológusokat abban, hogy felhagytak a katolikus szentségek nagyobb részével, viszont ez nem volt teljes szakítás, és a reformáció előtti szakralitás nyomai fellehetők a protestáns népi hitben egészen a XVIII: századig. A katolikus hithez kapcsolódik bizonyos mértékben a Zimmermann által említett hiedelem, hogy kenyeret és sót kell használni védelemként a boszorkányság ellen, ha biztosítani akarjuk a keresztelés sikerességét. A templom kulcsának hasonlóan csodálatos hatalmat tulajdonítottak. A hiedelem szerint betegeket gyógyított, helyrehozta a veszett kutyák harapását, és a keresztelés előtt meghalt csecsemő lelkét is mennybe segítette. Isten igéjének és a rajta alapuló imának szintén jelentős mágikus hatalma volt, ami közel állt a protestáns mágiahasználók szívéhez, hiszen alapvetően alig különbözött a varázsigéktől. Johann Agricola ezt elég korán felismerte, és 1534-ben megpróbált kidolgozni egy evangélikus alternatívát, ami helyettesíthette volna a varázslatokat és a bűbájokat. Ez kizárólag az Istenbe vetett hitre alapozott volna, és az ő egyedüli gondviselésében való bizalomra, de ez csak látszólagos eredményeket hozott, mert nem tudta eltörölni a babonás szertartások szükségességébe vetett hitet. Inkább csak a meglévő varázslatokat és bűbájokat kezdték megtisztítani az apostolokra, a szentekre és Szűz Máriára tett utalásoktól, és a mágikus áldás ezentúl csak Istent, a Szentháromságot, Krisztust és az ő szenvedéseit hívta segítségül. Ez alapján átalakultak a papíramulettek is, amiknek használatát Zimmermann szintén ellenezte. Ezek általában papírdarabok voltak, amikre felírtak valamilyen imát, az Atya, a Fiú vagy a Szentlélek nevét, és hittek benne, hogy ez viselőjüknek mágikus védelmet biztosít. A papíramulettek védelmében érvként hozták fel, hogy maga Luther is nagyra becsülte őket (bár ez nem biztos, hogy így volt), erre viszont Zimmermann azt válaszolta, hogy Luther még sok pápista szokást megőrzött, és az amulettek használata helytelen dolog, még akkor is, ha ilyen erősen kötődnek a keresztény vallás egyes elemeihez.

