Időnyom – Ha hiszel benne és akarod!

Szépirodalom / Novellák (796 katt) Milton Gray
  2014.06.01.

A Forest Gump című világsikerű filmben elhangzik egy mondat, amely egyszerűsége ellenére tökéletesen kifejezi a düh, a kétségbeesés és a gyűlölet érzésének teljes spektrumát.

- Azt hiszem, van úgy, hogy az embernek nincs elég köve.

Gyűlöltem apámat! Gyűlöltem, mert bántotta anyámat, mert hazudott, de leginkább azért, mert elültette bennem a félelem és a kiszolgáltatottság érzését. Ekkor még nem tudtam, hogy a rettegés kora még hátra van. Pedig abban neki nem jutott szerep.

Erzsi néni, anyám nővére, egy közeli kisfaluban, Vásárosdombón lakott. Körzeti védőnő és szülésznő volt, s munkájának fontossága, elismerése, no és persze szükséges feltételeként több szobás szolgálati házban lakott családjával. Néhány hónapos hányattatásunk után végül ő biztosított számunkra egy külön bejáratú szobát. Jóska bácsi valami gépész ember féle volt a közeli gépállomáson, unokanővéreim, Márti két évvel, Zsóka pedig néhány hónappal volt idősebb nálam…

Édesanyám rendszerint napszámba járt a téeszbe, néha valamelyik falubeli földjére kukoricát kapálni, egyelni, vagy a szüleihez biciklizett Mágocsra, segíteni a ház körül és a földeken, nem titkoltan annak reményében, hogy talán meglágyul nagyapám szíve, és mégis haza költözhet velem a szülői házba. A válóper már folyamatban volt, s az azzal kapcsolatos eseményeket csak édesanyámnak és nővérének a vacsora utáni beszélgetései során elkapott mondatfoszlányokból sejtettem. Nehéz volt megszokni a városi nyüzsgés után a falu lényegesen csendesebb és ingerszegényebb világát. Nehéz volt megszokni a falu egyházi iskoláját is. Mégis hamar reflektorfénybe kerültem, amikor az ámuló újdonsült iskolatársaknak izgalmas városi kalandokról meséltem, és szinte fürödtem „a messziről jött ember azt mond, amit akar” gyorsan múló dicsőségében. Aztán napokig szemlesütve, megszégyenülten kerültem őket, míg megbocsájtották időközben kitudódott lódításaimat.

A tavasz észrevétlenül hajlott nyárba. Erzsi néniék háza és az iskola között félúton egy gyönyörű árnyas liget húzódott hatalmas, dús lombú fákkal. Egy tisztáson állt a keresztre feszített Jézus, alatta egy magába roskadt katona szobra. A megszürkült, porlepte, madár ürüléktől intarziás első világháborús emlékhely talapzatán mindig volt néhány szál virág. A városi veréb sereg ricsajához szokott fülemnek zene volt a fák lombjai között párját hívó gerle búgása és a liget lombkoronájában megbúvó rigók dallamos éneke. Reggelente a ligeten át baktattam az iskolába, és az esetek jó részében, köszönhetően Isten dalos torkú szárnyas teremtményeinek, no meg a liget melletti úton a termelőszövetkezetbe igyekvő szekerek látványának, rendszerint el is késtem.

Tanárunk, a falu plébánosa, szemöldökét felvonva kérdőn nézett ilyenkor rám, miközben egyik tenyerét csapkodta a másik kezében tartott nádpálcával. Eleinte kis híján elsírtam magam félelmemben, ám néhány hét múlva már bizton tudtam, hogy Isten e szigorú tekintetű szolgája és annak elrettentő eszköze gyerekre soha, legfeljebb az iskolapad karcos, fakó lapjára csap le, oda is csak mértékkel.

