A Holdra szállás rövid története
A jövő útjai / Konspiratológia (3061 katt) | Kapitány |
2010.08.13. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/7 számában.
Negyven éve, 1969. július 16-án indult el az Apollo-11 űrhajó a Hold felé, majd július 20-án az Eagle holdkomp Neil Armstrong és Edwin Aldrin űrhajósokkal a fedélzetén sikeresen leszállt a Holdon, miközben társuk, Michael Collins a Columbia fedélzetén várta visszatérésüket. Ez a küldetés volt az emberiség első sikeres leszállása egy idegen égitesten az ismert történelem során. Az amerikai űrhajózási hivatal, a NASA és az űrhajósok kimagasló teljesítménye előtt szeretnénk tisztelegni ezzel a rövid írással.
A Hold a Földet kísérő természetes égitest. Bárki megcsodálhatja a Holdat, ha éjszaka felnéz az égre. Már szabad szemmel is sok részlet kivehető rajta, de ha az ember beszerez egy olcsó csillagászati távcsövet, és azzal figyeli meg kísérőnket, még csodálatosabb részleteket figyelhet meg rajta. Nem csoda, hogy a Hold már régóta izgatja az emberiség fantáziáját. Holdunk az első - és egyelőre az egyetlen - olyan idegen égitest, amelyre élő ember sikeresen eljutott.
A híres francia író, Jules Verne - avagy Verne Gyula - 1865-ben illetve 1870-ben megjelent regényeiben (Utazás a Holdba és Utazás a Hold körül) az emberiség egy sikeres Hold-küldetést hajtott végre. A történetben a Baltimore városában működő, enyhén fogalmazva fegyvermániásokat tömörítő Gun Club tagjai egy hatalmas ágyút építettek, mellyel egy alumíniumból készült ágyúlövedéket lőttek ki a Hold felé. A lövedékben három vállalkozó szellemű "űrhajós", Nicholl, Barbicane és Michel Ardan foglalt helyet. Sikeresen megkerülték a Holdat, de leszállni nem tudtak rajta, majd épen, egészségesen leszálltak a Földön. Egy tizenkilencedik századi Apollo-8 küldetésnek lehettünk tanúi Verne elképzelései a valóságban nem állták volna meg a helyüket, bár a Gun Club-program paraméterei több szempontból igencsak közelítettek az Apollo-program részleteihez. Megjegyzem, hogy a Gun Club tagjai nem elégedtek meg egy sikeres Hold-expedícióval, egy későbbi regényben, a Világfelfordulásban ismét építettek egy óriási ágyút, de ez már egy másik történet...
Ha egy jókora lépést téve átugrunk a huszadik századra, figyelmünket az első világháborút lezáró békeszerződések tiltó korlátozásaival sújtott, rakétakísérleteket végző német hadseregre kell irányítanunk. A németek a harmincas években kezdtek el komolyabban foglalkozni a rakéták hadi célokra való alkalmazásának kutatásával, és a második világháború végére jelentős, a gyakorlatban is alkalmazható eredményeket értek el. A kísérletek egyik vezető és talán legismertebb alakja Dr. Wernher Magnus Maximilian Freiherr von Braun volt, aki komoly szerepet vállalt a korszakalkotónak számító V-2 rakétafegyver kifejlesztésében, melyet többek között London elleni támadások során vetettek be tömegesen. A háború kimenetelét ismerjük - a vereség után von Braun mégsem maradt munka nélkül: az amerikaiak számos kollégájával együtt rakétástól, mindenestül az USA-ba szállították, és ott fejlesztőként alkalmazták. Von Braun és csapata néhány évvel később a Hold sikeres meghódításában is komoly szerepet játszott. Ők szerencsések voltak abból a szempontból, hogy az amerikaiaknak adták meg magukat - sok más német rakétakutató szovjet fogságba esett, ahol - bár többnyire életben maradtak - sokkal kötöttebb körülmények között kellett dolgozniuk.
Míg az USA-ban von Braun bevonásával folytak a rakétakísérletek, a másik szuperhatalom, a Szovjetunió sem tétlenkedett. Az ötvenes években - szintén némi német segédlettel - előnyre tettek szert az amerikaiakkal szemben, és Szergej Koroljov vezetésével gyakorlatban is alkalmazható kutatási eredményeket értek el. A szovjet kutatók 1957. október 4-én bocsátották fel a Szputnyik 1-est, a világ első műholdját. Bip-bip-bip: ennyit üzent a kis műhold a földieknek - Amerika számára ez a szovjet technikai fölényt jelképezte, és persze azt is tudomásukra hozta, hogy az elvtársak akár atomcsapást is képesek lennének mérni az Egyesült Államokra rakétáik segítségével. Megkezdődött az űr meghódításáért folytatott verseny, amelyre sajnos elsősorban nem a tudomány, hanem a politika nyomta rá bélyegét.
