Vihar, vér, acél I.

Fantasy / Novellák (1060 katt) Homoergaster
  2014.02.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/9 számában.

A kivégzett hősök emlékének ajánlom, és azoknak, akik látványosságot vártak, s halált kaptak. Bárcsak ők is elolvashatnák ezt az írást...!

2006. augusztus. 18.

Felhívta az ávóst. Az a második kicsengésre felvette.

– Helló öregem! – szólt bele a régi ellensége kedélyesen.

Elvigyorodott. Az elmúlt évtizedekben váltakozó szerencsével űzték egymást át országhatárokon és rendszereken. A múlt és az állapotuk, hogy nem halnak meg, csak ha levágják a fejük, összekötötte őket, jobban, mint akarták. Szívélyesen üdvözölte. Beszélgetni kezdtek. Egyetlen témájuk volt csupán, hogy mikor és hol fognak megvívni végre, hogy pontot tegyenek kettejük ügyére. Persze a társalgás virágnyelven folyt a titkosszolgálatokba beépült figyelők miatt. Telefonon nyíltan egymás tervezett megöléséről csevegni nem lett volna célszerű. Megvolt a szinonima rendszerük, amikkel helyettesítettek olyan szavakat, mint a lefejezés.

Az utat figyelte, ahogy közeledett a fővároshoz. Az ávós nyomta neki a rizsát, olyan kacifántosan, hogy időnként erőlködnie kellett a nyomon követéssel. Végül sikerült megállapodniuk egy találkában, a Szent István bazilikában. Ott majd megbeszélik a részleteket. Az ávós elköszönt, és letette. Elnevette magát a helyzet komikumán. Eszébe jutott 1983, amikor ugyanígy közeledett a városhoz. Közben az East együttes „Rések a falon” c. számát hallgatta. Hátborzongató volt a szöveget hallgatni. Egyszerre emlékeztette rá, hogy egy szocialista országban van, ahol résen kell lennie, és a figyelők időnként határozottan bosszantó kis akcióira.

Ebben az évben sem tudta elkapni őt. Ellenben a szart is kiverte egy figyelőből, aki túlságosan közel merészkedett hozzá. Sikerült belőle információkat kicsikarni. Megtudta, az ávós azon kesereg, hogy nem ásta ki őt, amikor még nem mászott ki a sírjából. A figyelő szerint másokkal később megtette. Ezen nagyon megdöbbent.

– 56-osok voltak? – kérdezte a vért szipákoló figyelőtől.
A fickó bólintott. Hidegen méregette, ezt nem bírta sokáig, és ijedten kibökte még: – Volt köztük koncepciós is!
– Neveket! – suttogta iszonyodva.

A figyelő kínlódott a félelemtől és a kötelességtudattól. Végül az előbbi győzött, és elrebegett néhány nevet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, egyetlen ismerős sem volt köztük. Azóta utánanézett mindnek, kommunisták is voltak köztük. Elképzelte, hogy valamelyiket rehabilitálják, és még az előtt kiássák, hogy Kékesi odaér... Lehet egy komcsiból szent?

Aztán múltak az évek, évtizedek. A legújabb időkben az ávós valahogyan megtudta az egyik e-mail címét, és levelezni kezdtek. Nagyon különös volt az egész, de hasznos. Egymást puhatolták, vadásztak az elejtett információmorzsákra. Ő például leszűrte, hogy Kékesi már kigyógyult a kommunizmusból, már nem volt megrögzött sztálinista, csak halhatatlan.

– Jobb későn, mint soha! – gondolta kajánul, azért buzgón ávósozta tovább, tudva, hogy ezzel bosszantja.

Az utolsó levelében Kékesi nyájasan invitálta a közös dolguk ügyében, azzal kérkedve, hogy ő majd sikeresen végrehajtja a népbíróság ítéletét. Ő azzal riposztozott, hogy Kékesi lesz a forradalom utolsó halottja...


Másnap a bazilikában

Egymás mellett ültek, akár a régi jó barátok. Suttogva beszélgettek, fél szemmel a templomban tartózkodó híveket és turistákat lesve.

