A hordozó - urban fantasy

Fantasy / Novellák (1539 katt) Szén
  2014.05.02.

Füstös kis garzonszoba ablakát verte a szűnni nem akaró eső. Nyugtalan, ideges ujjakkal kopácsolt a párás üvegen, pillanatnyi csöndet sem hagyva meg a gyors enyészetnek, állandó, monoton ritmust pergetve a csöndre vágyó dobhártyáján. Mintha a zord égvilág tréfát akart volna űzni, fekete humorával próbálva őszintétlen félmosolyokat csalni a keserű arcokra. Hiszen árvizet zokogtak a felhők, harmadnapja talán percnyi pihenő nélkül… szürkére mázolták az eget, szürkére mázolták az álmokat is.

Zavarta Leonidot. Idegeit tépte, hogy egy nyomorult pillanatig nem maradhatott egyedül saját gondolataival, hogy nem volt képes megszerezni egy rövidke momentumot sem önmagának, melyet nem zavart föl ez az elcseszett időjárás, vagy a koponyája mélyén doromboló női hang. Emez dobpergésével űzte őrület mezsgyéire a labilis elmét, amaz incselgett, kérlelt és utasított egyszerre, álszent, hízelgő macska módjára próbálta bódítani a férfielmét. Ígért és fenyegetett, tengeri szél fodrozta hangulatát új és új irányokba. Egy dolog nem változott… sosem hagyta nyugodni a férfit. Noha meg kell hagyni, ez a búgó, felnőtt filmekbe passzoló alt tökéletes választás volt tőle, de Leonid már megtanulta: albérlője csakis akkor használja ezt, ha rosszba akarja vinni. Te jó ég, mennyire rosszba…

"Vigyél sétálni, kedvesem, vigyél, vigyél messzire… fogj nekem valakit, öljünk, öleljünk, fessünk valakit vörösbe. Kérlek, kérlek, kérlek…"

- Nem!

Karszékbe roskadva, arcát temetve ujjainak rejtekébe nyögte csak kurta válaszát. Pedig vezette volna az inger, vitte volna ajtókon át, házból ki, az esőverte utcákra, hogy megadhassa lidércének, amire az vágyik. De nem tette. Most kibírta, erőszakot vett önmagán. Emlékeiben intenzíven élt még a legutóbbi: belsőjében visszhangzott saját vérszomjas kacagása, lelki szemei előtt mintha újra és újra önnön eszeveszett, kérlelhetetlen pillantását látta volna. Ujjai között érezte megint a vékony nyakat, a gyengülő test küzdelmét, majd a tehetetlen, elernyedő föladást. És ami a legrosszabb? Élvezte… te Isten, hogy mennyire élvezte az egészet, s hogy mennyire mardosta most a késztetés, hogy újra megtegye. Elvégre miért is ne? Nem is jelentett semmit az egész, valójában meg sem történhetett. Legalábbis Leonid ebben a tudatban élt.

Cirka egy éve őrült meg… akkor költözött fejébe a hang, a parancsoló, az sötét mocsarakba térítő, s azóta nem volt tán egyetlen nyugodt perce sem. Azóta állt egész világa a feje tetején, s azóta lett szent meggyőződése, hogy csupán álmodja ezt az életet. Hiszen nem lehetett ez másként: túl furcsa, túlságosan elrugaszkodott volt a valótól, túlzottan sötét és vészterhes az a világ, amiben akkor találta magát. Racionális magyarázatra volt szüksége, érthetőre és tökéletesre. Meg is találta. Mert nem volt itt más eshetőség: ez az egész lét, ez az egész zűrzavar nem volt más, csak egy gyógyszerek kábulatában megélt végtelen vízió. Valaminek történnie kellett, egy átkozott balesetnek, egy tropára ment féknek, egy emeletről ledobott zongorának, mely miatt ő éppen egy kórházi ágyon fekszik moccanatlan, csövektől s létfenntartó gépek zümmögésétől nyugtalanító kis babazöld szobájában. Akár egy szerencsétlen szobanövény, s szüntelen álmodja ezeket az érthetetlen baromságokat. Fehérbe bújtatott nővérkék grasszálnak körülötte, észre sem véve az ágyhoz szegezettet, ő pedig csak éli sötét vízióit, míg nem lesz túl nagy teher az államnak, s lekapcsolják a gépekről. Egy egész éve már… vagy tán csak napok hossza óta, s számára peregtek csak ilyen átkozottul lassan a homokszemek?

