Sanya és Gabó újabb kalandjai – A Kaszáscsillag

Szépirodalom / Novellák (1749 katt) Xenothep
  2014.06.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/6 számában.

Már ébredéskor tudtam, hogy halálosan beteg vagyok, de amint megláttam a fejem fölött az ablakban a csirkét, arra gondoltam, talán már meg is haltam. A hülye tyúk barátságosan kárálva kapirgálta az ablakpárkányt, én pedig Tarzant megszégyenítő üvöltéssel ültem fel az ágyban.

- Hess innen!

Ezt azonnal megbántam, mert a fejemben majmok hordája verte a tam-tam dobokat, így újfent éreztem, hogy közeleg a vég. A csirke sértődötten kotkodácsolva ugrott ki az ablakon hatalmas tollfelhőben, sóhajtva kászálódtam fel az ágyból. Összeszedtem porhüvelyem, kitámolyogtam az udvarra, és a lóitató vályúba borultam fejjel. A hideg víztől reméltem a megváltást, és majd egy percnyi pancsikálás után enyhült a fejemben valamelyest a fájdalom. Amikor felnéztem, hogy levegőt vegyek, Dana szelíd ábrázatát láthattam közvetlen közelről.

- Jó lovam… ha most arcon prüszkölsz, eladlak a vágóhídra…

A kanca hozzászokott már, hogy néhanapján az ő itatójában kezdem a napot, így nem különösebben zaklatta fel a dolog most sem. Vártam még egy percet, míg a Föld forgása stabilizálódott, akkor talpra kecmeregtem, és visszakullogtam a házba. Édesanyám épp kijött a hátsó szobából, kezében apám szemüvegével. Amikor meglátott, keresztet vetett, majd a rontás elhárító jelet mutatta, végül az égre forgatta szemeit, és teátrálisan visított fel.

- Gabó, elsőszülött gyermekem, te méhemnek fura gyümölcse, szűzanyám, hát hogy nézel ki?
„Látná anyám kedves öcsémet” - gondoltam, de fennhangon csak annyit mondtam:
- Gyönyörűségesen szép jó reggelt kívánok, asszonyom!
- Neked is, fiam. Bár már majdnem ebéd. No, fogd ezt, és vidd apádnak! A csűr mögött van a traktornál.

Tyű, a traktor! Megígértük apámnak, hogy segítünk megbütykölni. Vágytam rá e pillanatban, mint mókus az erdőtűzre. Átvettem a szemüveget, és szerencsétlen sorsom fölött elmélázva újra kiléptem a ház jótékony hűvöséből. A napfény pont olyan idegesítően nyilallt agyamba, mint az imént, sóhajtva lépdeltem a csűr felé. Annak az ajtaja épp kivágódott, a nyílásban Sanya jelent meg, és hülye vigyorral ordította:

- Dzsássz!
Az ajtó visszalendült, így pont telibe kapva testvéremet, aki hanyatt esett a szénában.
- Ha te mondod… - röhintettem, és benyitottam. Sanya a földön ült a fejét fogva, és homlok ráncolva nézett fel rám.
- Melyik évet írjuk?
- Nem t’om… te idefigyelj, én már a merevfrászt hoztam anyánkra, úgyhogy rajtad már nem fog meglepődni… húzzál befelé, és szedd össze magad! Úgy nézel ki, mint Guszti, a madárijesztő.
- Gusztit elvitte tavaly a vihar.
Vállat vontam.
- Az csak súlyosbító körülmény.
- Aha… és mondd csak: mi a nevem?
- Na, takarodj befelé!

Felhúztam a szénából, belekócoltam hajába, hogy a törek nagy részét kiszedjem, de ez csak rontott az állapotán, úgyhogy a ház felé intettem.

- Csinálj kávét, és hozz vizet is!
- Hátadat ne vakarjam meg?
- Annyit mondok csak: traktor.
- Hubaz!... – kerekedtek ki a szemei, és futólépésre váltott.

Részemről folytattam a küldetést, átkalandoztam a rozsdaette hordók közt, majd a csűr sarkát megkerülvén a gazosba vetettem magam. Apám a kivénhedt traktor első kerekén ült szürke munkás ingében, meg kertésznadrágjában, és épp rágyújtott a pipájára. Imádtam ezt nézni, nagyon tetszett, ahogy előadta a műveletet. Már a gyufát rázogatta, amikor észrevett.