– A Kurgan el akart kapni téged! – sziszegte az ávós.
– Tényleg? – kérdezte. – Ezt meg honnan tudod?
Kékesi elhúzta a száját.
– Nem csak te vertél meg már figyelőt.
Megborzongott. Vajon a régi módszereit használta közben? Akkor még azt is bevallotta a szerencsétlen, amit nem tudott.
– Mit akart tőlem? – kérdezte nem éppen értelmesen, kiesve a szerepéből. Vállvonás.
– Nem tudom, szerinted? – az ávós színlelt tanácstalansággal megvakarta az állát.
– Mi a fenét akarhat egy halhatatlan a másiktól, hehe!
Nem tudta biztosan, hogy most csak szórakozik vele, vagy ez tényleg igaz. A másik egyszerre csak felcihelődött.
– Na, akkor megállapodtunk, holnap, a hegyen. A régi helyünkön, ahogy abban a régi időben!

Bólintott, még mindig a Kurganon járt az esze. Az ávós láthatóan elégedett volt, amiért sikerült kibillentenie őt a nyugalmából. Biccentett és távozott. Bosszúsan nézett utána, nem vette észre, hogy az egyik „hívő” őt nézi...


A sír mélyén...

A földízű fuldoklás tehetetlensége, a pillanatba fagyott, zavaros képek, emlékek nyomasztó árja. Foszlányokra szakadt kísértetek. A recsegő csigolyák kínja, puffadtan lógva a mélység felett. Némán kiabált, mozdulatlanul őrjöngött lefelé tekintve a mélybe, ahol semmit se látott. Meg akart fordulni, de a föld nem engedte, rátelepedett, lenyomta. Pánikba esve próbált megmozogni, attól rettegve, hogy valaki majd a nyakába szúr egy éles tárgyal. A teljes kétségbeeséstől időnként belehullott a semmibe, amely odalenn ásítozott, hogy aztán visszakúszva kezdje elölről az önmarcangolást.

Halott volt, de élni akart. Körülötte más holttestek is voltak, de azok nem akartak már élni. Széthullottak, eltűntek. Az ő akaratát egy testetlen, gúnyos mosoly táplálta, mely felette lebegett. Egy mosoly, melyet megölt, s ami mégis élt. A „megdöntési kísérlet” gonoszul sziszegett a fülébe. Száraz, raccsoló hang olvasta ítélet üldözte a mélyben. Krumplistészta ízű, felböfögött zagyvalék. Fénytelen lábasból, kopott kanállal megzabált langyos krumplistésztát lehelt a képébe az a testetlen száj, ahogy érzéketlenül sorolta a vádpontokat. „A népi demokratikus államrend fegyveres megdöntési kísérletében vállalt aktív szerep, izgatás, gyilkosság!” Hangtalanul hahotázott. A gyilkosok gyilkosa, meggyilkolva! És ezen a ponton megint ő!

Annak a disznónak halottnak kellett volna lennie! Ő lőtte le! De mégis ott állt, és elégedett mosollyal figyelte, ahogy a fejére húzzák a zsákot. Ő ordítani akart, vádolni, de kiszaladt a lába alól a szilárd támasz, és benn akadt a kérdés: te mocsok, te élsz? Érezte a haláltusa kiélesedett érzékeivel, ahogy figyeli a kínlódását a hurokban. Amit érzett, a fuldoklás, a test végső zsigeri reakciói, elhalványultak, elkoptak egyetlen kérdésnek utat engedve: hogy lehet ez?

Az a gúnytól csöpögő arc annyira dühítette, hogy megmozdult, diadalmasan kínlódva. Beleharapott a földbe, őrölte, ropogtatta, közben átkozódott és üvöltözött. De ez csupán nyivákolás volt ott lenn a mélyben, levegő nélkül. Kiszabadította magát a föld szorításából, széttépte a drótot a kezén, és keservesen a hátára fordult. Nem látott semmit, de nyugodtabb lett. Most már szembenézhet azzal, aki bele akar vágni! Tépni, marcangolni kezdte a földet... kifelé!


