Időnyom - Bányász ököl vasököl…

Szépirodalom / Novellák (921 katt) Milton Gray
  2014.03.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/3 számában.

Az évek szinte észrevétlenül múlnak, míg gyermek az ember. Az emlékek idővel megfakulnak, s helyüket a múló napok élményeinek tömege tölti be. Mégis vannak az életnek oly szakaszai, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagynak szívünkben, lelkünkben. E történések befolyásolják aztán gondolatainkat, cselekedeteinket és a világhoz való viszonyunkat felnőtt létünkben. A modern pszichológia ma már képes feltérképezni az ember aberrált cselekedeteinek korai életszakaszából fakadó pszichés okait, ám a legtöbb esetben egyszerű szavakkal is definiálhatók.

De jó annak, aki gyermekként gyerek tudott lenni!

Az általános iskola harmadik osztályának padját koptattam már, öcsém pedig az óvoda nagy csoportjában tette próbára az óvónők empátiáját és türelmét. Apám rendszerint hajnalban indult munkába, s csupán vasárnaponként fordult elő, hogy ébredés után mellé bújhattunk az ágyába. Az unalomig egyforma hétköznapokon édesanyám a gyors reggelizést követően hátamra segítette a táskámat, kézen fogott és elkísért az iskola kapujáig. Egy sarokkal arrébb, az óvodában átadta öcsémet Blanka néninek, a dadusnak, majd átsietett az utca túloldalára a zöldséges boltba, ahol eladóként dolgozott. A napok e megszokott történéseit csak néha szakította meg ünnepnap, vagy nem várt esemény.

Azon a napon tanítási szünet volt. Édesanyám szabadságot vett ki, így öcsémnek sem kellett óvodába mennie. A játszótér sarkánál cseperedett vadcseresznyefa virágözönében cinegék csiviteltek hivalkodóan, a ház fala mentén pedig tollát borzolva fürdött egy veréb csapat a járda porában. Legszebb ruhájában pompázott a tavasz, és mindent áthatott a húsvéti készülődés hangulata. A délelőtt a játszótéri gyereksereg zsivajában gyorsan eltelt, s csak édesanyám ebédhez hívó szava volt fontosabb Nagy Lali irigyelt ólom katonáinak az én műanyag seregemmel a homokozóban vívott háborújánál. Imádtam a lencselevest különösen, ha teli volt szaftos, húsos csülökdarabokkal, aprócska tejföl foltok úszkáltak a tetején és nyálcsorgató, kellemesen diszkrét füstölt illata terjengett a levegőben.

Ebéd után ott folytattuk homokozói háborúnkat, ahol abbahagytuk. Nagy Lali elkényeztetett egyke volt, s bár tudásnak és képességeknek hiányában nem szenvedett, gyermeki lelkének világa évekkel korosztályunk mögöttünk kullogott. A többiek nem szívesen játszottak vele, mert ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő akarta, összepakolta játékait és hüppögve, szipogva hazavonult. Pedig alapvetően jó srác volt példás szülői háttérrel. Magdi néni, az édesanyja mindig mosolygó, csendes szavú néni volt, édesapja pedig még a hangját sem emelte fel, amikor néha-néha megdorgálta különc viselkedéséért. Lali hadserege már, ki tudja, hányadik alkalommal diadalmaskodott volna az én műanyag csapataim felett, amikor ismerős hang szakította félbe a keményen vesztésre álló csatát.

- Gyerekek! Ki van itt? – guggolt néhány méterre tőlünk karjait széttárva édesapám. – Lacikám! Gyere gyorsan, kisfiam! – fordult öcsémhez.

Ő pedig kiejtve a markában szorongatott szuronyos ólomkatonát apám nyakába ugrott. Néhány pillanattal később karjára emelt engem is, és így vitt minket be a házba. Munkából érkezett ugyan, de máskor jóval korábban szokott hazaérni. Ráadásul megint vörösek voltak a szemei, és éreztem rajta azt a furcsa savanykás szagot, amit olyankor árasztott, amikor imbolyogva járt-kelt, és rekedtes, torz hangján régi katonadalokat és magyar nótákat énekelt.

Amint beértünk a konyhába láttam édesanyám arcán átfutó felhőt is, és hallottam halk megjegyzését.

- Már megint ittál! Tedd le a gyerekeket, mielőtt elejted őket!
- Dehogy ejtem! Nem vagyok részeg, csak ittam két sört.

