Árnyak ölelése I.
Amelia
Hűvös esőcseppek doboltak halkan a szűk sikátor macskakövein. Éjfél körül járhatott az idő, és a nyálkás sötétséget csak a vibráló kristálylámpások halovány fénye törte meg. Volt köztük olyan, amelyik még fehéren izzott, a legtöbb azonban már csak pislogva haldoklott. A gyönge fényudvarukon túli, cseppfolyós sötétség mélyén lassan megmozdult valami...
A középkorú férfi halkan fütyörészve sétált a derengő fényben. Nem volt túl magas, ám tagbaszakadt, izmos teste roppant erőt sejtetett. Rövid sörtehaja erősen őszült, apró, szürke malacszemei viszont fiatalosan csillogtak. Hirtelen megmerevedett, és a hűvös sötétséget kezdte fürkészni. Fejét felemelte és beleszippantott a nyirkos levegőbe. Olybá tűnt, minta az illatokat ízlelgetné. Egy feszült pillanatig mozdulatlanul figyelt, majd vállat vont és folytatta útját. A változatosság kedvéért most dúdolni kezdett...
Amelia eggyé vált az árnyakkal, ahogy észrevétlenül követte a fickót. Lélegzetét lelassította és összpontosított. Minden apró mozdulatot előre megtervezett, ám tudta, hogy bármi közbejöhet, és akkor rögtönöznie kell. A célpont veszélyes volt, és ha elhibázza... Megrázta a fejét és elhessegette a zavaró gondolatot. Ő sohasem hibázik! Hajlított, fekete pengéje hűvösen simult az alkarjához. A mozdulat mindig megnyugtatta és magabiztossá tette őt. Elmosolyodott és a férfi után iramodott...
A tüskehajú már a kulcsaival matatott, amikor hűvös szellő borzolta a tarkóját. Megperdült és újra a sötétséget fürkészte, de semmi gyanúsat nem látott. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és újra a kulcsaihoz fordult. Amelia tőre ekkor sújtott le...
Pontosan kivitelezett mozdulat volt, és a penge markolatig szaladt a nagydarab fickó szívébe. Szemei elkerekedtek a meglepetéstől, sóhajtása pedig halk hörgésbe fúlt. Teste elernyedt és a kockakövekre hanyatlott. A sebéből kiömlő vér lassan elkeveredett az esővízzel. A lány döbbenettel vegyes undorral az arcán lépett hátrébb. Soha életében nem látott még olyan embert, akinek fekete volt a vére!
Egy szűk sikátor takarásába húzódott, és szellemnyelven rövid üzenetet küldött közvetítőjének.
"A datolyát leszüreteltem. A megbeszélt áron veszed át, ahogy megegyeztünk. Találkozzunk a piacon a szokott időben."
***
Kora reggel találkoztak, a Moosmorth-i parkban. A lány kényelmes, könnyű, világosszürke kezeslábast viselt. Ranloo fekete-ezüst bársonyruhájában kissé hivalkodónak tűnt mellette. A legtávolabbi padon, a fák árnyékában foglaltak helyet. Ezen a korai órán még senki sem volt az utcákon, így nyugodtan beszélgethettek.
- Elhoztad? - a bérgyilkos rögtön a lényegre tért.
- Igen... - dörmögte a férfi, és észrevétlenül egy degeszre tömött erszényt csúsztatott a lány tenyerébe. - Megszámolod?
- Viccelsz? - a lány gyorsan a zsebébe süllyesztette a pénzt és elégedetten elmosolyodott. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a kellemes reggeli napsugarak megsimogassák az arcát.
- Kíváncsi rád...
- A megbízó? - Amelia felélénkült Ranloo kijelentésétől.
- Ühüm... Elégedett veled és szeretne téged jobban megismerni.
- Mégis mikor találkozna velem?
- Ma éjjel, a régi fürdőben.
- A romok között? - Ameliában feltámadt a gyanakvás.
- Azt mondta, egyedül lesz, és hogy te is egyedül menj oda.
A lány eltöprengett és eszébe jutott még valami:
- Az éjjel történt valami furcsa dolog...
- Pontosan micsoda? - a férfi hangjában tapintható volt a kíváncsiság.
- A fickó, akit megöltem... A vére... Fekete volt!
A közvetítő tétován megsimogatta simára borotvált állát.
- Úgy gondolod, hogy a megbízód eltitkol előled valamit. Szerinted veszélyes lehet?
- Nem hinném, hiszen kifizetett, ugyanakkor... bármikor felbérelhetné a szakma legjobbjait, ha tényleg el akarna tenni láb alól.
- Akkor... elmész?
- Igen, de óvatos leszek... Tudod, csak néhány apró óvintézkedés... A biztonság kedvéért!
