Árnyak ölelése VI.

Fantasy / Novellák (794 katt) bel corma
  2014.05.03.

Amelia gondolataiba merülve lépett be a kabinjába. A sötétben a halolaj mécses után tapogatózott, amikor megérezte a változást. A levegő rebbenése gyöngéd simítás volt csupán a tarkóján, és a szisszenő hangot sem hallotta, csak érzékelte.

Ösztönösen reagált, a kezét az arca elé kapta, így a fojtózsinór a nyaka helyett a tenyerébe vágott. Melegség csordult lefelé a csuklóján, ám egyáltalán nem érzett fájdalmat. Tudta, hogy ha ellenfele megveti a lábát, akkor semmi esélye a túlélésre, ezért teljes súlyával hátrafelé lendült. Az asztal felborult, ám neki sikerült megőriznie az egyensúlyát és teljes erőből hátrafelé könyökölt. Érezte, hogy célba talált, ezzel egy időben pedig halk, roppanó hangot hallott. Támadója feljajdult és enyhült a szorítása, a lánynak pedig – egy halántékán végigfutó, véres horzsolás árán – sikerült kirántania a fejét a hurokból. Remegő kézzel tőrt rántott és lecsendesítette kapkodó lélegzetét. Mozdulatlanná dermedt és csak a hallására hagyatkozott. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy körbeöleljék az árnyak.

A padló halkan megreccsent…

Villámgyorsan mozdult és pengéjével a hang irányába kaszált. Épphogy elvétette a célt. Vászon hasadt, ugyanekkor érzékelte, hogy ellenfele a kijárat irányába mozdult. Megpróbált elé vágni, de megbotlott a székben, és mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát, ellenfele már elmenekült. Csak rohanó lépteinek gyorsan távolodó dobogása visszhangzott a fülében…

Végre sikerült meggyújtania a lámpást és a táncoló, narancsszínű fényben megvizsgálta sérüléseit. A tenyere élén széthasította a bőrt az acélhurok, de nem volt mély a seb. Egy tiszta, fehér gyolcskendővel körbetekerte a kezét és óvatosan megtapogatta a halántékát.

„Biztosan megmarad a nyoma… Szemét!”

Nem hallotta, hogy a támadó belevetette volna magát a vízbe, bár itt, messze a parttól, ennek nem sok értelme lett volna. Ezek szerint még mindig a hajón van. Talán…

„Jobb, ha titokban tartom ezt az egészet, és magam járok az ügy végére!”

Magára zárta az ajtót és a lábait maga alá húzva leült a földre. Elővette a bársonyzacskót és a tenyerébe rázta a rúnaköveket. Érezte a belőlük áradó, vibráló erőt és egy meghatározott logika szerint körbe rendezte őket a padlón. A lüktető, aranyszínű szimbólumok lassan felizzottak, ő pedig lehunyta a szemét. Összpontosított és sikerült ráhangolódnia a kövek energiájára…

Felvillanó képeket látott.

Egy sovány, sebhelyes arcú tengerészt… Egy sötétben álló alakot, aki súlyos aranyakat számol a férfi tenyerébe… Újra a rosszarcú fickót, amint kabinjának a zárjával matat…

A lány gondolatban elmosolyodott. Már tudta, hogy kit kell keresnie, de előbb még…

A sarokban álló korsóból tiszta vizet töltött egy cseréptálba és nekiállt, hogy rendbe szedje magát. Megmosakodott és eltüntette magáról a harc nyomait. A nála lévő, apró fiolából sárga színű port szórt a tenyerén lévő sebre. Pokolian csípte, de összeszorította a fogát és megvárta, amíg elállt a vérzés. Tiszta ruhát vett, megfésülködött és felkészült a tiszteletükre adott vacsorára.

Előző oldal bel corma