Anyámhoz lépett és meg akarta puszilni, ám ő félrehajtotta a fejét.
- Kocsma szagod van! – a kredenchez lépett, tányért, evőeszközöket vett elő, és megterítette az asztalt.
Apám felemelte a sparhelten melegedő egyik lábas tetejét, majd dühösen visszacsapta.
- Mi ez itt?
- Az lencseleves. Neked zöldség levest csináltam grízgaluskával – válaszolt anyám.
- Mi ez itt? – kérdezte ismét apám érzékelhetően növekvő feszültséggel a hangjában.
- Lencseleves! A gyerekeknek és magamnak főztem. Neked zöldséglevest készítettem.
Apám felénk fordult.
- Menjetek játszani! Nem sokára sötétedik – ellentmondást nem tűrő hangon kitessékelt bennünket a lépcsőházba, és kulcsra zárta utánunk az ajtót.

Rövid toporgás után ki szaladtunk a ház elé, s a konyha ablakkal szemközt a játszótér mentén nőtt bokor fehér bogyóit kezdtük tépkedni. Néhány perccel később hatalmas csattanás hallatszott odabentről, majd apám üvöltése!

- Lencselevest főztél? Megmondtam, hogy nem tűröm a lencsét a házamban!
- Nem neked főztem, hanem a gyerekeknek. Szeretik! Neked azért főztem a zöldséglevest a grízgaluskával, mert te meg azt szereted!
- A kurva életbe! Megmondtam, hogy nem tűröm a házamban a lencsét! Hát hiába beszélek én neked?

Egy nagy csattanás, huppanás, üvegtörés és ismét csattanás hallatszott. Mintha egy őrült dühöngött volna. Anyám kétségbeesetten sikoltozott, segítségért kiabált. A zaj egy pillanatra elült, s már azt hittem, vége. Szívem a torkomban dobogott, a rémület és kétségbeesés tombolt lelkemben. Mire kissé megnyugodtam volna, a dúlás újrakezdődött odabent. Berohantam a lépcsőházba, kétségbeesve nyomtam a csengőt, öklömmel vertem az ajtót, félelemtől és sírástól eltorzult hangon ordítottam.

- Apúúúú! Ne bántsd édesanyát! Nem kérek többé lencselevest, csak ne bántsd anyut!

A dübörgés odabent megszűnt. A zárban a kulcs lassan elfordult és kinyílt az ajtó. Ott állt apám mosolyogva, csípőre tett kézzel.

- Mi van, kisfiam? Miért nem mész játszani? Nincs semmi baj!

A következő pillanatban az ajtó sarkában megjelent édesanyám. Megtépett hajjal, leszaggatott blúzzal, dagadó, vöröslő folttal a szeme alatt, vérrel borított arccal, négykézláb szédelegve, próbált kijutni apám lába mellett a lakásból. A következő pillanatban nyílt a szomszéd lakás ajtaja, és Lajos bácsi lépett határozottan apám elé!

- Mi a jó istent csinálsz, ember? Elment az eszed? Képes vagy megverni egy nőt?
- Ő a feleségem, és akkor verem el, amikor akarom! Neked ahhoz semmi közöd! Húzz innen a rossebbe! – válaszolt apám, de hangjában már érezhető volt az elbizonytalanodás.
- Nem, szomszéd! Ezt itt nem csinálhatod! A gyerekeid előtt pedig végképpen nem! Már hívtam a rendőröket! – Lajos bácsi megsimogatta a fejemet majd felsegítette édesanyámat. - Jól vagy, Vera?
- Igen. Azt hiszem! De most itt az ideje, hogy itt hagyjam ezt az állatot!

Kirántotta karját apám kezéből, felkapta öcsémet, kézen fogott engem és kirohant velünk a lépcsőházból. Húgai viszonylag közel laktak. Jutka néniék az utcánk elején három házzal lejjebb, Marikáék a szomszédos utcában, légvonalban alig százméternyire, Kató néniék pedig öt percre onnan, a városrész túlsó szélén. Futás közben néha visszapillantottam, apám nem jön-e utánunk, és szedtem a lábam, ahogy csak bírtam.

Az elkövetkező néhány napot Marikáéknál töltöttük. Férjével és két unokatestvéremmel egy alig ötven négyzetméteres lakásban laktak. Átérezve helyzetünk tragédiáját, ők négyen bezsúfolódtak a nagyobbik szobába, míg mi hárman a kisebbik szobában húzhattuk meg magunkat egy időre. Édesanyám szeretett volna hazaköltözni velünk szüleihez Mágocsra, ám apja, a régi módi paraszt ember nem engedte, mondván, hogy az asszonynak az ura mellett a helye, akármilyen is az! A néhány napból végül több mint két hét lett. Édesanyám minden reggel elvitte öcsémet az óvodába és elkísért engem az iskolába.