Az iskolától alig százméternyire állt a falu római katolikus temploma, mellette a templomkert tövétől lejtőbe forduló oldalban pedig a temető sírköveinek sorai követték a síneket egy darabig. Közel volt a vasút, s az állomásra beálló, vagy azon áthaladó szerelvények dübörgésétől jól érezhetően megremegtek a padok, az ablaküvegek. A tanítás befejeztével a ligeten át igyekeztem hazafelé. Az „igyekeztem” bizony nem túlzás. Nem az otthon melege utáni vágy hajtotta lábaimat, hanem az út túloldalán, a liget közepének magasságában álló házból veszettül ugató, fogait vicsorgató, hatalmas kuvasz látványa. A vasutat átszelő, gidres-gödrös, kátyúktól hemzsegő aszfaltút és a ligetet a másik oldalról ölelő földes út végül összeért. No, ez volt a második erőpróbája gyorsaságomnak és szemfülességemnek. Itt ugyanis, ha csak eső nem esett, egy szabadságát élvező házi lúd csapat legelte önfeledten a papsajtot. A bandavezér, a hatalmas, szürke fejű, gyilkos gúnár kéjes élvezettel, fülsiketítő gágogás közepette, szárnyait széttárva rontott rám, és üldözött hazáig. Unokanővéremnek, Mártinak, a könnye csordult a nevetéstől, míg résnyire nyitotta a rozzant fakaput, és behúzta utánam, mielőtt a szörnyeteg is odaért. Felnőtt korában is jóízűeket kacarászva emlegette a múlt e számára felejthetetlenül komikus, nekem viszont keserves emlékű pillanatát.

A tanév végeztével szétszéledt a gyerekhad. Volt, aki az alföldi rokonainál a Kőrösök vidékén töltötte a nyár jó részét, volt, akit SZOT üdülő beutalóval Budapestre vittek szülei, és volt, aki csak a pécsi vidámparkig és az állatkertig jutott egy hét végén. Szomorú szívvel gondoltam apám egy évvel korábbi ígéretére, a balatoni bányász gyermeküdülőre. Így hát nekem jóformán a ház végében, a baromfi ólnak támaszkodó nyúlketrecek élménye maradt.

Esténként édesanyám oly fáradtan ért haza, hogy vacsora után bezuhant az ágyba, és egyre lassuló, csendesedő légzéséből tudtam, hogy már mélyen alszik. A színét vesztett, rojtosodó vászonroló hasadékában egy csillag halványkék fénye pislákolt. Meglepve vettem észre, hogy színe kis idő múltán fehérre, aztán zöldre és végül élénk kékre vált. Sűrű pislogások közepette próbáltam utánozni fényének vibrálását. A kísérlet oly sikerrel járt, hogy néhány perc múlva már én is az igazak álmát aludtam.

- Hékás!! A kakas már rekedtre ordította magát, illene felkelned! – húzta le rólam a dunyhát Márti. – Füvet kell sarlózni a nyulaknak. A lucernás még harmatos, fonnyasztani is kell, nehogy felfújódnak tőle.
- Hány óra van? – kérdeztem szemeimet dörzsölgetve.
- Ott a szekrényen van egy, a konyhában, a kredencben a másik. Öcsém! Nem leltározni, sarlózni kell! – azzal elkapta a karom s húzni kezdett ki az ágyból.

De nem durván ám! Csak úgy, tettetett szigorral. Majd hirtelen egy huncut mosoly villant szeme szegletében, s a következő pillanatban egy pohár víz loccsant váratlanul az arcomba. Mire magamhoz tértem, már kiszaladt a konyhába. A dunyha is, a párna is kapott a keresztvízből, de hát kit érdekelt. Reggeli után úgyis egész nap az ablakban napoztak, volt idejük megszáradni.

Betántorogtam a fürdőszobába, és a tükörbe pillantva elborzadtam a látványtól. A hajam épp oly csapzott és csatakos, mint az alsó nyúlketrecek rőtszőrű lakóinak, akiket viszont éppen e miatt cseppet sem kedveltem. No meg a fogmosást sem és a sarlózást sem. Amilyen nehezen indult a reggel, a délelőtt a munkával oly gyorsan telt el. Ebéd után Imivel, a szomszéd fiával fellopakodtunk házuk padlására, és elmerültünk a megporosodott öreg kacatok mese világában. Erzsi néni hívó szava végett vetett képzeletbeli időutazásunknak. A nap már jócskán a dombok felett járt, és a konyhakert végében álló diófa árnyéka a nyúlketrecekig ért.

Valami érthetetlen bizonytalanság lett úrrá rajtam. Édesanyám ilyenkor már haza szokott érni Mágocsról. A nyúlólak almozása közben láttam, hogy Erzsi néni kisétál a ház elé, hosszasan nézelődik előbb a vasút, majd a Dombóvárra vezető út irányába, és gondterhelt arccal ballagott vissza.

