Becca II.

Horror / Novellák (1131 katt) Stephen_Rivers
  2014.07.11.

Tehát ott üldögéltem a mólón, hallottam a lépteket a hátam mögött, aztán hirtelen mindent betöltött a levendulaillat. Olyan erős volt, olyan töményen bódító, hogy – emlékszem – bele is szédültem. Mire feleszméltem, egy kislány ült a jobbomon. Egy hirtelenszőke, aprócska tünemény, hat-hétéves forma szépség. Mint amilyeneket a tévéreklámokban lát az ember. És csak úgy áradt belőle az az erős levendulaillat. Teljesen beburkolta. Mintha magára borította volna anyuci parfümös vödrét. Szóhoz sem jutottam. Már-már kezdtem azt hinni, biztosan napszúrást kaptam. A kislány szemei pedig, mint a finoman csiszolt akvamarin, úgy ragyogtak. A fehér ruhácskájában egész olyan volt, akár egy angyal.

- Szia – mondta.
- Szia – feleltem meglepetten, s közben arra gondoltam, biztosan eltévedhetett, a szülei meg már halálra aggódják magukat, valahol a tó másik felén.
- Az én nevem Becca. Téged hogy hívnak?
- Burt Rockstednek. Eltévedtél? – kérdeztem.
Mint, aki megsértődött, úgy vágta rá:
- Nem. Nem tévedtem el. Tudtam, hogy itt talállak, Burt Rocksted.
„Tudta?” Most már biztos voltam abban, hogy napszúrást kaptam, és a saját képzeletem tréfál velem.
- Szép ez a tó – mondta. – Csak egy kicsit büdös.

„Na, ja”, gondoltam, „a te levendulapacsulid sem piskóta”. És ahogy ez átvillant az agyamon, úgy éreztem, mintha olvasna a fejemben. Hirtelen elkomorult az arca.

– Ne haragudj – mondta –, nem tehetek róla. Tudom, hogy bántja az orrodat. Sajnálom. Ugye meg tudsz bocsátani?

Ok. Tuti, hogy elájultam a napszúrástól, eszméletlenül fekszem a mólón, karom-lábam szétvetve, aprócska nyálszalag csorog a számból. Kikészített a hőség, csak álmodom ezt az egészet. Még egy ilyen furcsa lányt. Azt mondta, tudja, hogy itt talál. És azt is tudja, hogy felfordul a gyomrom az illatától.

- Na, jó, nekem mennem kell – mondta végül. A hangja tisztán csengett. – Hamarosan úgyis találkozunk majd.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
Ekkor felállt, elmosolyodott és így szólt:
- Hát úgy, ahogy mondtam – azzal fogta magát és elsétált.

Emlékszem, szótlanul lestem utána. A szellőtől szinte lobogott utána a fodros kis ruhácskája. Mikor eltűnt a szemem elől, nyomasztó érzés lett rajtam úrrá. Mintha teljesen kiüresedtem volna. Nem voltam se boldog, se szomorú, csak valami furcsa tompaság zsibbadt bennem, nem tudnám ezt maguknak érthetően elmagyarázni.

„Hamarosan úgyis találkozunk majd.” Szinte visszhangzott a füleimben ez a pár szó. Aztán, mintha odafönt is hallgatóztak volna, felhők kezdtek gyülekezni az égen: ocsmány, szürke, vihart hozó fajták. Gyorsan összeszedelőzködtem, és mire hazaértem, már szakadt is az eső. Csak úgy hömpölygött az utcákon az égi áldás. Néhány helyen még a csatornafedeleket is arrébb sodorta az ár. A száraz földek legalább egy kis időre jól laknak, gondoltam. A sors furcsa szeszélyeihez pedig hozzátartozott az, hogy Beccát a következő öt évben egyszer sem láttam. Napok, hetek, hónapok teltek el úgy, hogy vártam, mikor lesz az a „hamarosan”, de semmi nem történt. Mire teljesen megfeledkeztem róla, már az autósműhelyben dolgoztam apám kezei alatt.

Csak úgy nyeltem a sok trágyát. Apámat a főnöke hajtotta, engemet meg az apám. „Hozd ide! Csináld ezt, csináld azt! Szorítsd meg jobban azt a tetves csavart! Mit ügyetlenkedsz? Olajcsere volt már? Az eltömített szelepeket tisztítsd ki! A nyomást ellenőrizted már a gumikban?” És így tovább és így tovább. A méretes hócipőm kezdett tele lenni, elhihetik, de nem volt sok választásom: vagy ez, vagy a nagy semmi. Piszok egy időszak volt, én mondom. Minden áldott este olajfoltosan és bűzösen hajtottam álomra a fejemet. Sokszor azt kívántam, bár vinné el apámat és a főnökét egy bájos infarktus, de bosszúságomra semmi ilyesmi nem történt. Akkor még nem tudtam, eljön majd az idő, amikor személyesen vehetek elégtételt a sérelmeken. De mindaddig csak arra tudtam gondolni, ha ez így megy még sokáig, én is olyan leszek, mint az apám. Azt meg nem akartam. Aztán valahogy elrepültek felettem az évek. És történt közben egy s más. Kezdve azzal, hogy anyám meghalt.