1961

Vihar dühöngött. A sötét égbolt jajgatott a villámok cakkos vágásaitól. Egyre fokozódott a tombolás, az esőfüggöny, akár egy finom hártya, melyen a mennykövek visszfénye, mint a kiöntött tempera. Amikor kiásta magát egy pocsolya alól, és fuldokló sivító lélegzetével először üvöltött bele a viharos éjbe, megszületett, újra. Megmozdult, a pocsolya vize egy csapásra eltűnt lenn, a beomlott sírgödör mélyén. Megpróbált feltápászkodni a sárból, de egy óriási villám vágott belé. A világ vége robajának kíséretében visszahullott, hanyatt esve a sárba, ami sistergett, és kéken izzott az elektromosságtól. Megint üvöltött, mint egy kiéhezett farkas. A kezét felemelte, a széttépett, rozsdás drót még rajta fityegett. Vér csorgott a vágásokból, elmosta az eső a sebekkel együtt. Mintha a víz lemosta volna azokat is.

Újabb villám csapott bele, összerándult, aztán kirúgta magát, közben sikoltozott a kéjtől és kíntól. A vihar tovább fokozódott, harsogott az éjszaka, korbácsként csattogott a szél, pengeként vágott a víz. Sorban jöttek a villámok, mind őt keresték, mind neki adta az erejét. A tudata kéken izzott, ismét az volt, ki egykoron, benne élt az egész átkozott história...

– Megöllek te fattyú, levágom a fejed, te disznó! – hörögte, amikor lélegzethez jutott...

Kilométerekkel odébb a belügyminisztérium egyik tisztje rémálmot látott az íróasztalára borulva. Görcsösen markolt egy dossziét jobb híján, mert amit keresett, a kéz, az nem ott volt. Egy kardot nem lehet csak úgy szem előtt tárolni. Izzadtan, a nyakához kapva riadt fel. A bal kezével megdörzsölte a mellkasát, ahol a ruha alatt egy csúf sebhely torzította el a bőrét. „Az ellenforradalmárokkal vívott harcban szerzett súlyos sebesülés.” Ez volt a fedőtörténete.

A valóságban ez volt az a lövés, amibe belehalt. Felnyúlt a másik heghez a fején. Ez meg a ráadás. Felkelt az asztal mögül, és az ablakhoz ment. Zihálva bámulta a csituló vihart. Eszébe jutott az álma. Horvátot látogatta meg a börtönben, holott a valóságban ilyet sose tett. Horvát csak egy sötét árny volt a cella mélyén, mint egy megfoghatatlan, ismeretlen szörny. Félt tőle. Vitatkoztak, ő kiabált, Horvát meg sziszegett, mint egy támadásra készülő kígyó...

– Miféle „forradalom” ez, amiben kommunistákat ölnek? – kiáltotta be a sötétbe.
– Nem elegáns! – jött a válasz. – Ebben az országban '48 óta félnek az egyszerű emberek... sztahanovista voltam! Állandóan azon idegeskedtem, hogy teljesítem túl majd a normát! Álmatlan éjszakákon sírtam, és féltem, ha nem sikerül, szabotőr leszek, a szocializmus ellensége! És akkor majd elvisznek! Féltem, és a félelem és kiszolgáltatottság gyűlöletet szül! Eddig ti öltétek a magamfajtát, aláztátok meg, aztán „helyzet” lett, és mi jöttünk! Ha igazak azok a szörnyűségek, amikről hallani, rászolgáltatok a halálra, mind...!

Megborzongott.

– Csak álom volt, nem történt meg! – nyugtatgatta magát, de nem igazán sikerült. Amit érzett, az a bizonyosság volt: a régi történet folytatódik. – Visszajött! – zihálta maga elé. – Ő is az...!



Vadul rohant, mintha kergetnék, ami végül is igaz volt. A múlt árnyai utána jöttek a föld alól, és üldözőbe vették. Az eső elállt, a szél elült, csend volt és nyugalom. Házak, fák, néptelen, csendes utak. Csak egy idő múltán vette észre, hogy teljesen meztelen. Megtorpant, és bután meredt magára. Odalenn, a mélyben lerohadt róla a ruha, és ő ennek csak most ébredt tudatára. Ettől kezdve az árnyak közt mozgott, mert korán munkába igyekvőket látott. A város szívében végre sikerült ruhát lopnia.