- Édesanyám mikor jön haza? – kérdeztem óvatosan.
- Nemsokára itthon lesz. Menj hátra a kertbe és hozz tíz kisebb uborkát a vacsorához, Ferikém! – simogatta meg fejemet.

Már az uborka bokrok között guggolva matattam, amikor a kapu nyikordult egyet. A megkönnyebbülés örömével ugrottam talpra, ám legnagyobb megdöbbenésemre két egyenruhás sietett be az udvarba. Az egyikük apám sógora. Elemér bácsi körzeti rendőr volt a környéken. S bár végtelenül rendes embernek ismertem, az elmúlt hónapok történései oly mély nyomot hagytak lelkemben, hogy ijedtemben a ketrecek mögé ugrottam. Miért jött ez most ide? Apám küldte és el akar vinni? Gyermekfejjel mi másra gondolhattam volna? Éppen akkor nem volt itthon édesanyám. A rendőrök rövid kopogás után bementek a házba. Nem sokkal ezután Erzsi néni jött ki, s az ajtóban állva kiáltott.

- Feri! Ferike! Gyere gyorsan, Elemér bácsi van itt!

Lebújtam a vizes hordó mögé és szememet, öklömet összeszorítva kívántam, hogy Elemér bácsiék menjenek el azonnal. Ám Erzsi néni megfogta a karom, felsegített.

- Gyere, kisfiam! Beszélni akar veled Elemér bácsi.
- Nem akarok apuhoz menni! Anyuval akarok maradni! Hol van most édesanyám? – törtem ki keserves zokogásban.
- Nem kell apádhoz menni! Itt maradhatsz, amíg csak akarsz! Elemér bácsi mást szeretne mondani neked.

Beértünk a konyhába. Elemér bácsi felállt a hokedliról és hozzám lépett.

- Szervusz, Ferikém! – és óvatosan megsimogatta a fejemet.
- Csókolom, Elemér bácsi! – hüppögtem még mindig.
- Nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk! Édesanyád reggel elment Mágocsra. Ugye tudod?
- Ühüm…! – töröltem meg eleredt orromat ingem ujjával.
- Az egy nagyon hosszú út biciklivel, jóval több, mint egy óra. Át kell menni két falun is, meg a vasúti síneken is két helyen. Aztán beér egy horhosba, ami egy kanyargós emelkedő. Érted?
- Igen! Emlékszem, busszal is jártunk már sokszor arra.
- Úgy van! Édesanyád elindult Mágocsról hazafelé. Ám amikor a horhosba ért, egy pótkocsis teherautó megelőzte. A sofőr csak későn vette észre, hogy a pótkocsi kisodródik az útról és elütötte édesanyádat. Érted, fiam?
- Igen, értem. És édesanyám mikor ér már haza?

Elemér bácsi tanácstalanul pillantott Erzsi nénire, aztán felém fordulva megismételte mondatának utolsó szavait.

- A pótkocsi kisodródott az útról és elütötte édesanyádat – nézett a szemembe.
- Jó, de mikor ér már haza anyu? – valami nagyon nagy bajt kezdtem érezni! A felnőttek egymása néztek, aztán Elemér bácsi a sparhelt nyitott sütőjének sötéten tátongó nyílásába bámult, Erzsi néni meg az ablak összecsúszott függönyét igazgatta idegesen.
- Hol van édesanyám? Mikor jön haza anyukám… - és keserves zokogásban törtem ki.

Erzsi néni karjába vett, leült a másik hokedlira és elcsukló hangon kezdet magyarázni.

- Édesanyádat elütötte egy pótkocsis teherautó, súlyosan megsérült. Egy mentő bevitte Pécsre a kórházba, most műtik. Egyelőre ennyit tudunk. Jóska bácsi elment telefonálni Marikáéknak és a többieknek. Ha hazaér, azonnal autóba ülünk és megyünk a kórházba.
- Én is jöhetek? – bömböltem kétségbeesetten.
- Persze, hogy jöhetsz kisfiam! – magához szorított, de határozottan éreztem az elfojtott sírástól teste remegését.

Elemér bácsiék nem sokkal ezután elmentek. Már sötétedett, mire Pécsre értünk. Átsiettünk a kórház tágas folyosóján, az egyik fordulóban a takarítónő vödrét majdnem felrúgtam, a lépcsőházban kettesével szedve a fokokat egy emelettel feljebb, aztán jobbra fordulva még egy folyosó és a végében a műtő.

