Becca I.

Horror / Novellák (1129 katt) Stephen_Rivers
  2014.04.26.

Hol is kezdjem? Gondolom, az utolsó hetek eseményeire kíváncsiak. De tekintve, hogy szíves jóvoltukból hamarosan az elektronyosszékbe kerülök, úgy gondolom, megengedhetem magamnak, hogy történetemet az öreg kályhától kezdjem. Csak szólok, egyeseknek végtelenül unalmas lehet, de ne higgyék, hogy az idejüket akarom rabolni. Az én napjaim már megszámláltattak, magukra még vár jó néhány, mire végleg bealkonyul. No, de induljunk is el attól az átkozott kályhától!

Bizonyára ismerik azt az elcsépelt kifejezést, hogy „boldog gyerekkor”, nos, nekem halványlila gőzöm sincs arról, azt eszik-e vagy isszák. Mondjuk, a szüleimet tekintve, nincs is min csodálkoznom, és ha azt mondanám, nem boldog, hanem boldogtalan volt az a gyerekkor, félő, hogy finoman fogalmaznék. De ne legyen a nevem Burt Rocksted, ha hazugságon kapna a tisztelt publikum. Apropó, kérhetnék egy pohár vizet?

Köszönöm. Attól tartok, ha nagyon belekezdek a mondókámba, vattát fogok köpni, mire a végére érek, azt meg maguk sem akarhatják. Szóval a gyermekkor… boldogtalan avagy szörnyű, egye fene, nem olyan volt, amilyenről bárki is álmodozhatna. Ha bőgtem, mint a veszett macska, anyám kegyetlenül elvert. Ha apám részegen állított haza, márpedig sokszor tette, akkor az anyám kapott a szeplős pofikájára. Asszem, valahol itt kezdődött minden, persze pelenkapusztítóként még ki lehet a megmondhatója annak, mivé lesz az ember, nem igaz?

Apám egy autósműhelyben dolgozott Flintnél, anyám meg a Stampton utcai fűszeresben volt kiszolgáló 3,50-es órabérért. A megélhetéshez éppen eleget, azonban az álmodozáshoz túl keveset kerestek. S ha a munka nem is, de a sokszori nélkülözés szép lassan hazavágta őket. Én mondom, se előtte, se utána soha annyi kukoricakását nem ettem, mint kis porbapiszkítóként. Reggelire, ebédre, vacsorára azt a förmedvényt kellett kanalaznom, és cukorkát is csak akkor ehettem, ha anyám előtte a délutános műszakban széttette a lábait Mr. Hickocknak. Az igazat megvallva, jó párszor megtekerhette a hátsó raktárban a liszteszsákok és söröshordók mellett, mert volt olyan hétvége, amikor látványosan megszaporodtak a nyalókák. Apámat persze nem különösebben zavarta anyám viháncolása, ő Mrs. Tetnick ágyékában kereste a maga nedves örömeit.

No, hát valami ilyesféle légkörben cseperedtem fel, nem csoda, hogy barátom is alig akadt. A kis Danny Spottal persze óvodás korom óta jóban voltam, egészen addig, amíg a gimiben el nem kezdte Sophie Taylor szoknyácskáját fel-fellibbentgetni. Baromira bele voltam zúgva a Taylor-lányba, szó se róla, és elhihetik, tizenhat-tizenhét évesen már megérez az ember ezt-azt. Persze túl gyáva voltam ahhoz, hogy az érzéseimet megvalljam neki, bezzeg Danny nem kertelt. A legbosszantóbb az egészben, tudják, az volt, hogy Sophie-nak is bejött ez a módi. Sülve-főve együtt voltak, noha azt nem tudom, hogy hancúroztak is a pajtában, de kellően zavart a folytonos röhögcsélésük. A szalagavató bulin talán ezért is piszkáltam oda egy kicsikét Mr. Daniel Jólfésült Spottnak.