***
A fürdő viszonylag jó állapotban volt, csak a festék pergett le a falakról, és néhány törött járólap helyén ütötte fel fejét a gaz. A színes rózsaablakok nagy része kitört, és a foghíjakon át bekandikált a fogyatkozó hold haldokló fénye.
A fejvadász elsuttogott néhány mágikus igét, majd várt. Pár másodperc telt el csupán, és látómezeje lassan kitisztult. A sötétség visszahúzódott és minden szürkés fehér árnyalatokban derengett szemei előtt. A bejáratot fürkészte, amikor megpillantotta a férfit...
Fiatal volt, húszas évei elején járhatott csupán. Könnyed léptekkel, mosolyogva megindult a lány felé.
- A macskaszem mindig jól jön, nem igaz? - mondta kedélyesen.
- Honnan tudod... - nyögte Amelia dühösen, majd felvillantotta a férfinak a bal tenyerét díszítő, színes tetoválást. Villámgyorsan tőrt rántott, és a penge hegyét lassan a szimbólum felé közelítette.
- Maradj ott, ahol vagy, különben...
- Különben megszakítod a mágikus rúnát és a kitörő energia mindkettőnket a levegőbe repít - mondta az ifjú még mindig mosolyogva. - Mi van, ha felküldtem néhány íjászt a karzatra?
- Tudod, hogy akkor sem élnéd túl!
- Igazad van... Mivel ez patthelyzet, engedd meg, hogy megragadjam a lehetőséget és bemutatkozzam! Wormus vagyok, a megbízód, persze csak akkor, ha te vagy Amelia...
- Igen, én vagyok az - a lány megenyhült és a tokjába csúsztatta tőrét. A férfi figyelmét nem kerülte el a mozdulat.
- Hogy tetszik az ajándékom?
- Ja, ez? - a fejvadász elégedetten megpaskolta a combjára szíjazott pengét. - Könnyű és a súlyozása is tökéletes.
- Hallom, ügyesen használtad tegnap...
A bérgyilkosnak újra eszébe jutott a nagydarab fickó, akit megölt. Önkéntelenül kibukott belőle a kérdés:
- Mi a fene volt az, úgy értem... furán vérzett, nem emberi módon!
- Csak egy vérfarkas volt, nem nagy ügy...
A lány keze ökölbe szorult és legszívesebben széthasította volna ezt a vigyorgó idiótát. Bár nehezére esett, mégis türtőztette magát. Nem tudhatta, hogy a másik igazat mondott-e a rejtőzködő íjászokról. Mélyeket lélegzett és igyekezett megőrizni higgadtságát.
- Meg is halhattam volna!
- Ugyan, az egyszerű vérfarkasok csak teliholdnál képesek átváltozni, amúgy meg... Te vagy az egyik legjobb a szakmában, és ezt be is bizonyítottad!
A lány még morgott egy sort, de Wormus már nemigen figyelt rá. Egy pergamentekercset halászott elő köpenye zsebéből és jelentőségteljesen meglobogtatta.
- Tudod, hogy mi ez? - választ sem várva folytatta. - Ez egy térkép, amely Mentiath városának a helyét mutatja. Ismered a kincses városról szóló legendákat, nem igaz?
- Megnézhetem?
A férfi elhallgatott és a lány kezébe nyomta a tekercset. Amaz óvatos mozdulatokkal hajtogatta szét a papirost. Összevont szemöldökkel tanulmányozta az írást és igyekezett minden apró mozzanatot rögzíteni az elméjében.
- Olyan, mintha vérrel írták volna... - mondta a fejvadász tűnődve.
- Nem hinném, de az biztos, hogy a kincs létezik, a térkép pedig hiteles, nekem elhiheted! A legjobb tudósok és térképészek tanulmányozták!
- Van valami köze ehhez annak a fickónak, akit megöltem?
- Nos, igen, a vérfarkas rájött a térkép titkára, de... Ne aggódj, arra már nem volt ideje, hogy a társainak is meséljen róla, hála neked!
Amelia óvatosan összetekerte a papirost és visszaadta megbízójának.
- Ez lenne az újabb feladat?
- Hiszen még semmit sem mondtam...
- Személyesen találkozol velem és meglobogtatsz előttem egy kincses térképet. Ez elég egyértelmű, nem igaz?
- Akkor vállalod?
- Részesedést akarok a kincsekből!
- Tíz százalék elég lenne?
- A húsz sokkal jobban hangzik!
- Tizenöt?
- Húsz, és én elfelejtem a vérfarkast!
- Rendben, ám legyen...
- Mikor indulunk? - a lányban máris felizzott a tettvágy.
- Még akad egy kis dolgunk...
- Mégis micsoda?
- Tudod, előbb még össze kell szednünk a csapat többi tagját...