– Valaki nagyon fog szidni engem! – gondolta. Aztán rohant tovább, míg a céljához nem ért. A Nemzeti Múzeum előtt egy időre megállt, figyelt, hallgatózott, új érzékeit kiterjesztve várt egy kicsit, aztán mászott is át a kerítésen. Az ösztönei vezették, akár egy vadászebet a szimata. Az őr aludt, még azt sem vette volna észre, ha az egész múzeumot elviszik a feje fölül.

Magnetikus vonzást érzett, és hamarosan a régi fegyverek raktárában találta magát, kovás puskák és csorba kardok között. Amikor egy török jatagánt a kezébe vett, megnyugodott, már nem érezte magát védtelennek. Attól kezdve higgadtabban keresgélt. Az a jatagán csorba volt, és nagyon megviselték az évszázadok, de biztonságérzetet adott. Sokáig keresgélt, turkálva a régiségek között. Aztán egyszerre kincset talált, egy '48-as huszárkardot, melynek enyhe görbületű pengéje ép volt, sőt még némi éle is akadt. Megbűvöltem meredt arra az apró, gyorsan beforró sebre, amit a szablyával ejtett próbaképp. Megtalálta, ami neki kell! Ahogy méregette a pengét, az egész fegyver súlyozását, szinte saját folytatásaként érezte a fegyvert.

A jatagánt visszatette a helyére, minél kevesebb rendetlenséget kell hagynia maga után. Jó eséllyel sokáig nem fedezik fel az ittjártát. Elkezdte fenni a kardot, miután talált megfelelő követ a mezőgazdasági kiállításon. Nem volt a legjobb erre a célra, de ez van. Most hálás volt az egykori úttörőtáborban megszenvedett aratásnak, ahol megtanult kaszát fenni. Végül is nem sok volt a különbség számára, hamar ráérzett. A fémes hangtól megborzongott – kéjesen. Elképzelte, milyen lehet ez a hang, amikor csontot ér. Közben fülelt, hátha mégis felébred a hétalvó őr. Hideg elszánás ébredt benne, hogy ha kell, megöli. Amikor végzett, meglóbálta a fegyvert. A hűvös múzeumi levegő csíkokra szakadt a penge ezüst villanásától. Az arcához emelte a kardot.

– Horvát István esztergályos, élmunkás, sztahanovista... és forradalmár... halott! – sziszegte maga elé. – Én most valaki más vagyok! – ezt már egy vérszomjas harcos mondta. – Egy
kegyetlen gyilkos...


1956. október

A téren semmi sem mozdult. A feszültség tapintható, belélegezhető, ártó miazmája lebegett felette. Erőltette a szemét, jeleket keresett. Az orvlövész valahol a közelben rejtőzött, és ő el akarta kapni. Nem tudta, hányan vannak, de míg itt lapulnak, addig a tér nem biztonságos. Ezek a mocskok embereket ölnek lesből, fegyverteleneket, sebesültszállítókat. Mentőautókra lőnek! Le kell vadászni ezeket, akár a patkányokat! Próbált valami áruló jelet találni, figyelmesen vizsgálta a facsoportokat és ablakokat. A tetőket és kéményeket...

Valami megmozdult odaát. Egy ember futott át a téren cikkcakkban, fától fáig szökkenve. Lövések dördültek, de a férfi ügyesen mozgott, kiszámíthatatlanul, és nem találták el. Időnként visszalőtt, a fenn rejtőző brigantik ilyenkor meglapultak.

– Jobb szeretik a kacsavadászatot! – gondolta. Figyelte a rövid golyóváltást.

A férfi az egyik látószögén kívül eső épület felé tüzelt. Tehát nem megfelelő irányt választott a kereséshez. Óvatosan kikukucskált a házsarok mögül. Újabb lövöldözés kezdődött, ahogy az ember ott a fák közt nekiiramodott. Két felvillanást látott az egyik ház padlásterének ablakából. Visszahúzódott. Egy alakot is látott megmozdulni, ahogy követte az odalenn futó mozgását. A rohadék! Ott tisztán pásztázhatja az egész elátkozott teret!