- Oda nem mehetnek be! – szólt egy erélyes férfihang a hátunk mögül.
- Jó estét! Meg tudná mondani, hogy kit műtenek most? – fordult meg Erzsi néni.
- Egy asszonyt! Délután hozták be a sásdi mentők. Elütötte egy teherautó.
- Ő lesz az – fordult a futástól még mindig lihegve Jóska bácsihoz, majd vissza a fehér köpenyeshez.
- Mióta vannak bent? Ki műti? Meddig tart még a műtét?
- Bocsánat! Ön hozzátartozó?
- Igen! Én a nővére vagyok, ő a férjem - mutatott Jóska bácsira. – Ő pedig a húgom kisfia.
- Egy pillanat türelmet kérek - és az idegen eltűnt a műtő ajtaja mögött.

Jóska bácsi idegesen sétált fel-alá, Erzsi néni pedig a kabátot vette le rólam és hajtotta a szék karfájára. A folyosó végén hangzavar támadt, és néhány pillanat múlva anyám testvérei töltötték meg a műtő előtti teret.

- Mi történt a Verával? – kérdezte Jutka néném Erzsi nénit.
- Kaposszekcső felett a horhosban elütötte egy pótkocsis teherautó. Azt mondták a rendőrök, hogy súlyos állapotban hozta be a mentő. Most ment be a műtőbe egy tanársegéd információért.
- Mennyire súlyos az állapota?
- Nem tudjuk. Már több mint két órája műtik.

A műtőajtón ekkor lépett ki a tanársegéd, és az izgatottan váró felnőttekre pillantott.

- Mindannyian a rokonai? Szép, nagy család! A professzor úr üzeni, hogy a műtét után tájékoztatást ad, addig türelmüket kéri.
- Az mennyi idő múlva lesz?
- Azt hiszem, jobban teszik, ha a többség haza megy. Valószínűleg még öt, hat órát is eltarthat.
- Annyira súlyos?
- Igen! Életveszélyes! A professzor úr a legjobb e területen. Higgyék el, a testvérük a lehető legjobb kezekben van! Bocsánat, mennem kell – mire felocsúdtunk, már a lépcső fordulójában járt.

- Életveszélyes? Az mit jelent? – kérdeztem elcsukló hangon Jutka nénit.
- Azt kisfiam, hogy nagyon rosszul van! Édesanyád most nagyon beteg.
- És mikor jöhet haza?
- Nem tudom, majd a professzor bácsi a műtét után megmondja.
- Mi az, hogy műtét? A professzor bácsi mit csinál az anyukámmal? Miért nem megyünk oda? - kezdtem megint pityeregni.
- A professzor úr most gyógyítja édesanyádat. Bekötözi a sebeit és segít neki, hogy ne fájjon! Gyere, Ferikém, sétálunk egy kicsit az udvaron! – vette át a szót Erzsi néni. Rám adta a kabátot, megfogta a kezemet és kíméletesen, de határozottan húzott maga után. – Előtte lemegyünk a büfébe, és iszunk egy Bambit. Hosszú volt az út, és biztosan szomjas vagy már.

A Bambi émelyítően túlaromásított ízét még akkor is éreztem számban, amikor már a kórház parkjának gesztenye fái alatt sétáltunk. A levegő lehűlt, s bár kabátomat gondosan végig gombolta néném, a lombok között át suhanó szellőtől fázósan rázkódott meg testem. Felpillantottam az égre. A Hold arcának alig több mint felét mutatta, s így olyan volt, mint a durcásan elforduló gyermeké. Az épületet megkerülve értünk vissza a bejárat széles lépcsősorához. Már majdnem a felértünk, amikor a kapun villogó, szirénázó mentő fordult be. Jóformán még meg sem állt, amikor a feljárónál hordággyal futó alakok jelentek meg.

- Gyere, Ferikém! Nem gyereknek való látvány ez – fogta meg a kezem Erzsi néni, és elindult be az épületbe.

A többiek, nem sok értelmét látva a várakozásnak, éjfél felé hazamentek. Hiába hajtottak kabátokat alám, a folyosó padjának kemény falécei így is nyomot hagytak hátamon, oldalamon. A fáradtság hamar lecsukta szemeimet, s a világ tökéletesen megszűnt létezni számomra. Az elmúlt órák tragédiától terhes emlékei mély, álmok nélküli, eszméletvesztéshez hasonló állapotba kényszerítették elmémet. Talán éppen ez segített a történtek feldolgozásában, elfogadásában és későbbi megértésében. Már világosodott, amikor felébredtem. Erzsi néni a lábamnál ülve, félrebillent fejjel szunyókált, Jóska bácsi pedig az ablaknál állt, s a napfelkeltét nézte.

