Vihar, vér, acél II.

Fantasy / Novellák (1152 katt) Homoergaster
  2014.02.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/10 számában.

1961. Buda, Gellért-hegy

Az alkonyat bevérezte a budai hegyeket. Vérben ázott a Gellért-hegy, az emlékmű, a fák. A hegyoldal mélyén ezüstös csíkok cikáztak csengve a sötét erdőben. A távolban villámok lobogtak hangtalanul. A város határában folytatódott az előző esti hajcihő. Az elemek nem nyughattak, mások sem. A hegyen az uralkodó színek a szürke-barnászöld és a vörös voltak. A kardok ezüstcsíkjain megvillanó rőt fény azt a tévképzetet okozhatta volna egy szemlélőben, hogy azok véresek. Még egyikük sem szerzett sérülést.

Amikor percekkel ezelőtt találkoztak, az ávós azonnal támadott. Nem üdvözölte Horvátot, nem mondott semmit, csak rárontott, erőből, magabiztosan. Mindjárt az első harcérintkezésükkor majdnem leszúrta, mint egy disznót. Paraszthajszállal kerülte el, hogy a hosszú, finom mívű, francia penge a torkába szaladjon. Az mentette meg, hogy ösztönösen egy félfordulatot tett. Gyári munkás volt, nem harcos. A lőfegyverekhez még csak-csak értett a seregből, de vívni nem tudott. A tudást pótolni látszott az előző esti villámok ereje és a düh. Tisztában volt vele, hogy ez nem lesz elég, de az agya elborult. Ösztönből mozgott, ahogy évszázadok génekben halmozódott tudása, emberöltők mély kútjából megmozdult benne. Nem is sejtette, hogy a távoli ősei harcosok voltak, lovon, gyalogosan, karddal, lándzsával. Segíteni akartak neki, de csillapodnia kellett ehhez.

Időbe telt, míg dühe lelohadt, és átengedte a vezérlést az elfeledett koroknak. Akkor azonban a '48-as szablya életre kelt, és az ávós meghátrálni kényszerült. Jól látta az arcán a hitetlenkedést és az ijedtséget, ahogy átvette a kezdeményezést. Fölfelé zavarta a hegyen, bozótosokon, bokrokon, ösvényeken át, hidegen és precízen. A terep változott, lankásabb lett, túljutottak a hegy legmagasabb pontján. Nem gondolkodott...

„Hamarosan elfogy a hegy!” – gondolta rémülten az ávós. Teljes erejéből védekezett. Amit tudott, keserves gyakorlással szedte össze Éveken át árnyékvívott éjszakánként. Elhagyott helyeken, az irodájába zárkózva, attól rettegve, hogy valaki meglátja.

– Úgy bujkálok, mint egy rohadt kém! – dohogott magában ilyenkor epésen. Minden létező helyre vitte a kardot, még az ágyba is, nem kevés bonyodalma volt ebből. Szerencsére gyorsan karriert csinált az MSZMP-ben, így nem kérdezősködtek. Jóelvtárs volt, fontos elvtárs. Szakkönyveket olvasott el. A vívósport irodalmát bújta, tagja lett egy sportkörnek, tankönyvekre vadászott. Volt egy könyve, amit még a háború előtt adtak ki, a berlini olimpia okán. Ezért magabiztosan jött ide. De most ez a tudás kevésnek látszott egy sírból éppen csak kimászott újonccal szemben! Ezt nem értette, mint ahogy azt sem, hogyan tért vissza ilyen soká. A romolhatatlanok nem szoktak visszajönni! Csak fekszenek ott!

Sikerült erről adatokat szereznie, bár a művelet nehézkes volt, és vigyáznia kellett. A rendszer nem kedvezett az ilyesminek. Ám hiába olvasta át megint a leírásokat, nem nyughatott. Az az érzés gyötörte, hogy nincs egyedül, holott egyedül volt… mostanáig! Rádöbbent, hogy veszíthet is.