Csak kis ideig szidta magát, amiért nem jól választotta meg az állását. A férfi eközben sikeresen átjutott a túloldalra, folyamatosan visszalőve. A taktikai hibájából előnyt kovácsolhat, az ávós erről nem vár támadást a lehetetlen szög miatt. Persze óvatosnak kell maradnia, és semmiképpen sem szabad elárulnia magát. Rövid töprengés után lehasalt a hideg járdára, szinte sütött a vékony kabáton át. Újra kinézett, megint látta villogni azt az alakot.

- Keresgél a disznaja! - állapította meg elégedetten. - Biztosan csalódott!
Figyelte a mozgolódást.
- Keresgélj csak, én már megtaláltalak! - sziszegte maga elé.

Egyedül volt ott fönn az ávós, de elegen, jól be tudta lőni az egész teret. Hálás volt az előbbi ostobaságig bátor férfinak, aki az életét kockáztatta a téren. Ki tudja, talán valami hírvivő lehetett. Neki köszönhetően most már tudja, hova kell figyelnie. Nem törődött a hideggel, várt. Az a nyílás most üres volt, feketén ásított. A lesipuskás nyilván hátrahúzódva figyel. Hosszú perceken át várt, semmi sem történt. Ahogy ott didergett a kövön, eszébe jutott, ahogy gyermekkorában szidta az anyja, ha a hideg lépcsőn kucorgott.

– Szegény mama, ha most látná, mit művelek! – mosolyogva idézte fel az arcát, aztán elfelhősödött a tekintete. Sok éve már, hogy elment. Hogy a szomorú emléket elhessegesse, a padlás felé nézett. Apró mozgást látott, aztán villanás-dörej. A tér túloldalán fájdalomüvöltés felelt rá. Szitkozódva célozta meg a padlást.

– Valakit lelőtt miattad! – szidta magát. Egy határozatlan, elmosódott téglalapot látott a padlás sötétjében, egy ember absztrakt fény-árnyék sziluettjét. Gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. A saját lövését nem hallotta, egy másodpercig azt hitte, a csütörtököt mondott a fegyvere. Aztán egy alak bukott ki a tető résén, cserepeket sodorva magával. Hatalmasat, tompát puffant odalenn, ahogy kitárt karokkal lezuhant. Csak most hallotta meg a lövésének visszhangját. A következő pillanatban már el is nyomta a kitörő lövöldözés robaja. Más irányból is lőni kezdték az épületet, amire elszórt válasz érkezett, aztán már az se. Az ávósok, mivel ezek szerint többen voltak, menekülőre fogták.

Ő is felpattant, és csatlakozott az össztűzhöz, aztán rohant ki a térre. Amikor odaért az eltrafált ávóshoz, meglepetten állt meg. Hogy tudta pont szíven lőni? A hátán feküdt, a halálba dermedt csodálkozással. A bemeneti nyílás véres, tépett szakadása egyértelműen a szívnél volt. Belenézett a gyilkos képébe, fiatal legény volt, kemény, szögletes vonásokkal. Nagyon rossz érzése támadt. Ráfogta a fegyverét, mert azt hitte, mindjárt felugrik, és megpróbálja megölni.

– Dehát meghalt! – szidta magát. – Ha a lövéstől nem, akkor az eséstől.
Felnézett. Onnan kiesni a biztos halál. Mégse stimmelt valami. Nyugtalanul bámult az ávós arcába. A távolban újabb harc kezdődött.
– A fenébe! - káromkodta el magát, aztán célzás nélkül még egyet beleeresztett. A fegyver elmozdult egy kissé, ahogy félig a távolba figyelt, és így fejbe lőtte a hullát, bár nem ezt akarta. Mérgesen a harci zaj felé rohant, és közben köpött egyet...


