A Végítélet után

Fantasy / Novellák (671 katt) Dawn Bat
  2015.10.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/11 számában.

Vörös homok borította az országutat. Már három napja nem találkoztak senkivel, éhesek, fáradtak voltak. Egy hónapja indultak el a Holtak városából, az északi part legnagyobb aranyvárosa, Zöld Szigete felé.

Ötven évvel ezelőtt nagy volt a forgalom. Kereskedőkkel, zarándokokkal, kalandorokkal éppúgy lehetett találkozni errefelé, mint a szomszéd országokból nincstelenség elől menekülő földönfutókkal. A tartomány gazdag vidék volt, földje az ország éléskamrája volt, bányái kimeríthetetlenek voltak, a körülötte lévő tanyákon kövér és egészséges állatok legelésztek békésen a mezőkön.

Addig a bizonyos napig…

Végítéletnapjáig. A Harmadik világégésig.

Ami nagyon fontossá tette ezt a tartományt, az a kereskedelem volt. Ez a hely volt nem csak az ország, de a szárazföld legvédettebb városa volt, sziklás hegylánc határolta. Zöld Sziget az egyetlen város, ahol a legnagyobb földalatti édesvizű tavát lehetett találni. Az áruk és az utazók országúton áramlottak a földrész belseje felé.

A Motel helyét szerencsésen választották meg: elég távol a várostól, hogy az utazó kellően elfáradjon és megszomjazzon, de nem is túl közel a Reménytanyához, nehogy az utazó egy legyintéssel továbbhaladjon mellette. Így aztán a tulaj nem panaszkodhatott a látogatók hiányára, a szobák sosem maradtak üresen, még az udvaron lévő asztalok is állandóan el voltak foglalva. Herceg bosszúsan mérte végig a zsúfolt udvart.

Testőreivel, akiket Gólemnek és Gilisztának szólított (az igazi nevüket sosem kérdezte), már nagyon fáradtak voltak, szükségét érezték egy kiadós ebédnek és némi pihenésnek. A népes vendégsereg látványa azonban nem sok jóval biztatta őket.

- Ha nincs hely, majd csinálunk - morogta és leállította motorját, saját készítésű Harley-Davidsonját, a többiek követték példáját.

Az motel mögül mezítlábas fiú rohant elő és a motorokat bámulta. Herceg egy doboz dohányt dobott a porba, s amikor a fiú lehajolt érte, vasalt csizmás lábával alaposan fenéken billentette, a gyerek, testőrök hangos röhögése közepette, vérvörös arccal tápászkodott fel.

- Mosd le és töltsd fel a tankokat! - dörrent rá Gólem.
A tulaj sietett eléjük.
- Uraim - tördelte a kezét -, telt ház van, de bizonyára sikerül helyet találnom önöknek...
- Én már találtam - vágott közbe gőgösen Herceg a tartomány legerőszakosabb bandának vezére.
- Ott a fa alatt, azt az asztalt akarom. Intézkedj, mert éhesek és szomjasak vagyunk.

***

Vén harcsa lassan, komótosan kapargatta le a jókora csontokról a húsdarabokat. Egyedül ült az asztalnál, a vendégek az idősödő koldus láttán inkább másutt kerestek szabad helyet maguknak.

Nem a széles váll és duzzadó izmok, nem is az asztalhoz támasztott súlyos vasrúd, amin egy különleges koponya volt, riasztotta el őket... sokkal inkább az öreg arckifejezése. Feje borotválva volt, de a füleit eltakarták ősz szálakkal átszőtt hajának vasgyűrűvel össze fogott fürtjei, amik a tányérjába lógtak. Mély ráncokkal barázdált, csokoládébarna arca állandóan valamiféle furcsa fintorba torzult, időnként bamba vigyorral nézett körbe és érthetetlen szavakat dünnyögött maga elé.

A tulaj lépett mellé és megbökte az oldalát.

- Mi van má...? – horkant rá az öreg.
- Fejezd be a csámcsogást, kell a hely!
- Még van hús - bökte meg a csontot.
- Nincs hús - szólalt meg mellette egy gúnyos hang.

Herceg a lefűrészelt csövű puskájával a tányér alá nyúlt, és hirtelen mozdulattal a földre borította a tartalmát. Vén harcsa az itala után nyúlt.

- Sör sincs - röhögött fel a Giliszta és feldöntötte a korsót.
Az öreg bizonytalanul felállt.
- Akkó megyek - bökte ki és a vasrúd után nyúlt.
A kocsmáros összerezzent.
Remélem, nem vette észre, hogy a többi vendég maradékát tálaltam fel neki - gondolta aggódva.
Az öreg azonban csak a disznóbőrből készült zsákja után nyúlt.
- Fizetni ki fog? - szedte össze bátorságát a tulaj.
- Fizetni... Pénz… - dünnyögte.