Apám tucatnyi szerszámot tartott a pincében: kalapácsokat, fogókat, vésőket, mindenféle fúrófejeket. Az egyik sarokban rengeteg kocsigumi porosodott egymás hegyén-hátán, ha jól emlékszem, néhány öreg aksi is hevert szanaszét a fűrészporban. A bál reggelén, mikor az ősök elhúztak a hétvégi műszak malomkövébe őrlődni, fogtam magam, és leslattyogtam a rozoga lépcsőkön. Odalent felkattintottam a villanyt, s mohón turkálni kezdtem az egyik szerszámosláda gyomrában. Végül ráakadtam arra, amit kerestem. Méretes franciakulcs volt, meg kell hagyni, de úgy simult a tenyerembe, mintha oda igazították volna: a fogása tökéletes, a súlya tekintélyt parancsoló; egy az egyben úgy éreztem magam, mint Sámson, amikor fölemelte a földről azt a szamárállkapcsot. Tudtam, ha ez a szerszám aznap este dorombolni kezd, nem lesz, aki megállítson.

A szalagavató bál tipikus suli-buli volt lagymatag zenével, karót nyelt tanárokkal és dögös pipikkel, persze Sophie-nál észbontóbb látvány egy se volt a tornateremben. Danny folyton ott lófrált körülötte, állandóan csak vihogtak. Már akkor felment bennem a pumpa, amikor először megláttam őket a parketten bazsalyogni kéz a kézben. Tudtam, valahogy le kell csillapítanom magam. Három srác a lelátó mögött éppen stikában piált, na, gondoltam, egy pár korty erejéig csatlakozom hozzájuk. Átkozott, kommersz löttyöt szopogattak, azt se tudtam, rum volt-e vagy konyak, mindenesetre nagyokat húztam a flaskából. Mikorra már kellően szétkapta a szesz a torkomat és kisebbfajta liftezésbe kezdett a gyomromban, éreztem, eljött a tettek ideje. Minek is szépítsem, nem igaz? Odaléptem a gerlepárhoz, majd Mr. Ficsúr vállára tettem a kezem. Hátrafordult, s mielőtt egy „Hello”-t vagy egy „Szevasz, Burt, mi a hézag?”-ot szólhatott volna, előkaptam a farzsebemből a franciakulcsot és lesújtottam.

Most is hallom azt a tiszta reccsenést. A bal szeme alatt találtam el a pofacsontját. Azt nem mondanám, hogy teljes erőből ütöttem, de elhihetik, nem finomkodtam. Danny egyből elesett, Sophie pedig sikoltozni kezdett, mint a disznó, amit éppen miskárolnak. Nem szóltam egy árva szót sem, pedig lett volna mondandóm mindkettejüknek. Mégis mit képzeltek magatokról? Azt hiszitek, tiétek a világ? Hogy nektek mindent, másoknak meg semmit? Hát nagyon tévedtek, cukipofák. Sajnálom, Sophie, hogy ezt végig kell nézned, de rájöttem, a kóbor macska bűzös lehelete többet ér a mosolyodnál! És te, Danny, komolyan azt gondoltad, nem lesz következménye annak, ha teszed a szépfiút? Ettől a perctől kezdve nektek befellegzett! De hallgattam, mint a sír. Az összezúzott csontok recsegése édesebb dallam volt bármely kimondott szónál. Mielőtt bárki igazán feleszmélhetett volna, már Danny mellkasán ültem, hogy még egyet ráhúzzak, mintegy búcsúzásképp. Láttam, a szemei kegyelemért könyörögtek. A tág pupillák riadtan meredtek rám, mintha azt kérdezték volna: mindezt miért? Sophie arcát a félelem pillanatok alatt eltorzította, s fakóvá lett, mint egy kirakatbábú. Tudtam, ha nem teszem meg, egész életemben majd az elszalasztott lehetőségen kesergek.