Egy napon úgy döntött, köszöni szépen, neki elege van abból, amit életnek nevezünk. Munkából hazajövet találtuk meg apámmal, ott lógott a nappali mestergerendáján. Széthasított lepedőkből font magának kötelet. A teste egészen kihűlt, mire levágtuk. Én fogtam a lábait, miközben apám a tompa bicskával farigcsálta a rögtönzött hurkot. Egyetlen könnyet sem hullajtott érte, és én sem. Anyám talán a lehető legjobb dolgot művelte magával. Önzősége azon a napon érte el a csúcspontját. Gondolom, egy percig sem izgatta, mi lesz azután, miután kellően kihimbálózta magát odafent a gerendán. Legyen csak az itt-maradók gondja a folytatás. Kényelmesebb nekem a föld alatt rothadni, mint a föld felett szenvedni.

A temetés után nem sokkal úgy éreztem, jobb lesz nekem apám és a műhely nélkül. Volt elég spórolt pénzem ahhoz, hogy huszonéves fejjel kirepüljek a családi fészekből. Apámat nem túlságosan izgatta fel a dolog. Kibontott magának még egy doboz sört, belekortyolt, és azok a vérágas szemek csak egy szót köptek felém: hálátlan. Ha már a drágalátos Mrs. Rocksted faképnél hagyta, hogy a halállal háljon, úgy természetes, ha ifjabb Burt is lelép. Felőle akár én is felköthettem volna magamat. Az évek során egyértelművé vált a számára, hogy a pia az, ami egyedül hűséges hozzá. Csak éppen arról feledkezett meg, hogy a férfiember és a whisky nászából ritkán születik egészséges gyermek. A szesszel köttetett házasság torz, nyitott gerincű csecsemőket okád a világba, ez az igazság.

A Francis és a Greytown sarkán találtam kiadó szobát egész elérhető áron. Persze nem volt egy Plaza Hotel, de a szoba-konyha-fürdő kombó bőven megfelelt szerény igényeimnek. Hetekig böngésztem az újságok apróhirdetéseit munka után, végül ráakadtam egy kecsegtető ajánlatra. Ügynököket kerestek mindenféle termékek, kacatok terjesztésére. A pénz nem nagy durranás, de ha becsülettel végzi a dolgát az ember, nem döglik éhen. Hát több se kellett nekem, felvettem a kapcsolatot a céggel. Négy nappal később már ügynök voltam: házról házra járó bosszúság az emberek szemében. S hogy mit kellett rásóznom a gyanútlan kuncsaftokra? Jóformán mindent: biztosítási prospektusokat, szakácskönyveket, tollkészleteket, önmagát feltöltő zseblámpát, semmire-sem-jó olvasószemüveget, és még sok más haszontalan dolgot. Nem is csoda, ha rengeteg dühös arc küldött el melegebb éghajlatra.

Higgyék el, kevés olyan áruval szolgálhattam, amit magam is gondolkodás nélkül megvettem volna. De a pénz, amit kaptam a munkámért, elegendő volt a bérleti díjra és a kosztra, s ha néha még a nadrágszíjon is rántottam egyet, akkor bőven belefért egy laza hétvége a McInn’s-ben vagy egy-két romantikus estécske valamelyik szőkével az út mellől. Emlékszem, Bettynek akkora mellei voltak, hogy attól féltem, megfulladok, ha elmerülök a halmok között. A hajlott hátú Gillnek pedig semmit sem kellett kétszer mondani. Húsz dollárért még a Göncöl-szekeret is rommá hajtotta volna, nekem elhihetik. S hogy boldog voltam-e akkoriban, azt nem tudom, de ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre kevesebb okom volt panaszra. Hozzászoktam már az emberek gyűlölködő tekintetéhez, ha megláttak a portájuk előtt, s hozzászoktam ahhoz is, hogy kellő pénzzel a zsebemben azt tehettem, amit csak szerettem. Minden egyenletesen haladt a kerékvágásban, gondolni se mertem volna, hogy lesz még jobb is. Egy átlagos, semmit mondó napon aztán Becca is felbukkant. A „hamarosan találkozunk” dolgot tényleg nem siette el, de azt hiszem, kivárta a megfelelő alkalmat.