1976, Párizs

A fogadás megfelelő lehetőséget kínált arra, hogy feltűnés nélkül nézelődjön. A magyar forradalom 20. évfordulóján rendezett megemlékezések befejező aktusára könnyű volt bejutnia. Egy újságíró igazolványt lobogtatott, erre azonnal beengedték. Az igazolványra szüksége volt, mert a látszólagos életkora alapján aligha állíthatta magáról, hogy ő egy volt forradalmár. A pikáns csak az volt, hogy az igazolvány egy orosz újságé volt. Így most ő elvileg egy emigráns, fehérorosz sajtótermék tudósítójaként volt jelen. Azonnal kiszúrta a KGB ügynökeit, akik természetesen „magyarok” voltak ilyen-olyan fedőtörténettel. Azok viszont nem tudták hová tenni őt, látták az igazolványát, de nem ismerték.

– Nincs rólam dossziéjuk, haha! – gondolta kárörvendően. – Pedig van, csak nem jó helyen fogják keresni! – csak belül vigyorgott, kifelé faarccal nézett keresztül rajtuk.

Álszakállt viselt és parókát, az arcát gondosan elsminkelte egy szolgálatkész utcalány lelkes segedelmével. A pohárköszöntőkön mindig a legközelebbi kém felé emelte a poharát, azok zavartan viszonozták a gesztust. Próbálták végezni a dolguk, minél több információt elcsípni az „ellenforradalmárok” beszélgetéseiből, ő meg gonoszul játszadozott velük. Odaállt melléjük, amikor hallgatózni kezdtek, és a kérdéseivel, amiket hozzájuk intézett, gyakorlatilag lebuktatta őket. Azok egyre idegesebben és dühösebben méregették. Aztán az egyiken megérzett valamit. Egy félreismerhetetlen kézjegyet. Megrezdült benne a bizonyosság.

– Nahát, nahát! – suttogta maga elé kéjesen, az én kedves régi ismerősöm bábja! - állapította meg.

Kard ugyan nem volt nála, de a ruházatába rejtve egy tőrkést hordott magánál. Kiterjesztette az érzékeit.

- Nem lesz rá szükség! - állapította meg. Ez itt csak egy szemfüles.

Ez után az ő nyomában koslatott mindvégig. Az nem bírta a gyűrődést, és állandóan az elvtársaitól várt segítséget. De persze azok nem mertek semmit tenni, nem tudták, mire készül. Sikerült alaposan kikészítenie az ügynököt; aztán, mint a ragadozó a csordából a kiszemelt áldozatot, leválasztotta és elkülönítette. Egyetlen kíméletlen mozdulattal leütötte, és elvonszolta egy csendes zugba. Éppúgy, mint az oroszlán a megölt gnút. Magához térítette egy kis vízzel, és hidegen nézte. Az ügynök halálra váltan bámult, meg se mert mukkanni. Hipnotizáltan meredt a kezében villogó tőrkésre.

– Na, dalolj madárka! – sziszegte. Az ügynök felnyögött, nagy levegőt vett, hogy belekezdjen valami bablába. Ő megcsóválta a fejét. Az ügynök megnyikkant, és csupán egy rémült kérdésre futotta.
– Mit akar tőlem?
– Te a Kékesi embere vagy – az állítása a fickó legfontosabb titkát tette semmissé. Rémülten felnyivákolt, de el is csihadt, a tőrre nézve. Hidegen, hízelgően kérdezte tőle: – Mit kerestet veled itt az a fattyú?
A báb, reszkető hangon kibökte:
– Egy bizonyos Horvát nevű ellenforradalmárról gyűjt adatokat...
Bólintott.
– Mit tudtál meg, kisfiam?
Amaz a tőrkést bámulva reszketegen válaszolt:
– Semmit, nem ismerik.
Bólintott, aztán maga elé tartva a pengét, lehajolt a fickóhoz. Az rémülten próbált hátrálni, de nem tudott a faltól.
– Mondd meg neki, hogy megtaláltál – suttogta. Az ügynök izzadtan bámult rá, szájtátva, irracionális, ősi félelemmel. – És azt is mondd meg neki, hogy nem bujkálhat örökké, egyszer úgyis elkapom. Nem védi meg sem aknazár, sem titkosszolgálat. Csak magára számíthat majd, ha tetszik, ha nem... – a hangsúlyt szándékosan nem vitte le, mintha nem fejezte volna be a mondandóját. Hirtelen egyenesedett fel. Az ügynök rémülten maga elé kapta a karjait. – Hess innen! – morogta.