Az USA kétségbeesetten próbálta utolérni a szovjeteket. Ennek érdekében 1958 október 1-én megalapították a NASA-t (National Aeronautics and Space Administration - Nemzeti Repülési és Űrhajózási Igazgatóság), amely azóta is a legfontosabb amerikai űrkutatási szervezet. Bejelentették a Mercury programot, melynek keretén belül embereket kívántak feljuttatni az űrbe, és onnan épségben visszahozni őket. Ennek érdekében egy rendkívül szigorú vizsgálat során kiválasztottak hét pilótát, akik az első amerikaiak lehettek az űrben. Érdemes megjegyeznünk az "eredeti hetek" névsorát: Gordon Cooper, Wally Schirra, Alan Shepard, Gus Grissom, John Glenn, Deke Slayton és Scott Carpenter. A későbbiekben mind a heten eljutottak az űrbe. Alan Shepard járt a Holdon, John Glenn pedig 1998-ban, 77 évesen(!) repült az űrrepülőgéppel is - úgy látszik, Glenn esetében igaz a régi mondás, miszerint öreg ember nem vénember. Valószínűleg jó kapcsolatai lehettek az öregnek, hiszen 1974 és 1999 között Ohio állam demokrata párti szenátora volt. Deke Slayton egészségügyi problémák miatt nem repülhetett az első körben, de 1975-ben a Szojuz-Apollo közös szovjet-amerikai repülés során mégis feljutott az űrbe.
Megkezdődött a kutatás. 1961. április 12-én azonban Amerika számára kellemetlen hír érkezett: egy szovjet űrhajós, név szerint Jurij Alekszejevics Gagarin egy 1 óra 48 perces repülés során Vosztok-1 űrhajójával megkerülte a Földet. Gagarin volt az első ember a világűrben - szegény nem sokáig élvezhette sikerét, ugyanis 1968. március 27-én egy MiG 15-ös gépen repülve pilótatársával együtt életét vesztette egy máig tisztázatlan hátterű - mellesleg a konspiratológusok egyik kedvenc témájának számító - baleset során.
A szovjet sikerre vérszegény választ adott Ham, a csimpánz 1961. január 31-i, majd Alan Shepard 1961. május 5-i repülése. Shepard a Mercury 3-mal egy mindössze 15 perces űrugrást hajtott végre, és útjának csak a legfelső szakaszában volt az űrben. A NASA azonban még ennek a kis sikernek is örült - legalább nem robbant fel a rakéta, mint több más kísérlet során. Shepard repülése után viszont beindult a szekér - az eredeti űrhajós csapat tagjai (Deke Slayton kivételével, aki egy orvosi vizsgálat során elbukott) is megtették útjukat a világűrbe. John Glenn volt az első amerikai, aki megkerülte a Földet, és a többiek is fontos tapasztalatokat szereztek útjuk során, melyeken az emberiség az első tétova lépéseket tette meg a szülőbolygóján kívülre vezető úton.
1961. május 25-én John Fitzgerald Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok 35. elnöke az alábbi szavakkal jelentette be szándékait a Hold elérésére:
"Itt az idő, hogy nagyobb lépéseket tegyünk egy nagyszerű új Amerikáért, hogy egyértelműen átvegyük a vezető szerepet az űrbeli teljesítmények területén, amely valószínűleg sok tekintetben a jövőnk kulcsát is rejti. Hiszem, hogy a nemzetünknek kell elérnie a célt, még mielőtt ez az évtized véget ér, hogy embert juttassunk a Holdra, és biztonságban vissza is hozzuk a Földre. Nincs olyan űrprogram, ami nagyobb hatással lesz az emberiségre, vagy fontosabb az űr hosszú távú felfedezésében, mint ez, de nem lesz ilyen nehéz vagy költséges sem."
A Mercury-program után következett a Gemini-program, amely során már fejlettebb technika, a Gemini-űrhajók alkalmazásával hajtották végre a repüléseket. A program célja elsősorban az új fejlesztések kipróbálása volt, többek között Gemini-űrhajóval hajtották végre az első amerikai űrsétát, kísérleteztek az űrrandevúval, és megvizsgálták, hogy az ember képes-e kibírni hosszabb időt (annyit, amíg elérné a Holdat) a súlytalanság körülményei között.