Aznap csak lótottam-futottam, hogy eladjam a heti adagot. Majd’ leszakadt a hátam a sok könyvtől meg magazintól, és minden „köszi, de nem érdekel”, „hagyjon békén, uram” felért egy tőrdöféssel a szívbe. De ez a munkával járt, cseppet se voltak illúzióim. Aznap talán ha két vevőm akadt. Hogy ők mit nyertek az üzleten, nem tudom, de nekem mégiscsak jól jött az a pár dolcsi. Mire hazaértem, szörnyű fejfájás hasogatott. Veszettül lángolt a koponyám, kegyetlenül szorított a tarkóm. Csak arra tudtam gondolni, nekem azonnal ágyba kell kerülnöm. És valahogy így is történt, mert csupán arra emlékszem, hogy mikor hajnalban felriadtam, még a cipőm is rajtam volt. Amire felriadtam, azt viszont nem is tudom, hogy mondjam el maguknak érthetően. Magam sem vagyok biztos a szavaim pontosságában. Igazán az értheti, aki átélt már hasonlót.

Hanyatt feküdtem, tudtam, hogy ébren vagyok, mégse tudtam mozdulni. Olyan volt, mintha ráültek volna a mellkasomra, de olyan súllyal, hogy éreztem, süllyedek. Iszonyatos erővel szívott magába az ágy. Egy pillanat alatt lebénultak a tagjaim. Ezután egy láthatatlan kéz ragadta meg a bokáimat, s húzni kezdett lefelé az ágyról lassan, de biztos erővel. Egyszerre süllyedtem s csúsztam le az ágyról úgy, hogy mindeközben teljes bénultsággal hevertem a takaró alatt. Hiába küzdöttem, nem tudtam moccanni, még a szemeim sem akartak kinyílni. Aztán hirtelen egy gyerekdal ütötte meg a füleimet. Olyan távolinak tűnt, mintha víz alól szólna, mégis tisztán értettem a szavakat: „Ne félj, ne félj, drága tündér / közel van már az öröklét. / Ne félj, ne félj, csak nevess rám, / ebből áll most a vidámság.”

El nem tudtam képzelni, honnan jöhet a hang. Olyan tompa volt, mégis tiszta. A súly pedig egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni a mellkasomon, a szorítás sem engedett a bokámon. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire ki tudtam nyitni a szemeimet. Az utcáról beszűrődő lámpafény korcs faágakat megvilágítva rémisztő, görbe ujjakat rajzolt a fejem fölé a plafonra. A gyermekdalt már egészen közelről hallottam, mintha közvetlenül a fülembe búgták volna. Kellő erőt éreztem ahhoz, hogy felkeljek s igyak egy pohár vizet. A halántékom tompán lüktetett, láthatatlan ujjak próbálták összeroppantani a koponyámat.

Mielőtt felkattintottam a villanyt a konyhában, már pontosan tudtam, mi történik körülöttem. A rég nem érzett, tömény levendulaillat megcsapta az orromat. Becca, suhant át a gondolat agyamon, Becca, visszhangzott bennem a név, s újra lepergett előttem az a furcsa, első találkozás a McKenzie-farm tópartján. Hát mégsem feledkezett meg rólam az a kislány, annak ellenére, hogy én már régen elmém egy sötét, poros zugába száműztem őt. Ahogy felkapcsoltam a lámpát, minden világossá vált számomra. Becca ott ült a konyhapulton, lábait a gyermekdal ritmusára lóbálva. „Ne félj, ne félj, drága tündér, / közel van már az öröklét.”

- Szia, Burt – mondta, ahogy közelebb léptem. – Rég találkoztunk.
Nem tudtam, mit feleljek. Teljesen letaglózott a látvány.
- Ó, látom ám, mire gondolsz – folytatta zavartalanul. – Az cikázik odabent a buksidban, hogy hogyan is kerültem ide éjnek évadján.
- Igen, valóban erre gondoltam – szólaltam meg végül.
- Nos, Burt, én tudtam, hol talállak, és csak ez számít. A többi részletkérdés, ahogyan a felnőttek mondják. És tudod, mit mondanak még a felnőttek? – kérdezte tágra meredt pupillákkal. A nyomasztó levendulaillat láthatatlan ködként gomolygott a konyhában.
- Nem tudom. Mit mondanak még? – kérdeztem.
- Hát azt, hogy nem szabad játszani. Meg azt is, hogy ülj le tanulni, írd meg a leckéd hibátlanul és a számtanfeladatot se hagyd ki. De én nem akarok házit írni, nem és nem. Én játszani szeretnék. Burt, te szeretnél játszani? – kérdezte olyan lágy, gyengéd hangon, hogy éreztem, megrogynak a térdeim.
- Játszani?
- Igen, azt. Gyere, menjünk!
- Nincsen már ahhoz késő? – kérdeztem.
- A mókához soha sincs! – felelte, majd lepattant a konyhapultról. Odalépett hozzám, megragadta a kezeimet s már húzott is maga után. Mire feleszméltem, már kint sétáltunk a Farris sugárúton. Az egész város az igazak álmát aludta, s csupán néha húzott el mellettünk egy-egy autó. A reflektorok fényében tűnt csak fel, Becca ugyanazt a fehér angyalka ruhácskát viselte, mint aznap, amikor odaült mellém a mólón.
- Hová megyünk? – kérdeztem.
- Majd meglátod – felelte és elmosolyodott.