Félelem borult rá. Valamit ki kell találnom! Már nyílt terepen harcoltak, a hajukat fújta az esti szél. A másik fokozta a tempót. Iszonyodva merült fel benne, hogy a másik esetleg nem is látja őt a félig lehunyt szemhéjai mögül! A kardja sebesen mozgott, az arca azonban mintha kőből lett volna! Amikor tudatára ébredt, hogy nincs tovább, elhatározta magát. Ha fel nem lehet, akkor le! Mögötte azonban a hegy meredeken szakadt le a Duna felé. Azt hallotta, hogy valaha a folyó közvetlenül a szikláknál folyt. Nincs mese, ugrani kell! Ha ügyesen csinálja, „csak” összetöri magát, nem ájul a halálba. Előbb azonban lélegzethez kellett jutnia, le kellett valahogyan lassítania Horvátot. Arra, hogy megsebezze, esélye sincs, sőt ha nem vigyáz, ő fog hamarosan sebet kapni.

Ekkor jutott eszébe az agyonolvasott dosszié, amit kikért az irattárból, úgymond: esettanulmányok céljából. A beosztása lehetővé tette ezt. Betéve tudta az egészet, főként az ítélet végrehajtásáról szóló jegyzőkönyvet. Szóról szóra el tudta mondani. Nem csak azért, mert sablonszöveg volt, hanem mert a kedvenc esti rituáléja lett. A sejtelem ott rágott benne. Ezért tartotta magánál, meg azért is, mert ez az ember tette – ha akaratlanul is – azzá, ami.

Hirtelen elkezdte darálni:

„...készült az államrend elleni és más bűntettek miatt, Horvát István ellen indított bűnügyben, Budapesten, 1957. évi március hó nyolcadik napján, délelőtt, 11 óra 05 perckor, Horvát István jogerősen halálra ítélt halálbüntetésének végrehajtásáról...

A tanács elnöke intézkedik Horvát István halálra ítélt elővezetéséről. Elítélt elővezetése után a tanács elnöke megállapítja az elítélt személyazonosságát, majd ismerteti a BP.-i népbíróság... ítéletének rendelkező részét, valamint közli, hogy az ítélet jogerős és végrehajtható. A tanács elnöke ezután felhívja a bakót, hogy teljesítse kötelességét. A bakó Horvát István halálos ítéletét végrehajtja. A kirendelt orvosok Horvát István halálát... megállapítják. Horvát
István teste harminc percig függ a bitófán, majd a kirendelt orvosok a holttestet újból megvizsgálják és... ismételten jelentik a halál megállapítását.

A halálbüntetés végrehajtása után a tanács elnöke a felmerült költségeket az alábbiakban állapítja meg: bírósági orvos: negyven forint, a díj az államkincstárt illeti meg. Eseti orvos: negyven forint. Felmerült költség összesen: nyolcvan forint...”


Először még akadó lélegzettel, fémcsengéstől elnyomottan motyogta a szöveget. Amikor aztán az ellensége felfogta, miről habigyál, kizökkent a révületéből, mozdulatai lelassultak, és iszonyodva, tátott szájjal, sőt ha jól látta, némi légszomjjal küszködve nézett rá. Ettől felbátorodott, és egyre nagyobb vehemenciával nyomta neki a jegyzőkönyvet. Végül a vad összecsapás már bátortalan taszigálássá szelídült. Elérkezett a pillanat, amikor már nem kellett védekeznie. Horvát ott állt fájdalmas arccal, támadásra tartott karddal, mozdulatlanul. Még egyszer rápillantott, aztán megfordult és nekifutott. Még hallotta, hogy a magához tért ellenfele valamit utána kiabál, aztán zuhant...

Esés közben hirtelen megnyugodott, egyfajta apatikus közöny vett rajta erőt. Beletörődve várta, hogy odalenn, a hegy tövében szétzúzódjon. Fura gondolatokkal bíbelődött, nem az eséssel, ami ráadásul úgy tűnt, túl sokáig tart. Fogalma sem volt róla, hogy ez a tudat műve, az elkerülhetetlennek látszó vég előtt lelassítja az érzékelést. Azon kapta magát, hogy egy termelési regénnyel vitatkozik. A könyvet még 1951-ben látta a könyvnapon, az volt a címe, hogy: „Az aratás”, emlékezett, meg is vette, de aztán elveszett valahol. Azt nem tartotta valószínűnek, hogy ellopták, bár nem zárta ki teljesen.

