Mobil szerencse - Reflektorfényben
Az ajtó kinyílt és a tágas, ünnepien díszített teremben, a megterített asztaloknál ülők tekintete az érkezők felé fordult. Első pillantásra nyolcvanan, talán százan lehettek. Jürgen Waldheim rövid hatásszünetet tartva körbe pillantott, megvárta, míg elül a zsivaj, míg minden szem rá szegeződik, és egy rendezvényszervező rutinjával, emelt hangon, ünnepélyesen bejelentette.
- Hölgyeim és uraim! Karl Martin úr és felesége, Martha Martin.
Lassan mindenki felállt az asztaloktól és úgy tapsolt. Martha fülig vörösödve kapaszkodott Karlba, aki póker arccal bámult a terem túlsó végébe, és elindultak Jürgen Waldheim után a pódiumon számukra felállított és pazarul díszített asztalhoz. Az a harmincméternyi út végtelenül hosszúnak tűnt. Waldheim kiemelte a Marthának szánt széket.
- Hölgyem! – kínálta hellyel, majd elégedett mosollyal arcán Karlhoz fordult.
- És ön is Martin úr! – húzta ki a másik széket is.
- Mindenekelőtt szeretnék bemutatni önöknek valakit, fogadják sok szeretettel, de kis türelmüket kell kérnem.
Az első asztalsor baloldali asztalához sietett. A nekik félig háttal ülő egyik vendéggel váltott néhány szót, majd felsegítette a székről, és elindultak visszafelé. Karl eleinte közömbösen figyelte a feléjük tartó idegent, de amint közelebb értek, déja vu érzése támadt. Mintha már látta volna valahol. Az események hatása alatt, a meglepetések halmazától szinte leblokkolt agya turbó fokozatba kapcsolt. Igen, látta, erre egyre határozottan emlékezett. Hol is, hol is? A műhelyben? Esetleg Franc Becker kocsmájában? Ott a vén csibészeket néha összefújja a szél egy unalmasnak nem mondható póker partira... Vagy talán egy üzletben? Nem, mégsem! És mint aki álmából kábultan ébred, lassan tisztultak ki emlékei. A monitoron! A monitoron, a memória kártya képei között. Jürgen Waldheim telefonjában talált memória kártya képei között. A könnyes szemű öregember, aki kétségbeesetten matat a telefon gombjain. Nézte az asztalhoz érkezőket, s csak akkor ocsúdott fel döbbenetéből, mikor Martha jókorát könyökölt az oldalába.
- Karl! Állj már fel, az ég szerelmére!
- Persze, hogyne, igen, máris - hebegte zavartan, miközben ügyetlen mozdulattal próbálta kijjebb tolni maga alól a széket.
- Kedves Martha és Karl! Engedjék meg, hogy bemutassam Hanz Waldheimet, az édesapámat! – fordult hozzájuk Jürgen.
- Hanz Waldheim. Jó napot kívánok, asszonyom! – szólalt meg remegő, rekedtes hangján az öreg és kezet csókolt Marthának.
- Tiszteletem, Martin úr! – fordult Karlhoz. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, hiszen egy életre szóló hálával tartozom önnek.
- Apám! Foglalj helyet te is, és kérlek, ne menjünk a program elé, hiszen az elkövetkező néhány óra éppen erről szól majd – és kijjebb húzta a Martha melletti üresen álló széket, ő pedig Karl mellé ült. - Egy pohár italt? Pezsgőt, bort, esetleg üdítőt, ásványvizet? – nézett körül.
- Ásványvizet kérek – szólalt meg elsőnek Martha.
- Én szintén! – Karl lopva még mindig az öreg Waldheimet figyelte.
- Én egy pohár vörös bort kérek – nézett az Hanz a fiára.
- Igen, máris! Karl! Nyugodtan fogyasszon alkoholt, hiszen ma már nem kell vezetnie, és amikor kéri, haza szállítom önöket.
- Köszönöm, az ásványvíz megfelel.
Jürgen gyors, rutinos mozdulattal nyitotta ki az üvegeket, először Martha, majd Karl kezébe adta a teli poharakat, végül apja talpas poharát töltötte háromnegyedig a rubin vörös itallal.
- Tehát, kedves vendégeim, a programról gyorsan pár gondolatot. Néhány perc múlva önöket és a jelenlévő barátaimat, ismerőseimet és üzlettársaimat, egy félórányi előadás során tájékoztatom a mai program okáról. Ezt követően édesapám szól néhány mondatban önökhöz, majd az egyik üzlettársam, Erik Schulcz ismerteti azt a szolgáltatást, amelynek ötletgazdája ön volt Karl, és reményeink szerint névadója is ön lesz. A délután hátralévő részében szerény vendéglátás mellett kötetlen beszélgetésre, ismerkedésre lesz lehetőségük, s ha elfáradtak, és haza térnének, természetesen állok rendelkezésükre. Most pedig rövidke időre itt hagyom önöket. Érezzék jól magukat!
Felállt, megigazította zakóját, nyakkendőjét, majd kimért méltóságteljes léptekkel a pódiumhoz ballagott. Megkopogtatta a mikrofont, hogy meggyőződjön működőképességéről, kissé feljebb állította a tartó állvány szárát, és körbe pillantott. A zaj lassan elült és minden tekintet felé fordult. Köszörült egyet torkán és mély levegőt vett.