Az egyik napon aztán a számtan óra kellős közepén erőteljes kopogtatás után apám tolt be az osztályba egy vadonatúj biciklit.

- Jó napot! A fiamért jöttem.
- Jó napot! – válaszolt Marika néni, a tanárnőm, nem titkolva meglepetését, de ellenszenvét sem. – Már megbocsásson az elvtárs, de most éppen számtanóra folyik, és egyébként sem viheti el a gyerekét, csak úgy.
- Azt nem maga fogja nekem megmondani! – válaszolt apám érezhetően növekvő feszültséggel a hangjában.
- De bizony, hogy én mondom magának. Kérem, hogy azonnal hagyja el a termet! Ez itt nem a vándorcirkusz, hanem az iskola!

Apám közben felfedezte, hogy az ablak melletti padsor közép táján ülök, odatolta a bringát hozzám, letérdelt elém és nyájas mosollyal arcán, mintha mi sem történt volna néhány nappal korábban, megfogta az kezem.

- Kisfiam! Nézd, mit kapsz tőlem! Tetszik? Ez egy olyan bicikli, mint a Nagy Lalié, de új és sokkal jobb annál. Majd elkérlek az igazgató bácsitól mindjárt és mehetünk haza. Ki is próbálhatod útközben.
- Nem akarok hazamenni veled! Anyu jön értem.
- Ugyan már! Majd anyu is hazajön! Egész délután biciklizhetsz! Még versenyezhettek is Lalival!
- Nem akarok biciklizni, és nem akarok veled hazamenni! Meg akarom várni édesanyámat!
Marika néni ekkor már türelmét vesztve megfogta apám vállát!
- No, elvtárs! Akkor most utoljára kérem, hogy azonnal hagyja el a tantermet!
- Mert ha nem, akkor mi lesz? Megver? - vigyorgott képébe már dühösen apám.
- Nem. Én nem! De a rendőrök, akiket kihívok, biztosan nem fognak kesztyűs kézzel bánni magával!
- Menjen maga a jó fenébe! – lökte le válláról Marika néni kezét, majd elkapta a karomat, és vonszolni kezdett ki a tanteremből.

A tanárnő az ajtóhoz szaladt, a legközelebbi gyereket elküldte az igazgatóért, majd belekapaszkodva a kilincse útját állta apámnak. Akkor már teli torokból ordítottam, hogy édesanyával akarok menni, és megkapaszkodtam székbe, asztalba, mindenbe, ami útba került. Az osztályban pánik tört ki, a gyerekek felugrálva a helyükről visítva rohantak Marika nénihez, s így sikoltozó, síró gyermekfal választotta el apámat a kijárattól.

- Engedje el a gyereket, vagy nagyon megbánja! – Marika néni remegő hangjából érezhető volt félelme.
- Dehogy engedem! Húzzon félre az ajtóból és a kölykök is, mielőtt kiosztok néhány pofont!

Ám a következő pillanatban kinyílt az ajtó, és az igazgató helyettes, Pista bácsi lépett az osztályba. A hangzavar, a sikoltozás zaja elült, és minden szempár reá szegeződött.

- Tanárnő! A gyerekekkel menjen ki az udvarra, most! Maga pedig itt marad, és elengedi a fiát!
- Elengedem? És ki mondja ezt? Most össze kellene szarnom magam?
- Én mondom, az iskola igazgatóhelyettese - azzal megfogta apám engem markoló karját, és egy gyors mozdulattal kiszabadított.
- Gyerekek, gyertek! – és Marika néni, mint kotlós a csibéit, féltő tekintettel kísérte a társaságot, míg az utolsó is elhagyta a termet.

Nem tudom, mi történt apám és az igazgató helyettes között a teremben. Valószínűleg tettlegességig nem fajult a dolog, de láttam, amint apám kitolta a biciklit az iskolakapun, majd egy pillantást sem vetve hátra, megszégyenülten eloldalgott a kocsma irányába.

Édesanyám délután sírva jött értem. Apám ugyanis utánam öcsémet is megkereste az óvodában, s egy billenős játék teherautóval, valamint az általam visszautasított biciklivel magához édesgette, magával vitte. Hiába ment érte másnap anyám rendőrökkel, öcsém apámmal akart maradni. Sokáig, nagyon sokáig gyűlöltem az árulásáért, mert annak éreztem. Hosszú időbe telt, míg eljutottam a megbocsájtásig. Hiszen akkor Ő még alig hat éves volt!

Előző oldal Milton Gray
Vélemények a műről (eddig 2 db)