A könyv karokat, lábakat növesztett, és elébe állva, vagyis lebegve mindenfélével megvádolta. Például pártszerűtlen magatartással és az internacionalista-osztályharcos hevület teljes hiányával. A vádakat nem tagadta, és elnevette magát, ettől a könyv, ami úgy rikácsolt, hogy arról Rákosi jutott az eszébe, megkukult. Ő csak nevetett-nevetett még akkor is, mikor az érzékelése pereméről felé közeledő villám belévágott. Úgy látta, előtte megtorpant, mintha szemügyre venné aztán, akár egy vonat átrobogott rajta. A könyv elhamvadt, ő pedig szállt, mint a szocialista realizmus pernyéje. Újabb villám csapott bele, úgy dobálták a föld gigászi energiái, mint a szürke pernyét, mi szétfoszlik az esőben…

Amikor megérkezett a betonra, közvetlenül a folyó medre mellett, a világ vörös csíkokra robbant. Csontok törtek, érezte, ahogy a törött végek elcsúsznak egymáson, szakítva izmot, inat. A bordái szétnyíltak, belefúródtak a tüdejébe. Szerencsére egyik sem ment a szívébe, mert akkor azonnal a halálba ájult volna. Rettenetes volt a kín, de a rettegés, hogy a másik jön utána, még nagyobb. Kúszni kezdett, át a köveken, betonon, mocskon, áldva a vegetatív idegrendszerét, hogy az összetört keze lebénulva sem ereszti el a kardot. Ebben a pillanatban újabb égi kígyó cikázott felé, és izzó palástba burkolta. Felüvöltött. Elkezdődött szinte azonnal a regenerálódás, ami legalább olyan fájdalmas volt, mint a leérkezés.

Lebukdácsolt a rakpartról, és ekkor egy villám hátulról, lesből kapta el, beletaszítva a folyóba. Levegőt venni nem bírt, elmerült a jéghideg vízben. Kifújta a maradék levegőt, és kőként merült alá. A jobb keze kezdett „visszatérni”, esetlenül hadonászva mászni kezdett az iszapfelhőben a Duna sötét mélységei felé. Az ellenforradalom konszolidációjakor többször meglőtték, és egyszer leesett egy magas helyről. Az elvtársat, aki szemtanúja volt az egyik esetnek, lelőtte, és ráfogta az ellenforradalmárokra. Később szándékosan gyakorolta a magasról leesést, sejtve, hogy egyszer még hasznát veszi, de nem hogy így! Villámokkal megtűzdelt esésre végképp nem készült fel. Ezt a bizzar túrát a folyó sötét és hideg alján, nem egyszer háborús maradványok közt, sem sorolta be a kedves emlékei közé. Érdekes módon odalenn a gyógyulása nagyobb sebességre „kapcsolt”. Hogy miért történt így, még találgatni se tudott, viszont nagyon is örült neki...

Odafönn Horvát magához tért a döbbenetből, ahogy végignézte ellensége röptét, esését, a villámok csapkodását. Dühöngve bámulta az eltűnését az éjfekete Dunában, ahogy odalenn a vízben elmerült az összetört ávós. Onnan, ahol állt, Léthe vizének tűnt most a folyó, a semminek, melyben minden eltűnik örökre. Újfent elborította a düh.

– A disznó, biztos dossziémon is élvezkedett! Na most igazán felbőszítettél! Ezt nem úszod meg ennyivel, hogy leugrálsz a hegyről. Megyek utánad te fattyú! – recsegte maga elé, és elrugaszkodott...

...Repült... először fejjel előre, ahogy nekirugaszkodott, aztán rémülten kaszálni kezdett, hogy átforduljon. Az úton szétloccsan a feje, és akkor Kékesi már győzött is. A következő pillanatban vakító, üres fájdalom lobbant a tudatában, üvöltő tűzviharként. Még összerándulni sem tudott, meredt, halott kőszoborrá vált. Csupán ekkor érkezett meg hozzá a retinájába égett kép: a távoli mennyekből felé cikázó hatalmas villám. Folyékony vonala, ami úgy tekergett, akár egy rég kiszáradt folyó eltemetett medre. Az energia izzó gubóba fonta, felkapta, aztán a Dunába hajította. A víz gőzzé vált körülötte, de amikor lehűlve kőként zuhant a folyó feneke felé, az rátérdelt, és kiszívta belőle az erőt. Vakon, és mozdulatlanul ütközött az iszapba. Ahogy feleszmélt, a kardjáért kezdett aggódni. A kezében tartotta, a feje fölött, mintha újabb villámcsapásra várt volna...


Később, reggel...

Kékesi Antal, az államvédelem egykori nyomozója, feldúltan nézett az előtte vigyázzban álló beosztottjára. Az nagy zavarban, hogy a főnökét ilyen állapotban látja, bátortalanul megkérdezte:
– Ki ez az ember?
Kékesi felhördült.
– Egy ellenforradalmár, visszajött! Belenézett a nyomozó szemébe, az zavartan pislogni kezdett. Visszajött, de még hogy! Azt viszont nem lenne tanácsos megemlíteni, hogy honnan.
A pribék aggódó arcot vágott.
– Jól vagy, elvtárs?
Megrázta a fejét.
– Nem, nem vagyok jól. Majdnem megölt engem '56-ban, és most is! Majd akkor leszek jól, ha elkaptuk!
A nyomozó biccentett és kiment.

Sóhajtott. Pokoli egy éjszaka volt! Nem volt benne biztos, hogy megéri a reggelt. Felháborodottan ismét fújt. Hogy ilyesmi történhet meg vele! A saját városában, a saját rendszerében űzött vad lett! Ez a Horvát végigkergette a fél városon, miután kimászott a Dunából... De most fordít a helyzeten! Az összes emberét ráállította. A határállomásokon személyleírásuk van, bár fényképet azért nem mert adni. A dossziéban van nem is egy, de csak az kéne még, hogy valaki rájöjjön, mi a helyzet. Egy kivégzett ellenforradalmárral hadakozik! Diliházba csuknák! A karrierjének is vége lenne azonnal! Sokat kockáztat, de muszáj! Tisztában volt vele, hogy kevés az esély, hogy elfogják. Ez után az éjszaka után, bármit el tud róla képzelni. Ha azonban mégis sikerülne nekik, résen kell lennie, és gyorsan kell végeznie vele! Tanúk nélkül!

Elgondolkodott azon, hogy a főnökség mit is fog szólni ehhez a felhajtáshoz. Nem árt, ha van a tarsolyában egy-két jó történet arról, hogy mi is folyik itt. Töprengve tollat és papírt vett elő, aztán bosszúsan nézte a reggel szürke négyzeteit az ablakban. Ki gondolta volna, hogy a halhatatlanság novellaírási kényszerekkel is járhat! Erre nem készült fel...

Kékesi Antal intézkedési terve, részlet

„...az elmúlt évek tapasztalata, hogy az MNK (Magyar Népköztársaság) elleni aknamunka a nemzetközi kapcsolatok adta lehetőségekben jelentősen emelkedett. Fokozódott a nyugati állampolgárok beutazása, noha a világpolitikai helyzet feszült. Ezek általában hivatalos-tudományos utak, vagy annak álcázott felderítő akciók. Adatok bizonyítják, hogy az ellenség mozgósította az emigrációt, azok hamis okmányokkal visszatérnek Magyarországra, kapcsolatokat keresve. Az ellenforradalmárok egy kicsiny, de jelentős csoportja tudatosan számol a hazai jobboldali személyek segítségére. Az osztályomon végzett munka egy ellenforradalmi szervezkedést fedett fel, aminek a mozgatója egy disszidens. Az illető egy 56-os ellenforradalmár, aki egyszerű turistaként szervezkedik. Az igazi nevét még nem sikerült felderíteni, mivel az adatok elégtelenek. Az illető azonban elkövetett egy hibát, én pedig felismertem: találkoztam vele ’56 októberében. A leleplezés után azonnal az életemre tört, majd elmenekült. Jelenleg országos körözés van érvényben ellene...”



1963 ősze

...Odafönn a Hold elmebajosan vigyorgott ki, a szél tépte felhők mögül. Az imént esett, most éppen elállt. A felhők kavarogtak odafenn, összecsomósodtak, és a szél újra széttépte azokat. A szerelmesek lámpása meg hol olyan volt, akár egy szétázott cipó, hol meg, mint egy ostoba halálfejvigyor. A magasra nőtt gaz, fű és bogáncs hullámzott, akár a háborgó tenger, és az összes szárakon, leveleken megmaradt vizet ráfröcskölte. Magában szitkozódva kúszott a sűrűben, elgémberedett ujjaival a felázott földet tapogatva. Igyekezett kizárni a környezet hatásait, s befelé koncentrálni, az ösztöneire.

Sírokat keresett. Persze nem közönséges halottakét, azokkal semmi dolga. Igaz, ezen a területen egyetlen sír sem hétköznapi. Kiátkozott zóna volt ez, a hozzátartozók csak titokban, lopva jöhettek ide megemlékezni. Akit viszont rajtakapnak, azt megkergetik a lovasrendőr elvtársak. Ezen a helyen a szocializmus és a baráti Szovjetunió ellenségei voltak elföldelve. Kivégzett ellenforradalmárok csontjai fölött kúszott a nedves fűben, már nem jelentettek veszélyt. Illetve volt azért egy, aki mégis, de ő már nincs itt.

Ironikusan gondolt önmagára, mint a szocializmus titkos megmentőjére. Itt kúszik, és a többit keresi. Mert még van itt egy-kettő, abban biztos volt. Érezte. No persze okos önérdek is vezérelte. Kékesi zihálva a hátára hemperedett, órák óta matatott a szúrós bozótban. Halhatatlan volt, nem fáradhatatlan, ezt már megtapasztalta. Ez furcsa volt, mert bár aludnia nem volt muszáj, pihennie, lazítania időnként nagyon is. Ez olykor szunyókálássá fajult. Halandóként nem álmodott, legalábbis nem emlékezett rá sose. De Horvát lövése óta, azon ritka alkalmakkor, ha elszunnyadt, álmokat látott, olyanokat, amikre nem mindig emlékezett szívesen.

Az ironikus gondolatok ezen a ponton megkeseredtek, aztán átcsaptak öngúnyba. Tudatosította magában, hogy egy materialista rendszerben egy misztikus érzékelésre támaszkodva keresgél. Hogy mit? A földben el nem rothadó – a világ más pontjain szentként tisztelt – hullákat, a romolhatatlanokat. Ezek halottak, akikben megvan az őserő szikrája, ezért testük nem enyészik el. Minden idegszálával érezte, hogy itt a Rákoskeresztúri köztemető 301-es és más hasonlóan elátkozott parcellájában vannak ilyenek, valószínűleg több is. A „serkentés” ezt hajszolta itt, az éjszakában. Megint a Holdat bámulta, amely – úgy látszott – szétfújta maga körül a felhőket, akár a gyerekek a szappanbuborékot. Lapos pénzérmének látszott, elkopott írásjelekkel. Kárörvendőn vigyorgott rá.

– Na, mi az, felsültél? – kérdezte tőle némán.

Vett egy nagy levegőt, és kitisztította az elméjét. A Hold nyomban visszaváltozott azzá, mai valójában: a Föld körül keringő kőgolyóvá. Most itt van, egy rémregénybe illő időpontban és időjárásban, egy olyan temetőben, ahol a rendszer deklarált ellenségei feküsznek kivégezve. A nagyobb hatás kedvéért már csak az kellene, hogy valamelyikük éppen most másszon elő lentről úgy, mint Horvát. Sóhajtott, és megérintette a hátára kötött kardot. Bár így történne! A kutatáshoz nem volt biztos tippje.

A 301-es parcelláról, ha voltak is nyilvántartások, azokhoz nem fért hozzá. A felsőbb vezetés érezhetően el akarta felejteni, hogy ez a hely egyáltalán létezik. Így aztán erre bármilyen módon emlékeztetni őket nem volt ajánlott. Kényszerűségből a munkatársai által a hozzátartozókról titokban készített képeket használta. Állítólag itt ásták el Nagy Imrét is. Ő lett a rendszer mumusa. Kádár még a nevét se volt hajlandó kimondani, ha szóba került. Csak úgy emlegette: „az az ember”. Az első titkár személyes utálata meghatározta a figurát, a köréje szövődött legendákkal együtt. Ezekkel nem törődött, számára Nagy nem volt fontos, nem ő mozgatta a szálakat az ellenforradalomban.

Persze a logikát értette azért. A tézishez kellett egy antitézis, melyek szintéziséből megszületett Kádár rendszere. Neki megfelelt így. Eszébe jutott egy eset, ami csak nem régen történt. Egy új káder, egy frissen végzett, kezdő elvtárs gyanútlanul Nagy Imre-ként mutatkozott be. Az elvtársak olyan arcot vágtak, mint a pap, mikor az ördög nevét hallja. Épp csak keresztet nem vetettek. Udvariasan megkérdezték tőle, hogy van-e harmadik neve? Szerencsére volt, így ettől kezdve mindenki Jánosnak szólította. Később diszkréten felvilágosították, hogy ezzel a névvel nem fog fényes karriert befutni az elhárításnál. Az ifjú értelmesnek bizonyult, és villámgyorsan új személyit készíttetett, Nagy I. János névre.