A protestáns hit próbaköve a Biblia. Az imák is ebből származnak, és domináns szerepet játszik a protestáns színezetű népi mágiában. Sok bizonyíték van rá, hogy a Bibliának és a vele kapcsolatban lévő énekeskönyveknek és katekizmusoknak szent erőt tulajdonítottak. Használták őket többek között védő mágiához, jövendöléshez, gyógyításhoz, és nagyobb erőt tulajdonítottak nekik, ha régi családi darabok voltak, amik generációkon át öröklődtek. A hiedelem szerint szent erejüket az bizonyította, hogy éghetetlenek. (Részemről megkérdőjelezném, hogy bárki is kipróbálta volna ezt féltett családi Bibliáján. Valószínűbb, hogy ez a feltételezés is tényként öröklődött a könyvvel együtt generációkon át.) A szent könyvek éghetetlenségének motívuma a katolikus hagyományokból eredeztethető, és ez nem csak a Bibliákra, hanem a Luthert és a protestáns mártírokat ábrázoló képekre is áttevődött. Természetesen a Biblián alapuló imáknak is csodálatos erejük volt. Erre a protestánsok nagyobb hangsúlyt helyeztek, mint a katolikusok, hiszen mögöttük Isten igéjének erejét látták munkálkodni. A legfontosabb imák megegyeztek azokkal, amiknek a katolikusok is kiemelt szerepet tulajdonítottak, például a Pater Noster és a zsoltárok, amik nagyszerű mágikus erővel rendelkeztek a néphit szerint. Emellett gyakran felhasználták a bibliai feliratokat is védelmező és gyógyító hatalmuk miatt. Előfordult, hogy Szent János evangéliumának kezdő szavait írták egy darab papírra, és védelmező amulettként viselték. Zimmermann utal rá, hogy ez a XVIII. századra pusztán pápista babonává vált, de a XVII. században nagyon népszerű volt a protestánsok körében is. Egy érdekes imákhoz kötődő babonás szertartás szerint el kell mondani három Pater Nostert, egy Credot és a hatodik zsoltárt ebben a sorrendben, és ez biztosítani fogja, hogy az imádkozó megnyerje a folyamatban lévő perét. A hiedelem szerint hasonló módszerrel lehet imádkozni valakinek a haláláért is, de ez céljából adódóan a népi mágiának egy rendkívül bűnös formája volt. Zimmermann említ egy embert, aki aljas módon ehhez az eszközhöz folyamodott, hogy megszabaduljon feleségétől, és feleségül vehesse szeretőjét. A mágikus szertartás nem járt sikerrel, de alkalmazóját leleplezték és száműzték bűne miatt a közösségből. Ezek szerint az emberek annak ellenére, hogy hittek a mágikus szertartások erejébe és hatékonyságában, nem minden formáját tartották elfogadhatónak, és keményen felléptek azok ellen, akik rosszra akarták felhasználni a varázslatok hatalmát. Erre talán nemcsak ennek a száműzött embernek a története az egyedüli példa, hanem ezt bizonyítja a számos boszorkányper is. Gwerb elutasította a gondolatot, hogy a zsoltárok védelmet jelentenek az ördög hatalma ellen. Továbbá kifogásolta, hogy az emberek a szavaknak tulajdonítottak hatékony erőt, és nem Istennek. Ezzel a nézettel viszont szemben áll az, hogy a protestáns egyházi tekintélyek is nagy hangsúlyt fektettek az imák fontosságára. A lelkészek általában az imát ajánlották orvosságként olyan esetekben, amikben a hívek tradicionálisan mágikus szertartást alkalmaztak volna. Zimmermann két alkalommal is megdorgálta a gazdákat, mert tűzzel végeztek mágikus bűbájt, és helyette azt ajánlotta, hogy imádkozzanak Isten segítségéért. Nehéz volt elmagyarázni a gazdáknak, hogy az imák miért hatékonyabbak tradicionális szertartásaiknál. Ez nem is járt látványos eredménnyel, de Zimmermann szenvedélyesen küzdött a babonák felszámolása ellen. Három évig harcolt hiábavalóan a babonákat makacsul védelmező egyháztagjainak mágiával kapcsolatos felfogásával, és végül 1712-ben mély búskomorságba zuhant. Ez pedig arra kényszeríttette, hogy egy időre felhagyjon tevékenységével. A sors iróniája, hogy egyházközségének tagjai Zimmermann tudta nélkül minden mágikus tudományukat bevetették gyógyulása érdekében. Többek között imákat mondtak érte egy időben három különböző szószékről, ami a hiedelem szerint mindig hatásos volt, és meggyógyította a betegeket. Zimmermann meg is gyógyult, és egyházközségének tagjai ezáltal újabb bizonyítékot találtak az ima mágikus hatalmára, és szertartásaiknak hatékonyságára. Zimmermann viszont makacsul kitartott amellett, hogy gyógyulását kizárólag a Sauerbronn-ban való fürdőzés és a pihenés eredményezte, ami nagyon furcsán hangozhatott egy lelkész szájából, hiszen az általa oly sűrűn ajánlott imák ellen beszélt, de lehet, hogy csak azok babonás felhasználása ellen tiltakozott.

