Delfin a tengeren

Szépirodalom / Novellák (853 katt) Dominic B. Stance
  2014.03.12.

A lemenő Nap sugarai vörösre festették a hánykolódó Balti-tenger morajló hullámait. Már esteledett, és az idő kezdett egyre viharosabbra fordulni. A tengeren egy kis halászhajó, egy Spilt nevezetű egyárbocos, svéd szlúp rostokolt már órák óta bevont vitorlákkal. A hajón mindössze két ember tartózkodott, két ifjú testvér, Gerton és Mats, akiknek egyetlen örökségük ez a régi vitorlás volt. A húsz év körüli fiúk megboldogult édesapjuk mesterségét folytatták, de mostanában nem sok sikerrel jártak a halászatban, pedig csakis ebből éltek.

Gerton, az idősebbik testvér ingerülten csapott rá a hajó hullámvédjére, miután a hálót kihúzták, és megint üres volt. Egyszerűen nem értette, hogy amikor itt annyi kövér tőkehalnak kellene lennie, most miért nincsen egy darab sem. Oldalra pillantott testvérére. Mindig ámulatba ejtette Mats örökös nyugodtsága. Most is csak ott állt az üres hálóval a kezében, és szelíden nézte a tengert.

– Ne aggódj, Gerton! – mondta Mats oda se pillantva. – Talán tovább kellene mennünk valamivel, ahol nagyobb a halállomány. Ott biztosan fogunk végre valamit.

Hát persze, gondolta Gerton, nyilván fognának, még ha ennyi idő alatt egy darab hal sem akadt a hálójukba. Kettejük közül mindig Mats volt a higgadt és derűlátó, Gertont hirtelen harag jellemezte.

– Nem hiszem, öcsém – felelte Gerton –, de továbbállhatunk, ha akarod, azonban én sok reményt nem táplálnék a helyedben. Egy-két óránál többet ma már nem tölthetünk a tengeren.

Közös erővel felvonták a nagyvitorlát, és ahogy a süvítő szél belekapott a vászonba, a hajó lassan siklani kezdett a vízen. Gerton kormányozta a Spiltet, Mats pedig odaállt a hullámvédhez, és arra támaszkodva kémlelte tovább a tengert.

– De jó lenne itt egyszer egy delfint látni…! – szólalt meg váratlanul a fiatalabbik testvér.
Gerton fáradtan sóhajtott.
– Ne kezdd már megint ezt! Számtalanszor mondtam már, hogy ezeken a vizeken nincsenek delfinek.
Mats megrázta a fejét.
– Vannak, csak nagyon kevesen. Az egyik halász a kikötőben azt mondta, hogy nemrég látott egyet.
Gerton ingerültségét ez csak fokozta.
– Már megint azt hiszed, hogy neked van igazad, az én szavam meg semmit sem ér.
– Nem erről van szó – felelte Mats –, de ez tényleg így van.

Gerton dühösen összeszorította a fogát, de inkább nem felelt semmit. Még ha most nem is volt felhőtlen a kettejük közötti kapcsolat, a lelke mélyén nagyon szerette a testvérét, és nem akart veszekedést ilyen apróság miatt. Csak néhány perc múlva szólt újra:

– Szerintem most már megállhatunk. Már így is túlságosan eltávolodtunk a parttól.
Mats még mindig a vizet nézte.
– Nem, szerintem még tovább mehetnénk.
Gerton egyszerűen nem bírta tovább. Teljesen kijött a béketűrésből, és a fejébe szökött a vér. Gondolkodás nélkül odaugrott testvéréhez, és megragadta az ingét.
– Mondd – kiáltotta –, van még valami, amiben ellenkezni akarsz velem!

A hajó kormánya, mivel nem lett rögzítve, elkezdett vészesen pörögni, a Spilt elfordult, és a hosszvitorla hirtelen átcsapódott arra az oldalra, ahol ők álltak. Gerton az utolsó pillanatban észrevette, és öccsét ösztönösen elengedve lebukott a súlyos rúd alól, de azt nem látta, hogy Mats későn figyelt föl rá.

– Vigyázz! – ordította, de már késő volt. Matsot eltalálta a vitorlarúd, és az ütés erejétől belezuhant a morajló tengerbe.
– Mats…! - kiáltott fel rémülten, és egy ijesztő gondolat villant az agyába: Mats nem tud úszni!

Felugrott, és kihajolt a víz fölé, de nem látta testvérét. Lázas gyorsasággal ugrott a kormányhoz, hogy gyorsan széllel szembe állítsa a hajót, majd átvetette magát a hullámvéden, bele a tengerbe. Számtalanszor alámerült, de nem találta Matsot. Agya teljesen elborult, és legalább egy óráig kutatta testvérét a vízben, miközben folyamatosan a nevét kiáltozta. Amikor már teljesen elhagyta az ereje, nagy nehezen visszamászott a Spilt fedélzetére. A hullámvédre borult, és zokogva suttogta:

– Az én hibám… Az én hibám…

Felnézett, hogy még egy pillantást vessen a tengerre Mats után. Egyszer csak észrevett valamit, mire szemét hirtelen friss könnyek lepték el, és arca eltorzult a fájdalomtól.

A távolban egy magányos delfin íves ugrással bukkant ki a vízből, majd el is tűnt a tengerben.

Előző oldal Dominic B. Stance
Vélemények a műről (eddig 1 db)