Tízpercnyi séta után a Sherry’s büfé előtt álltunk meg. Az utca túloldaláról figyeltük a falatozó maszatos kirakatüvegét. A pult mögött Debbie cigarettázott unott fejjel; amióta csak ismertem, tudtam, hogy rühelli a vendégeit, tök mindegy, hogy reggelire vagy ebédre térnek be hozzá, de különösen azokat utálta, akikre hajnalban jött rá a zabálhatnék. Az egyik boxban egy kövér, kopasz fickó ücsörgött, és éppen egy méretes hot-dogot készült a pofájába tolni. Még a nyakkendőjét is megoldotta, nehogy a torkán akadjon az értékes falat.

- Mit keresünk mi itt? – kérdeztem Becca felé fordulva.
- Jaaaj, Burt, ne legyél már ilyen izé! Csak figyelj! – mondta kellemes, lágy hangon, én pedig figyeltem, bár nem tudtam, mit kellene néznem. Aztán megtörtént.

És mielőtt tovább folytatnám, szeretném előre leszögezni, hogy akkor, abban a percben fogalmam se volt arról, hogy ilyesmi is megtörténhet a világon. Az ember ugye hall mindenféle különös dologról, olvas ezt-azt, de igazából maga sem hiszi, hogy bármi is valós lehet azokból a furcsaságokból. Legyint egyet és betudja a nagy fantáziával megáldottak agyszüleményeinek. Az embernél talán nincs is ostobább állat a földön. A legtöbbször még azt sem hiszi el, amit lát.

Szóval, ott álltunk, szemközt velünk az utca túloldalán a Sherry’s. És mielőtt a kövér, kopasz beleharaphatott volna a hot-dogjába, úgy dobta el magától, mintha sündisznó lenne. Aztán hirtelen felpattant a helyéről és elkezdte magát csapkodni. Láttam Debbie arcán a döbbenetet, a fickóén meg a kétségbeeséssel keveredő félelmet. Úgy csépelte magát, mintha száz és ezer légy zabálná a testét. Aztán teljesen váratlanul lángnyelvek csaptak fel körülötte. Először a nadrágja, majd a zakója is tüzet fogott, és húsz másodperccel később már csak egy fel-alá futkosó tűzgömb volt a fickó. Debbie egy retkes törlőkendővel csapkodta, hátha az segít. De nem segített. És mikor erre rájött, nyomban hátra is iszkolt a raktárba. A fickó pedig csak lángolt, mint egy szalmabábú. Egy idő után aztán már nem szaladgált. Ott esett össze a Sherry’s kellős közepén. A lángnyelvek pedig mohón falták hájas testét. Végül már egyáltalán nem mozdult. Öt perccel később csak egy fekete, füstölgő kupac volt a fickó.

Döbbenetem csendjét Becca törte meg:
- Nos?
Ránéztem.
- Nos? - kérdeztem vissza.
- Mit szólsz?
- Az a fickó, az…
- Annak annyi, nem igaz?
- Hát nagyon úgy fest. De hogy törté…
- Jaaaj, Burt, hányszor mondjam még, hogy ne legyél olyan izé? – mondta, majd lábujjhegyre állt és megpuszilta az arcomat. – Gyere, menjünk! Kissé elálmosodtam. Majd legközelebb is játszunk egy jót – azzal megfogta a karomat, s elindultunk vissza, amerről jöttünk. Még egy pillanatra visszanéztem a Sherry’s felé, de már nem láttam semmit. Az éjszakában valahol messze szirénazaj hallatszott. Aznap tanultam meg, hogy Becca szótárában a „játszani” kifejezéshez egészen más definíció tartozik, mint az átlagemberek esetében.

(folyt. köv.)

Előző oldal Stephen_Rivers
Vélemények a műről (eddig 2 db)