A második ütés Danny állát érte. A csontok úgy törtek össze, mint egymásnak koccanó üveggolyók; a franciakulcs pedig bájosan dorombolt a kezemben. Sajnos a harmadik ütésre már nem jutott idő, mert Mr. Adams, a tornatanár rám vetette magát és a földhöz szorított. Mielőtt bilincsbe vertek volna, még láttam Danny felduzzadt, véres arcocskáját, tisztára olyan volt, mintha belefejelt volna egy adag lekváros pitébe. Nagyon megnyugtató látvány volt. Higgyék el, a puszta indulatnál nincs nemesebb érzés! Nincs hozzáfogható. A suliból persze, divatosan mondva „eltanácsoltak”. De ennyit, azt hiszem, megért a dolog. Mielőtt kirúgtak volna, apám az igazgatóiban majdnem összeverekedett Danny faterjával, végül persze én kaptam ki, de borzasztómód – vagy háromhétig aludni sem tudtam az övcsat nyomaitól a hátamon. Anyám egy odavetett „Többé már nem vagy a fiam!”-mal intézte el a dolgot, persze mindketten tudtuk, annyira komolyan azért mégse gondolja. Dannyt kábé két hónap alatt rakták rendbe, némi csavar és öltés segítségével. Azt hiszem, a tucatnyi műtét után már nem volt többé az a jóképű fiúcska.

Azon a nyáron kezdődött egyébként minden. Gondolták volna, hogy majd’ harminc évet vissza kell másznia az embernek az időben ahhoz, hogy fényt is lásson az alagút végén? Persze tudom, hogy a magukfajtát cseppet sem érdekli a hozzám hasonlók nosztalgiázása, de ahogy a mondás tartja, „tehetnek egy szívességet.” És különben is, mikorra már szép ropogósra sülök a villamosszékben, maguk a teraszon sörözgetnek majd vagy a kölökkel frizbiznek a kert végében, arra sem emlékezve, hogy miket is mondtam itt. És pont ez a legnagyobb különbség közöttünk. Maguk, holmi emberek által összepancsolt törvények nevében küldenek a halálba, én viszont egy nálunknál sokkal hatalmasabb erő hívására tettem, amit tettem. És félre ne értsenek, tisztában vagyok azzal, hogy nem kaphatok feloldozást. Nincs is rá szükségem. Gyilkos vagyok, talán a legszörnyűbb fajtából, az ujjlenyomataim is ott voltak mindenütt… szóval nem kell megjátszanunk magunkat. Látom a jóléttől kövérre hízott arcukon, hogy már most a székhez szíjaznának, de várják csak ki a végét. Hátha akkor majd másképp fognak gondolni vagy érezni ezt-azt. Na, hol is tartottam?

Igen, ott, hogy azon a nyáron kezdődött minden. Augusztus közepét el kezdtük taposni, a hátam már rendben volt, s talán Danny is ki tudta mondani új életének első szavait. Otthon nem sok minden változott. Apám ivott, és anyám is egyre többször nézett a pohár fenekére, így elég gyakran estek egymásnak. Ütések és pofonok, sírás-rívás, minden, amit csak kívánhat magának egy gyermek a szüleitől. Legtöbbször ezért is húztam el otthonról, s egy ilyen „elhúzás” alkalmával találkoztam először vele.

A McKenzie-farm mögötti tó partján üldögéltem éppen, lábamat lógatva le a mólóról, azon gondolkodva, milyen jót tenne a földeknek, ha jönne valami észveszejtő vihar. Persze nem jött. Unatkozó madarak szálldostak az égen, a tó vizét lágyan simogatta a nyári szellő, én meg csak bámultam a nagy semmit. Aztán hangokat kezdtem hallani a hátam mögül. Gondoltam is, biztos az öreg Bill az, megint jön a csálé horgászbotjával valami nagy fogás reményében. Pedig ő is tudta jól, hogy ebben az átkozott tóban a takonyszín algákon kívül semmi élő meg nem marad. De ő rendíthetetlenül ücsörgött órák hosszat, hátha mégiscsak arra kóborol egy eltévedt halacska. Le mertem volna fogadni tíz dolcsiban, hogy az asszony elől menekül ide a tóhoz, a horgászat meg álca, semmi több, csak ne kelljen azt a házsártos szipirtyót hallgatnia. Hátra sem fordultam, mert ha Bill az, mi közöm nekem hozzá, s neki mi köze hozzám, nem igaz? Tegye a dolgát, én is teszem az enyimét, aztán nincs vita. De nem az öreg Bill volt az.

Kaphatnék még egy pohárral? Szerintem, jobban járunk, ha itt hagyja a kancsót, mert még bele se kezdtem igazán. Köszönöm. Egészségükre!

(folyt. köv.)

Előző oldal Stephen_Rivers
Vélemények a műről (eddig 3 db)