...Később, a magyar nagykövetségtől nem messze, egy árnyékos zugban

Végignézte, ahogy a hosszúra nyúlt este után az ügynökök visszatérnek. Különösen egyiküknek lesz most sok dolga. Ma éjjel nem sokat alszik majd! Ez jó érzés volt. Töprengett. A sminktől, parókától rég megszabadult már, a „hazatérés” módjain elmélkedett. Vissza kell mennie, hogy elkapja Kékesit. Ennyivel tartozik a forradalomnak, na meg magának is. Alaposan kitanulta a kardforgatás tudományát, halandó és halhatatlan mesterek tanították. Csak fel kellett idéznie az egykori munkamániás énjét, hogy mesterei elismerjék szorgalmát. Ki fog találni valamit, efelől nem volt kétsége. Lassan forgatta az ujjai között a fehérorosz firkász igazolványt. Ezt még nem dobta el, hátha szüksége lesz rá.

Az igazolványt egy halhatatlantól szerezte, akit legyőzött. Megnézte a nevet, ami be volt írva: Alexander Septkin. Semmi. Ez a név semmi. Aki mögötte rejtőzött, már örökre rejtve is marad. Lyontól északra, egy kis erdőségben találkoztak. Egy ideje már érezte a másikat, aki követte, elindult hát, hogy megfelelő helyet keressen a küzdelemhez. Vihar készülődött, amikor egy elhagyott tisztáshoz ért. A fák közül előlépő alak akár a Háború és békéből is jöhetett volna. Le sem tagadhatta, hogy miféle. Ösztönös gyűlölet tódult fel benne, mint az eldugult csatornából kiöntő szenny.

– Orosz vagy! – köpte oda neki, és kardot rántott.

A huszárszablya szikár, fehér vámpírnak látszott egy távoli villám visszfényében, amely az ősi ellenség vérére szomjazik. Az orosz elmosolyodott, és meglendített egy olyan kardot, amilyet még sose látott.

– Te meg magyar – állapította meg csendesen.
– Mikor lettél efféle? – lassan körözni kezdtek egymással szemben.
– Ötvenhatban! – sziszegte neki, nem volt kedve magyarázni az '57-es ítéletét.
Az orosz mosolygott.
– Á, te ellenforradalmár vagy, várható volt az ilyesmi...
– A te elvtársaid az ellenforradalmárok! – hörögte, közben azonban hirtelen lehiggadt. Te barom, ha felspanolod magad, ő győz!
– Én nem vagyok elvtárs!
– Nem? – kérdezett vissza immár megjátszott agresszióval.
– Nem bizony, te kölyök! Én már akkor vadásztam a magamfajtára, amikor a cárok még sehol se voltak! – úgy tett, mintha düh rázná, remélve, hogy elég megtévesztő a műsor. A másik láthatóan bevette, mert csitítóan intett.
– Te nem vagy magyar, én meg nem vagyok orosz, testvér!
Ő megtorpant, tétovaságot színlelve.
– Igaz – mondta halkan.

Tudta, hogy amaz mindjárt támadni fog, kihasználni akarván azt, amit pillanatnyi megingásnak vél. Most! Villant át az agyán. Oldalt lépett és a gondolat sebességével egyet suhintott. Az ellenfele felé akart lépni, de csupán egy aprót rándult. A döbbent arcát megvilágította egy villám. A messzi városban kitört a zivatar. A fej legurult, a test eldőlt. Még a kardját sem emelte fel. Reflexszerű mozdulattal az arcához emelte a szablyát, tisztelgésként a legyőzöttnek.

Amióta kimászott az elfeledett sírjából, most először. A szeme előtt, a fegyver vércsatornáján sűrű, piros folyadék csordult alá. Csodálkozva nézte: vér? A torzóból egy csepp sem jött ki. Egy pillanat alatt odaért hozzá a vihar teljes erővel. Óriási esőfüggöny borult rá, lemosva a földöntúlian ezüstragyogású pengét. Széttárta a karjait, az energia úgy szaladt keresztül rajta, mintha ott sem lett volna, csak azért, hogy még nagyobb erővel térjen vissza...

Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster