Az arany rabjai

Fantasy / Novellák (980 katt) bel corma
  2014.03.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/3 számában.

Marcus a márványból faragott, képírással díszített járólapok előtt térdelt, és gondterhelten morgott valamit az orra alatt.

- Kyr dialektus? - Bernarhdt leguggolt mellé és tenyerét óvatosan elhúzta a hűvös, fekete kövek fölött.
- Szerintem harmadkori óelf...

Csupán öt méter választotta el őket a terem túlsó felében szunnyadó kincsektől. Nem volt nagy távolság, ám számukra most ez is legyőzhetetlennek tűnt. A padlót faltól falig archaikus írásjelek díszítették, és a zsebtolvaj tudta, hogy ha nem megfelelő sorrendben lépnek a kövekre, akkor valamilyen agyafúrt csapda működésbe lép. Egymásra néztek, és Marcusban lassan megfogalmazódott egy gondolat:

- Azt hiszem, tudom a megoldást...
- Szerintem egyre gondolunk - mondta a bérgyilkos vigyorogva.
- Küldjük be a félkegyelműt!

Két hónappal ezelőtt akadtak rá a rongyos térképre, amelyik az arany helyét mutatta. Sikerült verbuválniuk egy kalandorokból álló csapatot, akiknek részesedést ajánlottak a kincsekből, majd elindultak nyugat felé. A bolond út közben csapódott hozzájuk, és ők nem zavarták el. Úgy gondolták, hogy egyszer talán hasznát vehetik majd.

A fiatalember arcán folyton bamba kifejezés ült és a beszéde is akadozó volt. Esténként a tábortűz körül ülve gyakran viccelődtek rajta, ám ez őt - szemmel láthatóan - egy csöppet sem zavarta. Néha egy-egy tréfa durvábbra sikeredett, ám ő ilyenkor sem sértődött meg, bárgyún vigyorgott csupán.

Ahogy teltek a hetek, a csapat létszáma lassan fogyatkozni kezdett. A vadállatok és a trópusi betegségek egyaránt szedték áldozataikat. Azután...

Az esőerdő közepén akadtak rá az elhagyott városra. A házak falai már jórészt leomlottak, a járdákat pedig széttörték a fák gyökerei. A város közepén egy öreg szentély magasodott, amelyik viszonylag épségben átvészelte az idő múlását. A térkép szerint itt lehetett a kincs, ők pedig - hacsak nem akartak üres kézzel hazatérni - kénytelenek voltak leereszkedni a sötét katakombák mélyére...

Az út olyan volt, akár egy pokoljárás. Minden sarkon eldugott csapdák szedték áldozataikat, és mire elérték a kincseskamrát, már csupán hárman voltak életben. A két megbízó és bolond társuk. Bernhardt most lassan magyarázott neki:

- Az első sorban a körbe ágyazott csillagra lépj, arra ott, látod? Azután a dupla jégmadár jön, az ott...
- Biztos, hogy jól értelmezzük a jeleket? - bukott ki Marcusból a kétség.
- Nem tudom, de az biztos, hogy ha folyton megzavarsz, akkor nem tudom a fejébe verni az útvonalat! Szóval...

Megköszörülte a torkát és folytatta az okítást:

- A harmadik sorban a spirál szimbóluma következik, azután pedig...
- Azután m... mi jön?
- Csak... Lépj oda, ahová szeretnél! - a férfi tűnődve megvakarta borostás állát. - Az ötödik és hatodik sort szerintem, már át is ugorhatod. Erős gyerek vagy te, nem igaz? - mondta röhögve, és kedélyesen hátba veregette a félkegyelműt, aki szintén nevetésben tört ki.

- Örülök annak, hogy ilyen jól szórakoztok, de most már...

A bérgyilkos értett a szóból és bátorítólag megtaszította a szerencsétlent, az pedig vigyorogva lépett a fekete kövekre.

Ami ezután következett, attól még a lélegzetük is elállt.

- Mi a fenét csinál ez az őrült?! Hiszen... össze-vissza lépked! - nyögte a zsebtolvaj döbbenten.

A társuk gyorsan átért a túloldalra és nyugodt, céltudatos mozdulatokkal keresgélni kezdett a kincsek között.

- Nagy vagy, cimbora! - kiabált át Bernhardt a túloldalról. - Tudtam, hogy megcsinálod! Várj, én is megyek segíteni a pakolásban! Hogy is lépegettél? Tűzkobra, azután hiéna... Nem is, inkább sólyom... Vagy félhold?

Úgy tűnt, amaz megtalálta, amit keresett, mert egy aranyból kovácsolt, sárkányt formázó amulettet egyensúlyozott a tenyerén. Az arckifejezése furcsán megváltozott. Már egyáltalán nem tűnt ostobának, inkább... elégedettnek! A nyakába akasztotta a talizmánt és nekilátott, hogy korommal egy árnyékkaput rajzoljon a fülke falára. A másik kettő döbbenten nézte.

- Ceryak, mit... csinálsz? - nyögte a gyilkos döbbenten.

A férfi fel sem nézett a munkájából, úgy válaszolt:

- A nevem nem Ceryak, de azt hiszem, ezt már ti is sejtitek...
- Hé, ha nagyobb részt szeretnél a kincsből, akkor megegyezhetünk!

Néhai társuk ekkor készült el az árnyékkapuval. Elsuttogott néhány mágikus igét, és az ajtó rögtön működésbe lépett. Olyan volt, akár egy feketén dobogó szív.

- Tiéd lehet a kincs fele... - suttogta a tolvaj kétségbeesetten.
- Ha akarnám, mindet elvihetném, de... Ne aggódjatok, beérem egy zacskónyi drágakővel, a megbízómnak pedig csak a mágikus amulett kell!
- Kétharmad biztosan elég lenne, nem igaz?

Az idegen már indulni készült, de meggondolta magát. Szeretett volna mondani még valamit:

- Megbocsátom nektek, hogy a halálba küldtetek... Az összes kincset megtarthatjátok!
- Háromnegyed... - a rabló szinte már sírt.
- Egyébként az írásjelek...
- Mi van velük? - hebegte a másik értetlenül.
- Godoni dialektus - mondta a fiatalember mosolyogva és átlépett a dimenziókapun.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 8 db)