- Sok szeretettel köszöntöm kedves vendégeinket, barátaimat és üzlettársaimat! A mai nap mindannyiunk számára különös jelentőséggel bír, de mint mindennek, ennek is meg van a maga nemében egyedül álló története. Valamikor, a múlt év novemberének vége felé, egy egyébként nyugalmas nap családom számára tragikus fordulatot hozott. Édesapám, aki édesanyám négy évvel ezelőtti halála óta velünk élt, a szokásos kora esti sétájáról nem tért haza. Egész éjjel kerestük, végigjártunk minden utat, benéztünk minden zugba, melyről tudtuk, hogy megfordulhatott ott, felhívtuk a kórházat, a mentőket, eredménytelenül.
Másnap a rendőrség is bekapcsolódott a kutatásba, de reménykeltő nyomot nem leltünk sem mi, sem ők. Mintha a föld nyelte volna el. Hiába reménykedtünk, hogy elérjük a mobil telefonon, amelyet az elmúlt évben éppen azért kapott, hogy ha bármi történik vele, azonnal segítséget tudjon kérni, vagy elérjen bennünket, ha arra van szüksége. Napok, hetek, hónapok múltak és hiába adtunk ki országos keresési felhívást, hiába fordultunk a segélyszervezetekhez, kerestettük újságban, rádióban, televízióban, interneten, az idő múlásával a remény is rohamosan fogyott.
Eljött a karácsony, és a fenyőfa alatt, mérhetetlen szomorúsággal, és aggodalommal a szívünkben, csak remélni tudtuk, hogy isteni gondviselés oltalmazza, ha még él egyáltalán. Már alig hittük, hogy valaha viszont láthatjuk, amikor idén májusban furcsa levelet hozott a posta. A borítékban, mobil telefonban használatos memória kártya lapult. Egyetlen sor, egyetlen betű nélkül, csupán egy darabka fekete műanyaglemez. Napokig nem is érdekelt, hogy miért, és ki küldte. Gert Kirchner barátom ötlete volt, hogy tegyem be a telefonomba és nézzem meg, mit is tartalmaz. Már az első képek megleptek, hiszen feleségemet, gyermekemet és magamat láttam viszont korábbi kirándulásainkon, programjainkon. Néhány percnek el kellett telnie bizony, míg megértettem, hogy ezeket a képeket édesapám készítette a mobiltelefonjával.
Tovább nézegetve a tartalmat, rövid, de megdöbbentő video felvételt találtam. Édesapám kétségbeesetten, elgyötört arccal próbált üzenni valamit... És csak ennyi! Újra és újra lejátszottam e felvételt, és rájöttem, hogy ez bizony az a halvány reménysugár, amelyet hosszú hónapokon keresztül egyre reményvesztettebben vártunk. Ez a rövidke video felvétel ugyanis, apám eltűnése után készült. Aki ezt a memória kártyát elküldte, feltételeztem, tudja, hogy hol van apám mobilja, és ezzel számomra egyértelmű bizonyítást nyert, hogy akkor ott van ő is. Az élet azonban más forgatókönyvet írt. A memória kártyát ugyanis egy telefon szerviz tulajdonosa, Karl Martin úr juttatta el hozzám.
Kimért mozdulattal Karlék asztala felé mutatott, s míg a felhangzó taps zaja elült, a pódium szélén álló vízzel telt pohárból enyhített szomján. Körbe pillantott, majd Karl felé fordulva folytatta.
- Természetesen azonnal felhívtam. A készülék valóban nála volt, csakhogy ez egy javító szerviz Stuttgartban, de nem itt, hanem Rottweilben adták le egy üzletben. Martin úr, rendelkezésemre bocsájtott néhány, a készülékből kiolvasott speciális adatot, például a processzor gyári számát, valamint a készüléket átvevő üzlet címét. Ezekkel felkerestem a rendőrséget, akik a processzor gyári száma, az IMEI száma és a telefonszám alapján a szolgáltatótól kikérték a készülék működésének cellainformációit. Ezek olyan adatok, amelyekkel a készülék földrajzi helyzetét a mobil rendszer átjátszó tornyai között viszonylagos pontossággal meg lehet állapítani.
Az utolsó, úgynevezett regisztrálás valóban Rottweilben volt, még pedig a Schwenninger Straβe végén. Felhívtam a Martin úr által megadott rottweili üzletet, ahol igazolták, hogy a készüléket náluk adták le javításra, de az ügyfél nem édesapám, hanem egy számomra ismeretlen személy, Hanz Braun úr volt. Mark Dann felügyelő úr, a rottweili polgármesteri iroda közreműködésével, alig több mint tíz perc alatt azonosította az illetőt, aki valóban Rottweilben lakott, és a Schwenninger Straβén a Pszichiátriai Klinika szakápolója volt. Másnap Rottweilbe utaztunk. Végre ránk mosolygott a szerencse. S bár Hanz Braun úr aznap pihenő napos volt, rövid időre beugrott a klinikára, hogy meglátogassa kedvenc betegét. A parkban a kis tó melletti padon találtunk rájuk.