A protestáns lelkészek másik nagy problémája volt, hogy a népi mágia használói is gyakran hivatkoztak a Bibliára babonáik védelmében. Egyszer Zimmermann megszidott egy gazdát a bűbájok használata miatt, aki viszont szembeszállt a lelkésszel, és azt kérte, hogy mutassa meg pontosan azt a részt a Bibliában, ami tiltja a mágikus szertartások használatát, és azonnal el is küldte a cselédlányt a családi Bibliáért. Zimmermann erre nem volt felkészülve, és nem tudta megmutatni a megfelelő sorokat. Azt válaszolta, hogy ez nem szó szerint van benne a Bibliában, hanem annak egész szellemisége tiltja a mágia használatát. Ez természetesen nem volt meggyőző válasz a gazda számára, és nem is hagyott fel a bűbájok gyakorlásával, és Zimmermann ismét kudarcot vallott. Zimmermannhoz hasonlóan Gwerb is elutasította azt a nézetet a mágiával kapcsolatban, hogy amit nem tilt a Biblia, azt szabad, viszont ő sem tudott hatékony ellenérveket felhozni az imák erejének mágikus felhasználása ellen, hiszen maga a protestáns egyház is azok csodálatos hatalmát hangsúlyozta. Azzal próbált érvelni, hogy ha az ima nem hat mágikus áldás nélkül, és ezután eredményes lesz mágikus praktikával kiegészítve, akkor az csakis az ördög műve lehet. Azt próbálta elérni, hogy ne csináljanak mágikus szertartásokat Isten nevében, és hangoztatta, hogy nem jó az olyan dolgok használata, mint a szavak vagy szótagok, amik úgy látszanak, hogy Isten nevében hatnak. El kell vetni tehát az imák helytelen, babonás színezetű felhasználását. Hasonló nehézségei voltak azzal a kérdéssel, hogy honnan ered a mágia hatékonysága. Itt két lehetséges válasz merült fel, vagy a természetes, vagy természetfeletti eredetű. Nem lehet természetes, mert nem hat áldás nélkül, tehát természetfeletti, de nem isteni, tehát Isten által tiltott, és ezért nem szabad használni. Azt viszont el kellett ismernie, hogy Isten válaszol az imákra és közbenjár a világban az emberek érdekében, de ezt általában szent és kegyes emberek által tette, és nem olyan gyakran, mint az emberek ezt kívánták vagy szükségesnek tartották. Csak ritka alkalmakkor nyilatkoztatta ki az ő Igéjét és mutatta meg isteni hatalmát. Ez viszont nem volt elfogadható álláspont az emberek számára, mivel így védtelenek maradtak volna az ördög tevékenysége ellen a mindennapi életben. A lelkészek gyakran a mágikus orvosságokhoz való folyamodást az Istenbe vetett hit hiányának tulajdonították. Ezzel viszont ellentmondásba került Gwerb, amikor el kellett ismernie, hogy a mágikus áldások csak a hit által képesek hatni, mivel magukban foglalnak természetfeletti eszközöket. Viszont pont ezek a természetfeletti eszközök adtak lehetőséget az ördögnek a tevékenykedésre. Ugyanis az ördög is segíthetett apró dolgokban egy nagyobb gonoszság érdekében. A mágia természetfeletti jellege miatt teljesen ellenőrizhetetlen, hogy a varázslathoz ki biztosítja az erőt annak hatékonyságához, és ez akár az ördög is lehet, hiszen Isten nem támogatja a használatát a Bibliában, tehát valószínűleg ellenzi és nem segíti a bűbájok alkalmazóit. Egyszer egy bába mágikus praktikát alkalmazott, hogy megmentsen egy szülő nőt, aki ennek ellenére mégis meghalt. Zimmermann azonnal rámutatott a bába sikertelenségére, aki ezt azzal magyarázta, hogy a nőnek mindenképpen meg kellett halnia, mert lejárt az ideje. Tehát a mágia használata mellett egyfajta fatalizmus is jellemezte a híveket. Egyszóval a mágia használatában nagyon sok nézet keveredett. Hit Isten szavában, az ima erejében, a bevált szertartások hatékonyságában, a szülőktől örökölt tradíciókban, az ősök tekintélyében és a mágia alkalmazójának tudományában.

Befejezés

Láthatjuk, hogy a népi kultúra rendkívül szövevényes volt. Tartalmazott ellentmondásokat, gyakran átalakult, de dacolt minden ellene irányuló szándékkal. Talán külön vallásnak is lehetne tekinteni bizonyos értelemben, ami elsősorban a tradíciókon nyugodott, és tekintélyének nagy részét is ebből kölcsönözte. A népi kultúra és a protestantizmus, és egyáltalán a keresztény vallás kapcsolatában az a csodálatos, ahogyan hatottak egymásra, és beépítették magukba a másik még elfogadható elemeit. Érdekes, hogyan próbálták felvenni a harcot a lelkészek e babonás hitvilág ellen saját teológiai érvrendszerükkel, ami pedig védelmezte magát szintén a saját meggyőződéséből fakadó érvekkel, holott mindkettő kizárólag az emberek beléjük vetett hitére alapozhatott. Talán ezért volt alapjaiban megingathatatlan mind a népi hitvilág, mind a protestantizmus, hiszen szertartásrendszerük, elfogadott alapelveik végső soron az emberek közötti közös megegyezéseken alapultak, és helyes vagy helytelen voltukra lehetetlen volt rámutatni megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokkal, és objektív eszközökkel eldönteni a vitás kérdéseket. Kettőjük harcából viszont csodálatos etnográfiai adatok maradtak fenn, amik csodálatos képet adnak az újkori falusi élet mindennapjainak egy jellegzetességéről.

Felhasznált irodalom:

H. Sribner: Religion and culture is Germany (1400-1800) 2001. 323-345.

Előző oldal Ida