- No. Létrejöttél?
- Üdv édesapám! Itt a szemüvege, anyám küldi.
Átvette tőlem, feltette, aztán előretolta az orra hegyére, és fölötte nézett rám.
- Öcséd?
- Amikor utoljára láttam, a ház felé igyekezett éppen.

Bólintott, én meg egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy feladatot adjon. Franc tudja miért, de velem sokkal szigorúbb volt mindig. Amikor ezt mondtam Sanyának, méltatlankodva felelte.

- Hé, pont ugyanannyi pofont kapok, mint te!
- Igaz, de sokkal kisebbeket.

Ezen azután hosszan elvitáztunk, de bennem megmaradt a különös érzés, hogy apám engem kevésbé szeret. A feladat mindig az enyém, a dicséret meg Sanyáé. No persze, ezt a helyén tudtam kezelni, megvolt a magam baja amúgy is örökké. Életben kellett maradni a tanyavilágban egy modern korban, amikor a digitális tehenek virtuális tejet adnak.

Apám felállt a kerékről, csontropogtatót nyújtózkodott, aztán a derekát tapogatva intett.

- Ha már úgy is itt vagy…

Kezdődik – gondoltam, de nem igazán bántam. Legalább gyorsabban telik az idő, amíg a másnaposság elmúlik. Apám a kezembe adott egy villáskulcsot, és a gépre mutatott.

- Bemászol, látsz egy csövet. Félig leszedtem, de az anyjának se akar lejönni.
- Megoldom – tüsténkedtem, és már bújtam is be a viszonylagos árnyékba. Amikor hanyatt fordultam, csak a traktor olajos alkatrészeit láttam, meg köztük az ég kékjét.
- Melyik oldalon? – kiáltottam ki.
- Bal felől.

Volt ott vagy hat cső, de nem kellett sokat keresgélnem, hamar megláttam, melyikre gondol. Beügyeskedtem a villáskulcsot a résbe, aztán fogcsikorgatva nekiláttam letekerni a rögzítő anyákat. Kettővel végeztem, épp a harmadiknak feszültem neki két kézzel, amikor hallottam, hogy apám megszólal.

- Üres lesz minden.

Nem voltam biztos benne, hogy jól hallok, a kezem megcsúszott az olajos szerszámon, így jól bevágtam a tarkómat a kerékagyba. Zúgó fejjel néztem ki a tengely fölött.

- Hogy mondja, édesapám?

Az öreg mellettem guggolt, de nem rám nézett, hanem a messzeségbe, ami ez esetben a végtelen búzatáblát jelentette. Arcán különös, távoli kifejezés ült, szürkéskék szemei megcsillantak.

- Azt mondom, üres lesz minden, ha Lidi elmegy.

Hangjának különös csengése volt, és eltelt vagy egy fél perc, mire rájöttem, hogy a sírás fojtogatja. Visszahúztam magam a traktor alá, és serényen dolgozni kezdtem. Még az hiányzik, hogy sírni lássam őt. Ő persze kibírná, de lehet, hogy én nem. Eddig eszembe sem jutott a dolog, de most ismét kézzel fogható valóság lett. Húgom férjhez megy, és összeköltöznek Ferkóval.

- Hagyja el, apám, nem a világ végére mennek.

A csavar végre engedett, és én ismét bevágtam a fejem a kerékagyba. Meg se rezzentem, amúgy is majd szétesett az agyam, ez már igazán nem árthatott neki. Kilazítottam a csövet, aztán kimásztam a járgány alól. Apám már összekapta magát, elgondolkozva nézett a motorba.

- Ha ezzel kész vagyunk, mutatok valamit nektek.

Ettől kezdve meg sem szólalt szinte. Sanya megérkezett a kávéval, és volt olyan előrelátó, hogy cigit is hozott hozzá. Megkávéztunk hamar, aztán nekiveselkedtünk a munkának. Egy jó óra múlva Lidi jött szólni, hogy kész az ebéd. Amíg a ház felé poroszkáltunk, tűnődve mormoltam.

- Vajon csirkepörkölt lesz?...
Sanya tarkón legyintett.
- Ezt ki ne ejtsd még egyszer a szádon!

Evés közben mindenki csendes volt, még a kutyám is nyugodtan várta, hogy sorra kerüljön, pedig általában addig nyüzsgött, míg már azon voltam, hogy a fejére borítom a maradékot. Sanya sokszor ugratott azzal, hogy a hatvan kilós eb valójában egy óriás uszkár.

Amikor végeztünk, megköszöntem az ebédet, csettintettem a kutyának, és indultam vissza a csűrhöz, mert nem bírtam elviselni a nyomasztó hangulatot. Picur egy ideig elkísért, aztán másfelé vitte az őrjárat. Sanya is érezte, hogy valami nem stimmel, még csak ki se akart gáncsolni.

- Te Gabó…
- No?
- Fel kéne vidítani a családot.
- Hajrá!
- Most komolyan! Aszittem, tökön szúrom magam ebéd közben.
- Gondolod, az felvidította volna őket?
Türelmetlenül legyintett.
- No de… örülni kéne, nem? Lesz lagzi, meg minden.
- Ja. Meg minden. Nem tudhatjuk, hogyan éreznek. Egyikünknek sincs gyereke. Hagyd el, majd túl lesznek rajta.
- Te se vagy éppen feldobva.
Sóhajtottam.
- Lidi egy tündér, jó, hogy hiányozni fog. De ez a dolgok rendje.
- Most marha bölcsnek tűnsz.
- Ne rongálj már!
Odaértünk a traktorhoz, végignéztem az alkatrészeken.
- Mondd, Sanya, nem fáj a fejed?
- Nem, remekül vagyok.
- Akkor te mész felülre.
Vállat vont, és felugrott a járgány elejére, én meg visszamásztam a motor alá. Sanya lenézett a cső helyén.
- Mit fogjak?
- A pofádat.
- Ne vicceskedj, bátyó! Innen pont le tudlak köpni.
- Rád borítom a gépet, kutya.
- Melléd ütök, meghalsz!

Így élcelődtünk egy darabig, aztán komolyan nekiláttunk a szerelésnek. Részemről hamar elakadtam, de Sanya kisegített. Állati jó érzéke volt minden géphez, teljesen rábíztam az irányítást, és tettem, amit mondott. Apánk jó egy órával később jött, addigra már majdnem sikerült minden alkatrészt kiszerelni. Sanya megtörölte a kezét egy rongyban, aztán lehajolt a vizes palackért. Apánk ellenőrizte a munkát, majd intett.

- Jó lesz. Mielőtt kioldjátok a motortartó csavarokat, alá kell dúcolni, mert a fejetekre esik.
- Meglesz – bólintottam, a szemem sarkából nézve rá. Úgy tűnt, már rendben van, visszazökkent a kerékvágásba. Sanya a kerék mellé térdelt, adogatta a szerszámokat, és halkan súgta oda.
- Jobb kedve van!
- Biztos megtalálta azt a pálinkát, amit megmentettem előled tegnap.
- Marha vagy, Gabó.
Vállat vontam.
- Jól van, igazad van. Add a huszonhármast!
- Felfogtad te egyáltalán? A húgunk tényleg férjhez megy!
- Persze, tinó. De ez mitől olyan nagy cucc? Nagylány már, és tudja, mit akar.
Sanya szenvedő arcot vágott egy pillanatra, aztán csak legyintett. Felvontam a szemöldököm.
- Most mit érzelgősködsz te is itt nekem? Komolyan, úgy csináltok, mintha meghalt volna.
Sanya fenyegetően emelte fel mutatóujját.
- Ezt még viccből se! Mi van neked a szívedben? Kihűlt hamu?

Nekitámasztottam a fejem a keréknek, hogy most ne verjem be, aztán nekifeszültem a következő csavarnak.

- No, idefigyelj… Lidi a testvérünk, és jóban-rosszban együtt voltunk, vigyáztunk rá, meg megtanítottuk csúzlit csinálni. De felnőttünk, érted? Gyönyörű lány, nem élhet örökké az árnyékunkban. Ez a dolgok rendje. Egy nap majd neked is megakad valami leányon a szemed, és akkor majd én is bőgjem teli a párnámat, hogy az öcsém már nem velem lopja a körtét, hanem a barátnője szoknyáján ül?
Sanya bólintott.
- Jó, igazad van. Ettől még azért felkavar a dolog.
- Ez is normális. De túl leszünk rajta.

A csavar fellazult, sóhajtva tekertem le, aztán kimásztam a gép alól, és megropogtattam a vállam. Apánk jelent meg, kezében egy-egy rövid gerenda darabbal. Nekünk nyújtotta, mi meg elkezdtük aládúcolni a motort. Amikor megvolt, fellazítottuk az utolsó csavarokat, és lassan a tákolmányra engedtük a tömböt.

- Kész – mormolta az öreg, aztán levette szemüvegét, beletűzte inge zsebébe, majd megdörzsölte orrnyergét.
- Köszönöm, fiaim.

Felénk fordult, és elmosolyodott, amitől úgy húsz évet fiatalodott. Engem egészen lenyűgözött a jelenség, mivel ezt a mosolyt kizárólag akkor láttam arcán, ha Lidi mesélt neki valamit. Az öreg az égre nézett.

- Most menjetek, pihenjetek egyet, aztán alkonyatkor keressetek meg!
Bólintottunk, aztán szinkronban fordultunk meg, és indultunk a ház felé. Sanya oldalba bökött.
- Láttad ezt, baz?
- Láttam, de nem hiszem el. Vénségére meglágyul az az acél szíve, úgy tűnik.
- Te, tisztelettel beszélj róla, mert hátba taszajtalak a gereblyével!

Farzsebemből előhúztam az igen megviselt cigis dobozomat, és csalódottan állapítottam meg, hogy üres.

- Tisztelem én… De nem hagyja magát szeretni, ezért nem is erőlködöm. Én most úszom egyet, te meg fordulj fel bátran! – mondtam kedvesen, mire vállon boxolt.
- Gabó, akkora barom vagy néha.
Elvigyorodtam, aztán felpattantam Dana hátára, és a nyakára hajolva megsimogattam.
- Vágta, kis szívem!

Már a tanya mellett húzódó porban vágtattam, amikor megtaláltak a könnyek, bosszúsan töröltem le őket kézfejemmel, és még nagyobb sebességre ösztönöztem lovam. Figyeltem trappolásának dübörgő hangját, halk horkantásait, most egyensúlyba került minden. Amikor a patakhoz értünk, Dana lenyargalt a töltésen, és csak ott fogta vissza magát kicsit. A nádasnál lefékeztem, és szeretettel simogattam meg az állat nyakát.

- Te vagy a legnagyszerűbb ló a világon – suttogtam a fülébe, aztán lecsusszantam széles hátáról.
- Bár a hátad marha csontos, ez tény…

Tudtam, hogy a nyereg nélküli vágtát még megérzem később, de most nem érdekelt, csak a víz hívogató látványát figyeltem. Leszórtam ruháimat, és lendületet véve elrugaszkodtam a partról. A víz kábítóan hideg volt, mint általában, de kitartottam, míg le nem értem a patak kavicsos ágyára, onnan felrugaszkodtam, és hápogva bukkantam a felszínre. Sanya a parton állt fújtató lova mellett, éppen az ingéből bújva ki.

- Egyszer még megdöglesz – bólintott felém.
Elvigyorodtam.
- Nem olyan hideg.

A fiú is meztelenre vetkőzött, aztán nekirugaszkodott, és tőlem úgy egy méterre vágódott a vízbe. Pont olyan hülye fejet vágott, amikor feljött, mint amilyet én vághattam, és kimeredő szemekkel nézett rám. Lefröcsköltem.

- Mi van, biometeor? Szívrohamod van?
- E-egy kőszentnek is lefagyna a töke!
- Mégis utánam ugrottál.
- Hogy n-n-ne tarts puhának.
- Pedig az vagy.
- F-frászt!

Tempózni kezdett a túlpart felé, villámgyorsan utána eredtem, bár tudtam, hogy nem sok esélyem van. Sanya előző életében hal lehetett, nagyon gyorsan tudott úszni. Egy darabig fej-fej mellett haladtunk, de végül is leelőzött, és győzedelmesen fordult meg a túlparti sekélyesben.

- Csiga!
- Csak fáradt vagyok.
- Ja, persze, fáradt. Lajhár.
Kiléptem mellé a térdig érő vízbe. Két karját felemelve üvöltött fel.
- Én vagyok minden folyó királya!
- Egyél nádat!

Két kézzel löktem hanyatt, aztán a vízbe vetettem magam, és úsztam az életemért. Félúton ért utol, hatalmasat a hátamra húzott tenyérrel, majd röhögve illant el mellőlem. Amikor én is partot értem, kimásztunk békésen legelő lovaink mellé, és lihegve dőltünk hanyatt a puha fűben.

