Mint falon a repedés
Mint a falon a repedés,
Oly sebet okoz, mint szívemben a kés,
Kifolyik rajta vérem,
Melyet én nem kértem,
Ki volt az, ki ezt a kést döfte belém,
Ezen gyakran elgondolkodom én,
Úgy érzem, méregbe volt áztatva,
Olyan, mely szívdobbanásomat megátkozta,
Ez az érzés, mely tetszhalottá tesz,
S belőlem minden életerőt kivesz,
Nincs, ki eme érzést megértheti,
Melyet szívemből leszakadó szikla, mely ŐT elfedi,
Nem tudom, mikorra dől ez az épület össze,
Ennyi maradt belőlem mindössze,
Visszagondolván ez az épület masszív volt,
S nem volt rajta repedés, se folt,
Erős támaszt biztosított,
Ellenség nem volt, mely rajta áthatolhatott,
Eme ellenségek vesztemet akarják,
Dicsőségemet aláássák és szívemet kikaparják,
Eme ellenségekre nincs más szó, csak a vadállat,
Ki szívemet megtépázva fölém állhat,
Kik véremre vágynak,
S csak ez, amely után sóvárognak,
Ezeket az állatokat én megpróbálom leküzdeni,
Halálos csapásaik elől elhajolni.