"Ne légy ilyen, kedves, mert a végén még megbántasz… nem akarsz te engem megbántani, ezt mindketten tudjuk. Nem lett annak jó vége egyszer sem, ugye? Menjünk inkább… emlékszel a pincérlányra a múltkori presszóból? Őzike szemek, bájos mosoly… képzeld el, ahogy rád nevet… képzeld el, ahogyan fájdalmában felsikolt. Akarod te is, én tudom…"

- FOGD MÁR BE!

Hátravetette fejét, kezei ökölbe szorultak. Nyakában megingott a hosszú láncra fűzött, háromszög alakú medál. A közepén pihenő ezüstös szem a semmibe bámult. Nem volt biztos már magában, nem volt már biztos a világon semmiben. Talán tényleg ezt akarta, elvégre mit számított ez egy lidércnyomás mezején? Az álmai a sajátjai voltak, és megtehetett bennük bármit, nem ez lett volna az első alkalom. Akkor megnyugodna ő is, és megnyugodna kéretlen utasa is. Egy időre.

Fejében hisztérikusba csapott az édelgő uszítás, mindkettejük türelme a végére ért már. Hajszálon múlt csupán, hogy engedjen a felülkerekedő akaratnak, a hajszálak pedig, mint tudjuk, igen könnyen elpattanhatnak.

"Szerezzünk már valakit, az ég szerelmére! Férfit, nőt, gyereket… kínt, könnyet, vért, fájdalmat akarok!"

- Azt mondtam, KUSSOLSZ!

Üvöltése rohanta be a kis szobát, vonásai eszelősen torzultak tehetetlen grimaszba. Arcán újra és újra megrándult egy apró izom. Ujjai téptek sötét tincsei közé, nyurga alakja térdeire görnyedt ültében. Elég volt… nem bírta tovább, valahogyan le kellett csendesítenie, vagy beleőrül. Mármint a jelenlegi állapotnál is jobban. Fel kellett volna már ébrednie, fölbuknia a valóságba, de az is elég lett volna, ha valaki lekapcsolja a gépekről. Akkor vége lett volna az egész szarságnak.

Fölemelkedett a székből, halkan megnyikordult alatta a fa. Döntött… megadja, amit a másik olyan eszeveszetten vágyik.

Céltudatos léptek vezették az ágyszekrényig, idegtől remegő marok rántotta ki hevesen a fiókot. Az nem bírta a megerőltetést, egészében ugrott ki helyéről s csapódott a talajnak. A benne rejlő holmik tehetetlen vágódtak a fának, golyóstollak és gyógyszeres gurigák menekültek szét a padlón. Az oroszt nem érdekelte. Arcán most már eszelős vigyor tava terült, felemás tekintetében ott ült a törhetetlen elhatározás. Vért akar? Fájdalmat akar? Megkapja, de most azonnal. Gondolatok vihara tombolt már a férfiben, foszlányait elkaphatta a követelődző démon is, mert falat kaparva, könyörögve és visítva kezdett heves visszakozásba. Tudta már, hogy mi következik s ismerte annak eredményét is.

Indulat fűtött most minden mozdulatot, az arc gyűrődő mimikáját s a rutinos kezek játékát is, ahogyan szépen betárazták a Berettát. Az orosz alakja csakhamar újra állásba emelkedett, az előbbinél végletesen nyugodtabb, fesztelenebb léptek vezették a falon lógó, repedt tükörig. Szembefordult vele. Tekintetét járatta az apró részleteken, a fésületlen, sötét hajzaton, a szürke és barna szemeken, az alattuk terülő hatalmas, alvatlanul sötét karikákon… és a vonások fennkölt, könnyű tébolyt tükröző játékán. Felfelé mozdult a kar.