Hangtalanul felnevetett, és a Holdat bámulta. Töprengve nézte a szétkenődő, aztán ismét összerendeződő, sárga „tekintetet”.

- Mint valami gyomorbajos aggastyán! – jelentette ki hangosan. Az a fura érzete támadt, hogy neki köze van az égi lámpáshoz. – De micsoda? – Homályos, a szomjúsághoz hasonlatos vágy ébredezett benne. - El kell valahogy jutnom oda! - határozta el hirtelen.

Ezen megdöbbent, mi keresni valója lenne ott? Nem tudta, de érezte a vonzást. Eltökélte, ha a Szovjetunió eljut a Holdra, akkor ő is! Ha fölnézett oda, arra az űrben lebegő bolygóra, a bizonyosság mardosta, hogy ott olyan titkok vannak, amiket érdemes kikutatni. A felhők közben győzedelmesen visszatértek, ismét eleredt az eső...

Hajnalodott, mire kikevergőzött a bozótból. Csalódottan álldogált a Nap fakó körét nézve. Ha visszanézett maga mögé, a dzsumbujba, megrohanta a kínzó érzés: értékes dolgokat hagyott ott! A gatyáig átázott ruháiban bárki tüdőgyulladást kapott volna ott a hajnali szélben. Bárki, csak ő nem. Mióta lelőtték és feltámadt, nem volt beteg. Tudta, hogy soha többé nem is lesz az. Neki csak egy valami árthat: ha egy másik hozzá hasonló lefejezi... Megrázta magát.

– Agyamra ment ez az éjszakai csúszás-mászás...!


1956. november

...Már órák óta tartózkodott a lakásban. Kissé megsérült néhány belövéstől, de lakható volt, és laktak is benne. Egy ódivatú fotelben üldögélt. A lakás tulajdonosa talán ebben a pillanatban hal meg odakinn, az ellenforradalom utóvédharcaiban. Vagy a következőt tervezi. Ha szerencséje van, meghal! Akkor ugyanis elkerüli a vele való találkozást! Vissza fog jönni ide, ezt pontosan tudta. Ha részt vett a harcokban, menekülnie kell, és a személyes tárgyai még itt vannak. Lenyűgözve bámult egy tárgyat a falon. Egy kard. Egy finoman megmunkált, talán francia fegyver... Kossuth idejéből? Majd utánanéz. A Nemzeti Múzeumban lenne a helye. Azelőtt hidegen hagyták az efféle szúró-vágó fegyverek. Muzeális kacatnak tartotta mind. Csak a modern gyilkoló eszközök érdekelték. Persze nagyon is tudta, honnan is ered ez az új keletű érdeklődése a régi kardok iránt. Várt. Amikor megérkezett a lakó, idegesen rontott be, észre sem véve őt. Egy szikár öregember volt.

„Tipikus burzsuj!” – állapította meg.

Az öreg kapkodva csomagolni kezdett, fanyalogva figyelte. Az egyszerre csak megdermedt, és iszonyodva hátrafordult. A szemébe nézett. Hosszú másodpercek teltek el, mire az öregember meg bírt szólalni.

– Kicsoda maga? – suttogta, alig hallhatóan, mintha attól félne, hogy az oroszok odakinn meghallják.
– Szép! – intett a fejével a falon lévő kard felé. – Hogyan jutott hozzá?
Az öreg követte a pillantását.
– A nagyapámé volt! – sziszegte. – Nem eladó!
Kényelmesen feltápászkodott a fotelből.
– Nincs joga itt tartani ezt, a múzeumban a helye!
Amaz oda akart lépni a kardhoz, de ő megelőzte. Könnyed mozdulattal leemelte, és kihúzta a hüvelyéből. A kintről beszűrődő gyér fényben gonoszul megcsillant a penge. Az öreg nyelt egy nagyot.
– Kicsoda maga? – kérdezte meg ismét.
Elmosolyodott, hidegen, vérszomjasan.
– Az államvédelem tisztje! – felelte, és élvezettel nézte az öreg arcára kiülő félelmet. Meg akart fordulni, hogy elfusson, de meglendítette a karját. A penge a gyomrába fúródott, és kijött a hátán. Elfúló hörgéssel rángatózott, akár egy félig agyonütött bogár. Odahajolt hozzá.
– Ezennel elkobzom! – közölte vele, és egy csavart mozdulattal kirántotta belőle.

