Árnyak ölelése II.

Fantasy / Novellák (892 katt) bel corma
  2014.03.26.

Elinor

A félvér tünde lány óvatosan meghajlította a négy láb hosszúságú íj gerincét, majd az ideget ügyesen ráhurkolta a másik végére. Próbaként megfeszítette a húrt, majd lassan visszaengedte. Könnyedén végigsimított a mahagóni színű, rétegelt fán.

- Igazi mestermunka!

Ráérősen a hang irányába fordult. A sátor bejáratánál egy fiatal férfi állt és arcán pimasz vigyorral őt méregette.

- Hogy jutottál be a táborba? - kérdezte Elinor szenvtelenül és karcsú, fehér tollú nyílvesszői között kezdett válogatni.
- Ügyesen tudok hatni az emberekre...

Az íjász abbahagyta a munkát, és alaposabban szemügyre vette a hívatlan vendéget.

Átlagos magasságú volt, inkább karcsú, mint izmos. Sötétszőke haj, szürke szemek és alig pelyhedző áll. A félszerzet halványan elmosolyodott és folytatta a válogatást.

- A járőr parancsnokunk egy fafej... Több kell ahhoz, hogy hatni tudj rá, mint a jó beszélőke!
- Az az igazság, hogy fizettem neki azért, hogy találkozhassak veled, egyébként... A nevem Wormus, a tied pedig...
- Elinor - a tünde könnyű pengét csúsztatott az alkarjára csatolt tokba, a tegzét pedig vállára kanyarította.

A férfi köpenye zsebébe nyúlt, előhúzta a pergament és a lány felé nyújtotta.

- Mi ez?
- Térkép egy elveszett városról. Egy olyan helyről, ahol eltűnt ereklyék várják, hogy felébresszék őket ezeréves álmukból.

A lány elvette a papirost és óvatosan széthajtogatta.

- Káosz pusztította vidéken keresztül vezet az út, ahol hemzsegnek a szörnyek - dünnyögte az írást tanulmányozva. Megrázta a fejét, majd összehajtogatta a pergament és visszaadta Wormusnak.
- Temérdek kincs hever ott!
- A mi fajtánk nemigen értékeli az aranyat...
- Az íjad...

A járőr értetlenül megrázta a fejét.

- Mi van vele?
- Én csak... véletlenül észrevettem azt, hogy a markolat két oldalán egy-egy foglalat van.
- Anyám sokat mesélt nekem erről - mondta a lány és elérzékenyült a hangja. - A legenda szerint ezt az íjat Ilmarien, az elfek ősanyja készítette még jóval az emberek kora előtt. Az istennő annyira szeretett minket, hogy halhatatlan lelkének egy apró darabját a fegyverbe zárta, azután nekünk ajándékozta azt. A mítosz szerint, ha a fegyver teljes lesz, akkor az istennő ereje megnyilvánul és sokat szenvedett népem újra kilép a fényre...

- Hogyan lesz egész az íj?
- Két tökéletes, huszonnégy karátos drágakövet kell a foglalatokba helyezni. Ebben a két kőben szunnyad az istennő ereje. Az egyik egy zafír, a másik pedig egy...
- Rubin?

Elinor döbbenettel vegyes gyanakvással nézte a férfit.

- Mégis... honnan tudod te ezt?
- Csak... Ismerek valakit, aki megtalálta Mentiath városát és élve kijutott onnan. Persze nem üres kézzel, hanem kincsekkel megrakva. Azután... egy ostoba balesetben elhalálozott, de előbb még rám hagyta ezt, itt...

Wormus lassan kinyitotta a tenyerét. Egy cseresznye méretű, tűzpiros rubin ragyogott benne.

- Az istennő könnye! - suttogta a félszerzet döbbenten. - Mit... kérsz érte cserébe?
- Csak azt, hogy tarts velem a városba - mondta könnyedén, és a lány tenyerébe csúsztatta a drágakövet. Amaz megbűvölten nézte a vérszínű kristályt, majd feleszmélt és gyorsan a zsebébe süllyesztette.
- A másik is Mentiath-ban lehet... - érezte, ahogy az ajka kiszárad.

A megbízó nem szólt egy szót sem, csak némán bólintott.

- Akkor... mire várunk még?

Előző oldal bel corma