"Ne! Ne csináld, életem! Ne csináld ezt velünk, mert nyomorultul megbá…"

Fegyverrobaj szakította félbe a mondatot, végszóul Leonid rogyott a padlóra, képén még mindig azzal a győzedelmes vigyorral, amellyel a ravaszt húzta meg. Jobb halántékán golyó ütötte bemeneti seb, a balon hatalmas, marcangolt kimeneti kráter éktelenkedett. Belőlük eleinte lassan, majd egyre hevesebben kezdett szivárogni a vér, apró tengerét hozva létre a padló fáján. És csönd volt… azaz majdnem, mert az esőcseppek lanyha kopogása még mindig halk szerenádot vert ehhez a romantikus, vérben áztatott csendélethez.

***

A város másik felében John Rowland kelletlen képpel igazította meg orrára ejtett szemüvegét, majd hunyorogva, újra a vibráló monitorba bámult. Elhúzta a száját, nem igazán tetszett neki, amit látott. Persze ez nem volt csoda, tekintve, hogy rühellte újdonsült munkáját. Ő a végletekig emberpárti volt s a kiszabott feladat, miszerint a társaságba befurakodott misztikusok épségére kell ügyelnie, rosszabb volt számára, mint a dögrovás. Ha szembeállították volna azzal a felettessel, aki fejéből kipattant a nagyszerű ötlet, minden bizonnyal egy jobb egyenessel hálálta volna meg… bár ha ragaszkodunk a realitás talajához, talán mégis inkább lett volna belőle pár kelletlen szó. John, hogy is mondjuk… nem volt a tettek embere. Ezért meresztette fenekét irodaszékben, szemeit pedig monitorfényben már évek óta, ahelyett hogy terepre mehetett volna egy osztag tagjaként. Nem bánta különösebben, az túlzottan stresszes, csak ne kellene ezekkel a szerencsétlenekkel foglalkoznia. Utolsót sandított még a felugrott, vörös betűkre, melyek alig fél perce jelentek meg a gép kijelzőjén. Egy név és egy vészhelyzeti szám… na, szép.

Telefon gombjai pittyentek az informatikus ujjai alatt, hamarosan felbúgott a készülék. Halkan morgolódott magában, fülére a méregdrága mobilt tapasztva. Megszokta, hogy James nem veszi föl egyhamar a sajátját, de megbékélni képtelen volt vele: ez mégiscsak a munkája, és attól még, hogy ő itt a góré, csöppet tisztelhetné jobban a beosztottait. Végtelennek tűnő szekundumok után végre megnyílt a vonal, másik végéről férfihang vakkantott „csőt” Johnnak. Az megköszörülte a torkát és nekilátott a rossz hír közlésének… megint.

- Leonid Vasilevich Lavrovról van szó, főnök… igen, igen, a hangyás. Nem, most éppen ő van bajban.

Halántékot dörzsölt nyugtatólag a szabad hüvelykujj, de sok haszna nem volt. Sosem találkozott ugyan Leoniddal, de ismeretlenül is rühellte. Haszontalan, messze nem emberi, s több baj van vele, mint amennyi hasznot hoz.

- A chip jelzett be. Megint leállt az agyműködés… nem, ez nem az általános állapot nála. Gondolom, megint begőzölt, és magába röpített egy adag ólmot. Igen, a hónapban először… Biztosan? Jó, intézkedem.

A főnök végül kinyomta őt bármiféle elköszönés esetleg hála nélkül a remekül végzett munka fölött. Nem is várt mást. Egy ideig bámulta még a monitort, majd tárcsázott egy újabb számot.

- Heló Logan… verjetek csapra egy vámpírt a pincében, és küldjetek hamar egy kisebb egységet a vérrel Lavrov lakásához, hogy összekanalazzátok vele. Igen, már megint. Tudom… nekem is a tököm ki van már vele. Kösz.

Ismét megszakadt a vonal, bár ezúttal ő volt az, aki véget vetett a beszélgetésnek. Fejét csóválván fogta ujjai közé az ingén villanó ezüstös kitűzőt, a fordított háromszöget s benne a figyelő szemet. Azon gondolkodott, hogy van-e még egyáltalán értelme ennek az egésznek… mivé lesz a világ, ha már ők is a szörnyetegek bérenceivé kell váljanak?

Előző oldal Szén