- Eeez az igazi élet – sóhajtott Sanya.
- Egész nap traktort szerelni a kánikulában halál másnaposan, aztán meg hülyére verni egymást a patakban?
- Ja. Miért ne? Legalább lesz mire emlékezni az öregek otthonában.
Összerázkódtam.
- Hülye vagy, én soha nem kerülök oda. Inkább a lóitatóba ölöm magam.
- Tényleg, gondolkoztál már, mihez kezdesz magaddal?
Meglepetten fordultam felé.
- Ez kérdés? Apánk teli tömte a fejem, mindent tudok már a különféle növények lelkivilágáról, meg az állatok tenyésztéséről. A birkákkal már beszélgetni is tudok, alig van akcentusom. Nyilván itt maradok, mint hű segédje, és felvirágoztatjuk a Balázsa Tanyát. Részemről tököt fogok termeszteni, mert az nem harap.
Sanya mosolyogva könyökölt fel.
- Komolyan nem vágysz másra?
- Nem. Ugyan mire? Vessem be búzával a Holdat? Én nem vagyok olyan izgága, mint te. Szeretem az állatokat, főleg Danát, meg a cucut a tányéron, és jó érzés látni, ahogy szárba szökken a búza. Te más vagy. Te sokra fogod vinni.
Egészen elpirult, érdeklődve néztem. Legyintett.
- Ugyan, ne marhulj! A tiéd mellett lesz a tökföldem.
A fejem ingattam.
- Ne gondold! Neked, kedves öcsém, túl jó a fejed ahhoz, hogy hajnalban kapálj, vagy tehenet fejjél. Már kölök korunkban is jobb csúzlit csináltál, mint én. Az enyémmel eltaláltam egy tehenet két méterről, te meg lelőtted a fa tetejéről a diót. Gépeket fogsz tervezni, mérnök leszel, de minimum hülyére keresed magad valami autógyártó multinál, mint sorvezető, egy technikumi végzettséggel. Én meg majd állok a tökeim közt, és marha büszke leszek rád!

Nem ugrattam, és ezt pontosan tudta. A jó ég tudja miért, de bálványozott mindkét fiatalabb testvérem, én pedig roppant jól tudtam inspirálni őket. A nyomukba sem érhettem, viszont imádtam mindkettőt, és mellettük álltam mindenkor, mindenben.

Sanya az égre nézett.

- Alkonyodik. Ideje indulni.

Meg is száradtunk már, belebújtunk gönceinkbe, és felkapaszkodtunk türelmes hátasainkra. Visszafelé már nem akartam magam mögött hagyni a lelkemben dúló vihart, nem beszélve arról, hogy fájt mindenem, ahogy összevertem magam a traktor kerekei közt, aztán meg lóháton, így csak békésen ügettünk.

Amikor belovagoltunk a kapun, apánk az udvar közepén állt, jobbról mellette Lidivel, aki kedvenc macskáját tartotta karjaiban. Mindketten az égre néztek, aztán a zajra megfordultak. Lidi mosolyogva intett felénk.

- Gyertek ide!

Leugrottunk lovainkról, és melléjük álltunk. Apám végignézett rajtunk, szája sarkában különös mosollyal, aztán intett.

- Gyertek már közelebb!
Sanya, meg én közrefogtuk a lányt, apánk pedig mögénk lépve az égre mutatott vállam fölött.
- Nézzétek azt ott!

A nyugati égbolton hatalmasan és ragyogóan tündöklött fel az Orion, kicsit álmatagon néztem, amint vibrálnak csillagai. Apámat különös embernek tartottam. Végtelenségig gyakorlatias egyfelől, zord és magának való. Ugyanakkor nagy ritkán közel engedett magához, és mesélt dolgokról, amiket egyszerű eszemmel felfogni is alig bírtam. Ez is ilyen pillanat volt, bár egy szót sem szólt, mégis áhítatot éreztem. Láttam már a Kaszáscsillagot épp elégszer, de most valahogy másnak tűnt.

Aztán, amikor megéreztem erős kezét vállamon, amint szeretettel megszorít, és magához ölelt mindannyiunkat, akkor megértettem azt is, hogy miért különleges most ez.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 1 db)