A Gemini-programmal párhuzamosan megkezdték az Apollo-programot, amely már konkrétan a Holdra szállást tűzte ki céljául. Elég szerencsétlenül indult a program: az Apollo-1 űrhajóban egy földi teszt során tűz ütött ki, és a bent tartózkodó űrhajósok (Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee) életüket vesztették. A baleset visszavetette a programot, és rámutatott arra, hogy igen komoly hiányosságok tapasztalhatók, amely adott esetben az űrhajósok életébe kerülhet.
A NASA jelentős erőfeszítéseket tett a hibák kijavítására, és ennek eredményeképp további előrehaladást értek el. A kutatás több területet érintett: ki kellett fejleszteni az űrhajót, amelyben az űrhajósok megteszik az utat a Holdig; létre kellett hozni a holdkompot, amellyel lehetővé válik a Hold felszínének elérése, és meg kell építeni azt a hordozórakétát, amely képes eljuttatni az űrhajót, a holdkompot és az utasokat a Földről a Holdra.
A program során számos kísérleti Apollo-küldetést indítottak útra. Kiemelkedő jelentőségű közöttük az Apollo-8 űrhajó útja, amelyen Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders a világon elsőként megkerülte a Holdat, illetve az Apollo-10, amely szintén eljutott a Holdig, de nem szállt le rajta.
Az amerikaiak holdprogramjával párhuzamosan a szovjetek is szerettek volna embert juttatni a Holdra. Kezdeti előnyük viszont fokozatosan elkopott, és nem voltak képesek olyan hordozórakétát kifejleszteni, amely biztonságosan el tudta volna juttatni a szovjet űrhajósokat a Holdig. Ehelyett inkább az űrszondás kutatás terén értek el sikereket, amelyek közül méltán kiemelkedő az 1970-es és 1973-as Lunohod-küldetés. Ennek keretében két, kb. Trabant méretű holdautót juttattak a Holdra, majd hosszabb időn keresztül működtették őket (a Lunohod-1 például 301 napig működött). Az űrszondákkal elért eredmények mégsem voltak képesek elfedni a kudarcot, miszerint a Hold poros felszínét sohasem érintette szovjet állampolgár.
Az Egyesült Államokban 1969. július 16-án elérkezett a nagy pillanat. A von Braunék által kifejlesztett Saturn-V rakéta tetejére ráillesztették az Apollo űrhajót és a holdkompot, majd Armstrong, Aldrin és Collins megindult a Holdig vezető hosszú útján. Három napos repülés után pályára álltak a Hold körül. 1969. július 20-án Armstrong és Aldrin átszállt az Eagle holdkompba, majd - kisebb problémákkal szembesülve - leszálltak a Holdon, a Nyugalom tengerén. Megtették azt, ami még Verne regényhőseinek sem sikerült. Armstrong jelenthetette az irányítóközpontnak: "- Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt."
Némi idő elteltével Armstrong lemászott a holdkomp oldalára szerelt létrán, a Hold felszínére lépett, majd elmondta azóta legendássá vált szavait:
"Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek." - vagy eredetiben: "That's one small step for a man, one giant leap for mankind."
Armstrong után Aldrin is kiszállt a holdkompból, és megkezdték a felszíni tevékenységet. Kitűzték az amerikai zászlót, fényképeztek, kőzetmintákat gyűjtöttek, végeztek némi tudományos tevékenységet, de a holdkomptól nem mehettek el nagyobb távolságra. Mindössze néhány órás holdi tartózkodás után muszáj volt hazaindulniuk: felszálltak a holdkomppal, összekapcsolódtak a Columbiával, majd elindultak hazafelé, a Földre. 1969. július 24-én hajnalban az Apollo űrhajó sikeresen leszállt a Csendes-óceánon, majd a Hornet repülőgép-hordozó helikoptere kipecázta őket a vízből. Az űrhajósokat rögtön karanténba is zárták, elkerülendő az esetlegesen a Holdon összeszedett fertőzés továbbterjedését. Armstrong és csapata óriási teljesítményt nyújtott, és nem mindennapi bátorságról tett tanúbizonyságot. Gondoljunk csak bele: egy alig-alig kipróbált űrhajóval és holdkomppal, a mai lehetőségekhez képest nevetséges informatikai támogatással jutottak el egy olyan helyre, ahol nem volt más ember rajtuk kívül, és ha végzetes probléma merült volna fel, akkor semmilyen segítségre nem számíthattak volna. Ők mégis bátran nekivágtak az útnak, és sikeresen végre is hajtották a kitűzött feladatot.