A férfi elzuhant, és kétrét görnyedve haldokolni kezdett a padlón. Odaállt fölé, és lesújtott...


...Előtte egy röplapot fújt keresztül a hideg szél. Megakadt a lábában, rátaposott. Ez az ellenforradalom rengeteg szemetet termelt, ideje lesz eltakarítani. Hosszan bámulta a lapot. Vicces volt a szövege. Leeresztett kardjáról csöpögött a gyorsan alvadó vér, egy ellenforradalmár vére. Rá a papírra...

A rémes álmok alvadéka…


1985. New York

...Valaki belépett a templomba. Mintha gyomorszájon vágták volna, közben diónyi vasgolyót próbált meg görcsösen lenyelni. Az alak az előtte lévő sorba ült, háttal neki. Hosszú, fekete haját varkocsba fonta. Egy könyvet kezdett el olvasgatni. Az óriás nyugodtan olvasott, közben mély, zörgő sziszegéssel megszólította:

– Helló ávós! ...Vagy inkább Kékesinek szólítsalak? Tudod-e, ki vagyok?
A vasgolyó duplájára nőtt, és forogni kezdett.
– Iiggenn... – az iszony átment döbbenetbe, nem akart hinni a fülének. Kurgan magyarul szólt hozzá! Kurgan lapozott a könyvben, önkéntelenül követte a pillantásával. Ezen a ponton ismerte fel, hogy ő is önkéntelenül olvas! …

„amikor a fegyveresek megindultak a pártház felé, ők is velük tartottak a „főbalhéhoz”. ...Az előbb említett J.P.-t az is vonzotta a Köztársaság térre, hogy „kifüstölik” a Budapesti Pártbizottságot....”

Elkapta a tekintetét.

Ez a könyv magyarul íródott, és 56-ról szól! Tudta is, hogy ki írta, s mi a címe. Hollós dedikálta neki a könyv bemutatóján...

Kurgan várakozóan tekintett rá.
– Szólj, ha elolvastad, mert én már végeztem, és lapoznék!
Nagy nehezen megszólalt.
– Ismered a nyelvemet?
Az óriás kedélyesen elmosolyodott, ettől kilelte a hideg.
– Ó persze! Egyszer rég... jó régen megtanultam...
Szédült.
– Te jártál Magyarországon?
Kurgan abbahagyta a mosolygást, ez még rosszabb volt. Csóválta a fejét.
– Mostanában nem, de hát nem csak ott beszélnek magyarul! De a kettőtök kedvéért ezt a dialektust is bebifláztam. Mit szólsz, milyen okos vagyok! – kuncogott.
Kékesi idegesen és rendkívül óvatosan a könyvre mutatott.
– Ezt honnan szerezted?
A kérdezett összecsukta a könyvet.
– Egy emigránstól. De az ilyesmi itt kissé hiánycikk! Ez az én példányom, de Hollóstól a „Kik voltak, mit akartak”-ot csak kölcsönkaptam... meg tudod nekem szerezni? Szórakoztat ez a propaganda!
Zavartan bólintott. Erre Kurgan egy cetlit adott neki egy címmel.
– Ide küldd el majd! Köszi.
Belenézett abba a kegyetlen tekintetbe.
– Ismered ezt a felfordulást, mi? – a kérdés nem is igazán volt kérdés.

Szótlanul felfedte a mellkasán a sebhelyet. Kurgan alaposan megszemlélte, aztán ismét dúvadmosoly terült végig az arcán.

– Verseny? – kérdezte kajánul.

Pontosan tudta, ez mit jelent, ha nem ő kapja el Horvátot, a Kurgan is keresni fogja. Ha elkapja, akkor őt! Ezen a ponton erőt kellett vennie magán, mert eszébe jutotta szégyenteljes bujkálása egy pincében, amikor semmit sem értve, rettegve várta, hogy valami szörnyeteg odakintről rátaláljon. Nem a felkelőktől félt... Akitől akkor félt, most itt ült előtte...!

