Híd

Szépirodalom / Novellák (869 katt) Jimmy Cartwright
  2014.02.27.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/2 számában.

A késő délelőtti tavaszi napsütés kellemes meleget hozott az erdő fái közé, elűzve a foltokban fel-feltűnő hajnali ködpárát, s felpezsdítve az élővilágot. A turistaúton ballagó négy alak körül mindenfelől madárcsicsergés hallatszott, s nagyobb nyulak, kisebb rókák, őzek tértek ki jó előre az útjukból. Az avarzörgést leszámítva jórészt csendben, a környezetükre figyelve haladtak a természetjárók.

– Hamarosan odaérünk – vetette hátra a többieknek Béla. – Ott elöl már látszik az a kis völgy.
– Az jó, mert már kezdek fáradni – mondta elgyötörten Zsuzsa.
– Persze, mert te egész nap az irodában görnyedsz! – bökte oldalba párja, Géza. – Nem csoda, ha egy kis sétától így kivagy!
– Azért nem olyan kis séta ez – vetette közbe Juli –, hiszen már majd' három órája talpalunk.
– Legalább megéri? – kérdezte Zsuzsa.
– Kinek hogy – vonta meg Béla a vállát. – Szerintem csodaszép, de persze nem mindenkit bűvölnek el a régi építmények. Egyébként innen már óvatosabban, kicsit meredekebb, mint eddig.

A beszélgetés ismét abbamaradt, s a négy fős társaság kisvártatva civilizáció nyomait fedezte fel maga előtt. A völgy aljában, a turistaútra merőlegesen egy kövezett, ki-be dűlő, derékmagasságig érő vaskerítéssel szegélyezett utat láttak meg. Rátérve, néhány perc múlva úti céljukat is megpillantották, majd közelebb érve alaposabban is szemügyre vették. A kőből rakott híd valaha gőzös vasparipák, később dízelmozdonyok vontatta szerelvények útvonalául szolgált. Ma már azonban csak egy kevésbé karbantartott műemlék. A kövezett út alatta haladt el egy boltíven át.

– Amott van egy tűzrakóhely – mutatott Béla a híd mögé –, ahol megpihenhetünk, és meleg ebédet is ehetünk. Feltéve, ha senki sem felejtett el tűzszerszámot hozni.
– Egy igazi bozótmíves sosem indul el efféle nélkül! – jelentette ki Géza. – Mi több, kés is van nálam – vigyorodott el.
– Na, Zsuzsi, hogy tetszik? Megérte a fáradtságot?
– Hát, Béla, hogy őszinte legyek, szerintem borzasztóan tájidegen itt ez a híd, de valahogy mégis tetszik.

– Jól van, gyertek, pihenjünk kicsit, és melegítsük meg az ebédet – indult tovább Juli.
Egy jó óra múlva, túl az étkezésen, mindannyian elheveredtek a kis réten, s csöndesen vizsgálták a környezetüket. Egyszer csak Béla szólalt meg.
– Tudjátok, mi jut eszembe erről a hídról? A tiszai vasúti híd. Meg egy hideg, őszi éjjel.
– Érdekes, hogy ebben a tavaszi jó időben ilyenek jutnak eszedbe – mondta Géza. – Az ugrálós sztorira gondolsz? Szerintem azt a lányok még nem hallották.

– Igen, arra. Ez még a kilencvenes évek közepén történt. Egy jól sikerült buli után úgy gondoltuk, kisétálunk a hídhoz. De, hogy izgalmasabb legyen, és ne csak úgy ott legyünk, beugrottunk Gergőékhez, némi hegymászó cuccért. Meg akartuk mutatni, hogy mi „faszagyerekek” vagyunk, és ilyennel is tudunk bungee jumpingolni. Le is mértük szépen a híd alján függő szerelőállásról a víz távolságát, és mivel Gergőé volt a cucc, az övé volt az elsőbbség joga is. Így rákötöttük a kötél egyik végét a derekára, miután a másik végét alaposan rögzítettük a hídhoz, majd útjára indítottuk. Persze az éjszaka kellős közepén semmit sem láttunk, elég félelmetes volt lent a mélyben hallani a víz morajlását. Így, miután Gergő leugrott, néhány másodperc múlva csak egy fojtott nyögést, és egy komoly csobbanást hallottunk, kicsit később pedig Gergő kiabálását, hogy „Húzzatok fel! Húzzatok fel, barmok!”. Mit volt mit tenni, ahogy csak bírtuk, fel is húztuk. Szegény mellkasig beesett a vízbe, és csak ekkor jöttünk rá, hogy a kötél nyúlásával nem számoltunk. Persze a kötél vége is csurom víz lett, Gergő szája pedig már elég lila volt, így letettünk a további ugrálásról. Kicsavartuk a vizes ruhákat, igyekeztünk őt is megszárítani, amennyire lehet, aztán hazahúztunk. Pár nap alatt Gergő is kiheverte a dolgot. Hmmm... Fiatalság, bolondság.

– Ja. Azóta benőtt a fejünk lágya – mondta Géza mosolyogva.
– Nincs kedvetek oda visszamenni, mondjuk, egy hónap múlva? – kérdezte Zsuzsa. – Csinálhatnánk arrafelé is egy ehhez hasonló túrát.
Béla és Géza egymásra néztek, s végül Béla szólalt meg.
– Részemről rendben.
– Felőlem! – vonta meg a vállát Géza.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta Juli. – De most vissza a természet lágy öléhez – szólt, s szedelődzködni kezdett.

----------------------------------------------------------------------------------------

A fenti történet az "Akik még nem csinálták kecskével" elnevezésű, írástechnikai feladatokkal foglalkozó Facebook csoport "Kép-zelj" című feladatának általam írt megoldása az alábbi képhez:

A vasúti sínek emlékét őrző híd

Előző oldal Jimmy Cartwright