Magyarország is reagált az eseményekre:
"Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke és Fock Jenő, a Minisztertanács elnöke a Magyar Népköztársaság és a Magyar Szocialista Munkáspárt nevében táviratban gratulált az Egyesült Államoknak és az űrhajósoknak a kimagasló tudományos teljesítményért, egyben a táviratot átadó Nagy Lajos ideiglenes washingtoni ügyvivőn keresztül figyelmeztettek a világűr békés célú felhasználásának fontosságára." Szabad Föld, 1969. július 25.
Az Apollo-11 útja után még hat küldetést indítottak a Holdra, amelyből öt volt sikeres. Az Apollo-13 útja során baleset következett be, amely meghiúsította a leszállást, és az űrhajósok élete is veszélybe került. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Jim Lovell, Fred Haise és John "Jack" Swigert végül is megúszta a dolgot, és a Hold megkerülése után viszonylag épségben leszálltak a Földön. Az utolsó küldetés az Apollo-17 volt, amelyen Harrison "Jack" Schmitt, Eugene Cernan és Ron Evans vett részt. Azóta nem járt ember a Holdon - a NASA egész egyszerűen nem kapott több pénzt egy ilyen költséges program további finanszírozására, sőt, még a tervbe vett további Hold-küldetéseket is törölték.
Érdekesség, hogy 2009. július 17-én a Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) lefotózta az Apollo-expedíciók leszállási helyeit. A fotókon kis jóindulattal kivehetőek a 40 éve otthagyott nyomok, de ígéretet kaptunk, hogy hamarosan jobb felbontású képekkel is szolgálnak majd.
Mit látunk a jelenben? Sajnos azt kell mondanunk, hogy az ígéretes kezdetekhez képest nem sok jót. Többek között gazdasági haszna miatt nem hagytak fel az űrkutatással - gondoljunk itt pl. a rengeteg távközlési műholdra - de sajnos ma nem a nagyszabású vállalkozások korát éljük. Folynak tudományos kutatások, vannak űrteleszkópjaink, építgetik a Nemzetközi Űrállomást (ISS), de a legérdekesebbnek számító emberes küldetések, a Mars meghódítása vagy éppen bázis építése a Holdon sajnos még várat magára. A jelenlegi gazdasági válság sem kedvez az űrkutatásnak - a felelőtlenül gazdálkodó bankokat segítik ki dollármilliárdokkal, így a tudósoknak valószínűleg még kevesebb pénz jut majd. Szerencsére azért vannak új, feltörekvő játékosok is: Kína, Japán, India és Európa, így a klasszikus űrhatalmaknak is össze kell majd kapniuk magukat, ha nem akarják, hogy hirtelen a második vonalban találják magukat. Reméljük, hogy egészséges versengés fog kialakulni, mely az űrkutatás, a tudomány és általánosságban az emberiség javát fogja szolgálni.
Végezetül következzen egy rövid irodalomjegyzék, amelyben a felhasznált forrásokat adom meg, illetve ajánlom mindenkinek a felsorolt könyveket és webhelyeket, aki további információkra vágyik:
Internet:
1. Wikipedia.
2. The Project Apollo Archive: http://www.apolloarchive.com/
3. Lunar Reconnaissance Orbiter: http://lro.gsfc.nasa.gov/
4. Űrvilág.hu: http://urvilag.hu/article.php?id=3383
Összeesküvés-elméletek:
1. A Gagarin konteók: http://konteo.blog.hu/2009/04/17/a_gagarin_konteok
2. Az Apollo-11 Holdra szállása: http://konteo.blog.hu/2008/12/21/az_apollo_11_holdraszallasa
3. Holdraszállás: mese vagy valóság? http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/txtcikk.php?cikk_id=3132
4. Mindenféle űrkutatással kapcsolatos konteó, Aranyi László honlapja: http://aranylaci.freeweb.hu/
Könyvek:
1. Tom Wolfe: Az igazak. Könnyed stílusú könyv, amelyben a szerző az amerikai űrkutatás kezdeteit meséli el, elsősorban az első hét űrhajósra és a Mercury-programra koncentrálva.
2. Dancsó Béla: Holdséta, A Holdra szállás története. Vaskos és igényes munka, érdekesen meséli el az űrkutatás történetét a kezdetektől a Szojuz-Apollo közös űrrepülésig.
3. Űrhajózási lexikon
4. Galambos Tibor: A világűr képekben. Ez egy 1983-as kiadású könyv, rengeteg szép fotóval.
5. Nagy István György: Űrhajózás (Kolibri könyvek)
Előző oldal | Kapitány |