...November 3-án egy pincében próbált légneművé válni sírva a félelemtől. Valami iszonyú várt rá odakinn, egy neve sincs szörnyeteg... egy tyrannosaurus, amit egy könyvben látott, amint mohó arccal rátámad a kacsacsőrűekre... egy történelem előtti fenevad... A kinti sok ember közt jeges árnyékként suhant, egyre őt keresve, kutatva, az ő vérét szomjazva. Egyre inkább az ismeretterjesztő könyvben látott hatalmas sárkánygyíknak vizionálta, ahogy utána szimatol.

– Gyertek már elvtársak, siessetek! – fohászkodott, miközben a pince sarkában próbálta beásni magát a salétromos kövek közé.

Az évezredek mélyéről előmászott sötét szörny alakot öltött, a rémisztő árny szemei fekete kvarcként csillogtak, és egy rettenetes kardot lóbált, olyat, mint a mondabéli Attiláé, ami a csillagokból jött. Mint egy odafönn megfagyott ezüst lehelet, ha valamihez hozzáér, az menten porrá omlik. Az elmebeteg meggyőződés, hogy egy rég halott, bundás szörny keresi, hogy letépje a fejét. Vinnyogva, puszta kézzel szaggatta a téglákat, alattuk a bűzös földet, amiről azt képzelte, hogy egy rothadó sír mélye. Bele akart olvadni, el akart tűnni benne, hogy a kinti szörny ne találjon rá....

– Gyertek már! Gyertek már! – nyöszörögte...*

Kurgan nyájasan bámulta. Izzadtan, remegő szájszéllel nézett rá.
– Szerencséd volt ávós! Most is szerencséd van...! Oszd be jól! – sziszegte kedélyesen, és szélesen elmosolyodott. Ettől Kékesi úgy érezte magát, mintha szíven döfte volna...


...később

A N.Y. cityben töltött két hétben annyi halhatatlant látott és érzett, ami az elmúlt húsz évre is sok lett volna. Olyan érzete támadt, hogy ő egy rémült édesvízi hal a cápáktól nyüzsgő tengerben. Őszintén megkönnyebbült, amikor a gépe a nyílt óceán fölé ért.

– Na, ide sem jövök többet! – döntötte el. – Ha valaki ebből az elmebeteg városból a fejemet akarja, jöjjön utánam Budapestre!...


1989 nyara

A televízióban figyelte a ceremóniát, és állandóan vigyorgott.

– Ez tiszteletlenség! – próbálta magát rendreutasítani, de újra erőt vett rajta a nevetés. Végül beletörődött, hogy ő nem tudja átérezni a pillanat nagyságát. – Mi a fenét vártok egy ávóstól? – tette fel a kérdést a képernyőnek.

Figyelte, ahogy a szónokok buzgón olvassák fel az utókornak szánt „történelmi” beszédeiket. Felvillant előtte egy kép '56 októberéből. Egy röplap volt az. Az emléktől harsányan hahotázni kezdett. A kézzel írt röpcédula szövegét mormogta maga elé, fuldokolva, harákolva a röhögéstől...

„Megalakult a nemzeti megmentés kormánya! Vezeti nagyimrov, a statárium feltalálója!”

Legurult a fotelból, és a padlót csapkodva nyerített. Amikor összekapta magát, kiment a konyhába, és felbontott egy üveg sört. Visszazöttyent a fotelba, és a kardját kezdte bámulni. Aztán megemelte az üveget a koporsó felé, és meghúzta.

„Egy korszak ért véget most” – gondolta. – „Eddig ez az ország egy zárt buborék volt, biztos bázis a portyáihoz. Mindez most megváltozik, jönni fog, ha nincs máris itt. Akár a hiéna a dögszagra.”

Felállt a fotelből, és leemelte a falról a kardját. Kihúzta a hüvelyből, és a hidegen csillogó pengét nézte. A délutáni nap fénye visszaverődött róla, éles, bántóan hegesztőívszerű fénylencsében. Fel kell készülnie...

Folytatjuk!

*A szerző megjegyzése: Ez a részlet összefügg a Kurgan történetek:’56 c. irományommal. Megjelent az AKF 2010. októberi számában.

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)