- Felébredtél, gyermekem? – fordult felém, ám a következő pillanatban Erzsi néni is megszólalt.
- Szomjas vagy, kincsem?
- Nem, köszönöm. Édesanyám hol van?
- Még bent van a műtőben. A professzor bácsi nemsokára végez.

Alig hogy kimondta, nyílt a műtő ajtaja, s egy alacsony, kopaszodó férfi tolt ki egy hordágyat. Ránk sem nézve haladt el mellettünk, majd befordult az első szobába. Kisvártatva megint nyílt a műtő ajtó, s egy fehér köpenyes, magas, alak lépett hozzánk.

- Jó reggelt! Önök Veronika hozzátartozói? - fordult Jóska bácsihoz.
- Igen. Én a sógora vagyok, a feleségem a nővére, a gyermek – simogatta meg fejemet – pedig az ő kisfia.
- Hogy van a nővérem, Professzor úr? - kérdezte izgalommal hangjában néném.
- Sajnos nem tudok jó hírt közölni. Koponyaalapi törése van, kulcscsont és medencecsont törése, eltörött a bal karja, belső vérzése is volt, és számtalan zúzódást szenvedett. Az agyrázkódás következménye az ütésnek, amit a fejére kapott. Az állapota jelenleg stabil, de meg kell mondjam, hogy életveszélyben van.
- Hol van az anyukám? Mikor láthatom? – kezdtem megint bőgni.

A professzor megfogta a kezem, és elindult a szoba irányába, ahova az imént tolták a hordágyat.

- Elnézést kérek, mindjárt bejöhetnek önök is, de ez most csak hármunkra tartozik – és határozott mozdulattal csukta be mögöttünk az ajtót.

A hordágyhoz lépett, és kitakarta rajta fekvő beteg fejét.

- Gyere ide, fiam! Itt van édesanyád – egyik kezével az ágy rácsát markolta, a másikkal hívóan intett.

Néztem a hordágyon fekvő gézgombolyagot. Hol itt az édesanyám? Tudatom lassan fogadta be a látványt, és időre volt szükségem, amíg minden kép, minden folt a helyére kerül. A gézgombolyagból ugyanis orrnak és szájnak alig nevezhető lilásvöröses puffadék éktelenkedett, a szemek helyén hatalmas feketébe forduló zöldes, lilás árnyék. Ez az édesanyám?

- Hol van az édesanyám? – tört ki belőlem a keserves sírás.
- Itt van, gyermekem. Itt van és hallgat téged. Nagyon beteg, de nagyon szeret téged, és nagyon szeretne meggyógyulni. Tudod, én öreg orvos vagyok, nagyon sok embert meggyógyítottam már. Azt tudom gyógyítani, aki meg akar gyógyulni. Édesanyád is meg akar gyógyulni, de nagyon gyenge, a segítségedet kéri!
- Hogyan segítsek neki? Nem is lát engem! Nem is beszél hozzám.
- Óh, dehogy nem, fiam! Hidd el nekem, hogy hall és lát is ő téged!
- Én, hogyan segíthetek akkor neki? – kérdeztem sírástól elcsukló hangon.
- Ha hiszel benne és akarod, hogy meggyógyuljon! Nagyon-nagyon akard! Ő érezni fogja ezt, és erőt ad neki a gyógyuláshoz. Érted, fiam?

Persze, hogy értettem. Hogyne értettem volna, mit jelent az akarni? Akartam a rugós focit, és megkaptam. Akartam a szánkót, és megkaptam. De ez most más volt. Nagyon-nagyon más! Ez most versenyfutás volt a halállal, mérhetetlen felelősség és a kudarctól való rettegés érzése. S az akarás tétje nem kevesebb volt, mint az Ő élete. Egyszerűen nem hibázhattam.
Hosszas lábadozás után, szenvedéssel, fájdalommal teli gyógyulás árán végül felépült, meggyógyult édesanyám. Csak jóval később felnőttként értettem meg e mondat igazi értelmét, és súlyát!

- Ha HISZEL benne és AKAROD!

Előző oldal Milton Gray