Zsebébe nyúlt és ügyetlenül matatni kezdett a markába került kacatok között. Egy döglött fehér egér, színes üvegdarabok és madárcsontok között néhány apró aranyrög csillant meg. A tulaj megunta a szerencsétlenkedést, kiemelte a szeméthalom közül a két legnagyobb aranyrögöt.

- Ennyi elég és most tűnj el, az úton tágasabb! Elriasztod a vendégeket!
Az öreg tétova léptekkel elballagott.
- Afféle félkegyelmű lehet, túl nagyot csaphattak a fejére valamikor - szabadkozott a tulaj. - Az asztal az önöké, uraim.

* * *

Sötétedet, amikor Herceg és a két alvezére elhagyták a vendéglőt. Bőséges ebéd, az elfogyasztott sör és a néhány órás pihenés után jó hangulatban vágtak neki a Zöld Sziget felé vezető útnak. Húsz-harminc kilométert sem tettek meg, amikor az élen haladó bandavezér felkiáltott.

- Nézzétek! Egy régi ismerős!
Egy bokor tövében az öreg üldögélt, ferde vigyorral szemlélve a közeledőket.
- Hé, te ott! Milyen dolog, hogy ülve fogadod a régi cimboráidat? - kiáltott rá a Gólem.
- Út lenni fárasztó - dadogta az öreg.
- Megsértetted Herceget - léptetett hozzá a Giliszta.
- Ez vért kíván!
- Én békés, nem harcol - tiltakozott az öreg.
Hangos röhögés volt a válasz. Mindhárman leszálltak a motorokról és közrefogták az öreget.
- Te, lenni harcos, és mi téged felaprít - utánozta Herceg.
- Vedd elő a vasrudadat!
- Vasrúddal nem harcol - erősködött az öreg.
- Majd segítünk! Adjátok a kezébe!

Giliszta megragadta az öreg vasrúdját, ami a földbe volt szúrva, de erőlködése hiábavaló volt. Gólem odalépett, hogy segítsen. Nem bírták kihúzni, mindhárman meglepetten kiáltottak fel. A vasrúdról csak a vastagon rá rakódott rozsda perget le.

- Ez a vasrúd tényleg nem harcol - gúnyolódott Herceg.
- Lenni csupa rozsda, de mi segít, megtisztít!
Ledobták a földre, körbeállták és levizelték.
- Törölgesd meg, nehogy megint rozsdás legyen! - vetette oda a Giliszta, miközben újra motorra ültek.

A kis csapat hamarosan eltűnt az út kanyarulatában, egy kis facsoport mögött. Az öreg arckifejezése hirtelen megváltozott. A bamba vigyort mintha a szél fújta volna el, komor, vészjósló tekintettel nézett a távozók után. Odalépett a vasrúdhoz, felemelte.

- Bocsáss meg! Nem tehettem másképp - suttogta.

Hangjában nyoma sem volt az idióta kiejtésnek. A koponya felvillant, a rúdról apró szikrák hullottak a földre.

- Értem. Úgy legyen! - bólintott az öreg.

Lehajolt, egy maréknyi sarat kapart össze a bűzös földről, tenyerében képlékeny anyaggá gyúrta, majd három apró emberalakot formált belőle. Disznóbőr zsákjából, egy rejtett rekeszből csillogó port szórt a figurákra, majd a közeli bokorról tépett tüskével módszeresen összeszurkálta az apró szobrocskákat.

Az út kanyarulata mögül fájdalmas ordítások hallatszottak. Az öreg néhány pillanatig még várt, majd egy határozott mozdulattal egyetlen golyóbissá gyúrta a figurákat, a földre dobta és rátaposott.

Az ordítások egyetlen halálsikollyal félbeszakadtak. Motorok bőgése hallatszott egy ideig, majd néma csend.

Vén harcsa, a Fényőrzők Öreg fővezére megcsóválta fejét, majd összeszedte holmijait, sóhajtva nekivágott a Zöld Sziget felé vezető útnak. Hosszú vándorlás áll még előtte, amíg eljut a Bázisra. Hosszú ideig kell még viselnie a félkegyelműség álarcát, tűrnie a megaláztatásokat. A zarándokút alatt azonban nem használhat fegyvert, még védekezésre sem - ezért az álca.

Egy harcosba bárki, bárhol beleköthet, de ki bántana egy bolondot?

***

Még szerencse, hogy a fekete mágiáról megfeledkeztek az Istenek...

Előző oldal Dawn Bat