Árnyak ölelése III.

Fantasy / Novellák (833 katt) bel corma
  2014.03.31.

Ayhan

Éjfél körül járhatott az idő, és ezen a kései órán már nem sokan lézengtek a Fekete Sellőben. Az egyik asztalnál egy zajos társaság múlatta az időt. Rosszarcú fickók voltak, és első ránézésre lerítt róluk, hogy nem lehetnek túl jó kapcsolatban a törvénnyel. Már alaposan felöntöttek a garatra és hőbörögve, nagy hangon magyaráztak egymásnak. Talán eltúlzott hőstetteikkel dicsekedtek, vagy épp a mai zsákmányt ünnepelték.

A terem másik végében egy magányos alak figyelte őket csöndben. Háttal a saroknak ült, hogy az ivó minden pontját szemmel tudja tartani. Csuklyáját mélyen a szemébe húzta, és csak a sötétség mélyén időnként felizzó parázs mutatta meg az arcát. A felszálló, keserédes füst egyértelműen jelezte azt, hogy sodrott dohányt szív.

Az új vendég ekkor lépett be az ajtón. Átlagos testalkatú volt fekete hajjal és barna szemmel. A sivataglakó iyumákra jellemző, homok színű ruhát viselt, ami koszos volt és viseletes. Hosszú utat tehetett meg és meglehetősen fáradtnak tűnk. Leporolta magát és a söntéshez ment.

A zajos lárma suttogássá szelídült, és az asztaltársaság tagjai kíváncsian tekintgettek az újonnan érkezőre. Amaz beszédbe elegyedett a kocsmárossal, aki sietve egy palack hűtött vizet, félbevágott citromot és némi mézet szolgált fel neki. A tolvajok összedugták a fejüket és pusmogtak valamit, majd az egyikük felállt és a vendéghez sétált. A pultra könyökölt, foghíjas vigyort villantott rá, majd a társaira kacsintott és megszólította az idegent:

- Beszélgettünk rólad a cimboráimmal, de nemigen emlékszünk rád...
- Most járok itt először - az iyuma pillantásra sem méltatta a rosszarcút. Belekortyolt limonádéjába.
- Mivel új vagy a városban, elmondom neked a szabályokat. Ez itt a mi céhünk területe, vagyis... a Szürke Cápáké. Havonta fizetsz nekünk, cserébe mi megvédünk téged a konkurenciától.
- Megóvtok engem saját magatoktól is? - kérdezte az idegen, és megengedett magának egy cinikus félmosolyt.

A tolvaj megvonta a vállát.

- Nos... tulajdonképpen igen. Tudod, ez olyan kölcsönös dolog... Mindketten jól járunk vele! - újra felvillantotta farkas vigyorát.
- Jól ismerem a fajtádat... Gyáva, gerinctelen férgek vagytok mindahányan, akik egy ezüstért még a saját anyjukat is eltennék láb alól.

A rabló arca elsötétült, remegő keze tőre markolatára csúszott.

- Hogy merészeled...
- Látom a kislányt, amint kétségbeesetten sikoltozik... Mondd csak, élvezted?

A tolvaj villámgyorsan tőrt rántott, de a mozdulatot már nem tudta befejezni. Egy roppant kéz kapta marokra az agyát és szorítása kilúgozott belőle minden erőt és akaratot. Képtelen volt megmozdulni, de még gondolkodni is. Nem maradt számára más, csak a fájdalom. Szemei fennakadtak, teste a padlóra hanyatlott. Társai ordítva rontottak az idegenre, ő pedig lehunyt szemmel összpontosított. Tekintete megrebbent...

A kocsma körvonalai megremegtek és elmosódtak a zöldes derengésben. Az emberek is lobogó gyertyalángok voltak csupán. Lángoló tőrrel a kezükben közeledtek felé, és ő elsuttogta a varázsigéket. A mentál síkon jéghideg szélvihar támadt, tomboló lökései szétszaggatták az emberi lelket a szellemmel összekötő szálakat. Hallotta ellenfelei sikolyát, érezte fájdalmukat. Végül a tombolás lassan alábbhagyott és ő kinyitotta a szemét.

A rablók megszűntek létezni. Egykori személyiségük lenyomata is semmivé foszlott. Csak néhány nyáladzó idióta fetrengett a padlón. Most hatalmas hullámban tört rá a fáradtság. Érezte, hogy megszédül és sietve megkapaszkodott a pult szélében. Olyan volt, mintha az idő lelassult volna. Látta, hogy a kocsmáros az utcán ordítozik. Lábdobogást és fegyvercsörgést hallott. Tudatosult benne, hogy a városi őrjárat közeledik.

Hirtelen erős kéz ragadta meg a csuklóját és a hátsó ajtón át az utcára rángatta. A fickó volt az, aki előzőleg a sarokban üldögélt. Még látta a fiatalos arcvonásokat, azután rászakadt a sötétség...

A sikátorok mélyén tért magához. Az őrjárat kiabálása lassan elhalt, és ők egyedül maradtak a foghíjas kőlámpások fényében. Az iyuma megkapaszkodott a nyirkos, terméskő falban és feltápászkodott. A fickó, aki megmentette az életét, most vidáman elvigyorodott.

- Jól elbántál azokkal a fickókkal az ivóban. Soha életemben nem láttam még ilyet azelőtt. Valami mágusféle vagy?
- Mentalista...
- Azt hiszem, megmentettem az életedet. Egyébként Wormusnak hívnak...
- Ayhan vagyok.
- Jókora igazságérzet szorult beléd. Tudod, kevesen húznának újat a Szürke Cápákkal egy kislány emlékéért...
- Láttam, hogy mit tett vele, éreztem a fájdalmát és a kínt...
- Mióta van meg ez a képességed?
- Mióta az eszemet tudom. Sokan áldásnak mondják, szerintem inkább átok.

Az ifjú töprengve megsimogatta pelyhedző állát, majd köpenye zsebéből előhalászta a térképet.

- Miféle papiros az?
- Szerintem nézd meg magad... - az iyuma felé nyújtotta a pergament.

Amaz széthajtogatta és a legfényesebb lámpás fényénél tanulmányozni kezdte. Döbbenten megcsóválta a fejét.

- Ez itt Mentiath elveszett városa és az oda vezető út. Milyen részletesen ábrázolja... Értek valamicskét a térképészethez, és ahogy meg tudom állapítani, valódinak tűnik.
- Mert az is!
- A legenda szerint a város környéki hegyekben szunnyadnak a "Föld csontjai". Ezek olyan ásványok, amelyek időlegesen elnyomják a mágikus képességeket. Ha lenne nálam egy ilyen...
- De akkor minden mentális hatalmadat elveszítenéd...
- Én csak nyugalomra vágyom... - suttogta Ayhan és megtört tekintetével most sokkal öregebbnek tűnt. - Fárasztó dolog így élni...
- Nos, történetesen épp Mentiath-ba készülök két rátermett kalandor társaságában. Ha igent mondasz, te is velünk tarthatsz - újra felvillantotta pimasz mosolyát. - Az igazat megvallva, az út tele van veszélyekkel és nyugodtabb lennék, ha egy varázstudó is lenne a csapatomban. Nos, mi a válaszod?
- Érzem, hogy nagyon szeretnél eljutni oda... - Most a mentalistán volt a mosolygás sora.
- Én meg tudom azt, hogy te is. Akkor?
- Rendben van, veletek tartok az úton...

Előző oldal bel corma