Buddenbrooki vérfarkas legendája

Horror / Novellák (3056 katt) Zspider
  2010.09.30.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/2 számában.

Buddenbrook híres volt a szép teleiről. Germánia nemes földjén oly szépen zöldellett a fenyőktől teli erdővel körbe vett gyönyörű birtok volt, de ha ez nem lenne elég, népei kedvesek és vendégszeretők voltak, uruk pedig a hegyen épített palotájában védelmezte őket.

Egy nap az egyik gazdagabb család fia visszatért hosszú hajóútjáról rengeteg értéket hozva, amikből sokat kényszer nélkül szolgált fel a föld urának. A helyiek együtt örvendeztek a családdal, de a harmadik este vérfagyasztó zaj nyomta el az örömóda hangjait. A bátrabbak elmentek hát a házhoz megtudni, vajon mi is történik, de amit láttak, azt elregélni is kín volt számukra. A családot kiirtották méghozzá a fiú maga, aki farkas képében üvöltve állt a házban.

Bár a történet sokat változott a szerint, mely legény szólt róla, de a rém leírása, az ugyanaz volt. Vértől karmazsin bundájú fenevad volt ez, aminek hófehér szőrméje és aranyló szemei voltak. Honnan tudták, hogy a büszke hajós farkassá vált? Sokak szerint onnan, hogy látták átformálódni, sokak szerint, hogy a fiúból csak bőr maradt, mintha lehámlott volna róla, hogy igazán átalakulhasson.

Bármit is mondanak a férfiak, az ördögi lényt nem győzték le, még meg se sebezték. A hűbérúr meggyászolta földje embereit, de nem hitt az egyszerű mondáknak. Ám a földművesek nem hagyták ennyiben, járták az erdőket éjjel nappal, és keresték a vadat, akaratlanul is halálba vonultak, és a következők csak emberek és farkasok nyomát találták, no meg megannyi tetemet.

A hóesés alatt gyász volt és bosszúszomj. Az úr úgy döntött, ideje cselekedni. Olyat hívott, aki megnyugtatja népét, és tán még el is űzi a farkast. Jákob, büszke lovag volt. Kóborlovag, kit bátya kijátszott és birtokát, amit neki is örökölnie kellett volna, ellopta. A bosszú kicsinyes vágya távol állt tőle, istenre bízta a döntést, így elment, hogy saját útját járja. Magával vitte a kardját, a pajzsát, a vértjét és azt, amit nem vehet el tőle senki: a hűségét atyja címeréhez.

Kopott szürke vértjében és fekete ruhákba bújva rótta a sűrű erdőt már több hete. Fáradt volt. Nem hitte, hogy a rengetegben valóban egy vérfarkas lenne, ahogy mondják, de nem is érdekelte. Le akarta vadászni, bármi is az, és bizonyítani sokkal nagyobb és nemesebb lovag. Méltóbb próbának vélte ezt, mint a lovagi tornákat, amikben szinte első sérülés után befejezik a párbajt a nemesek.

Amennyire gyenge volt már Jákob, annyira élvezte. A hideg átjárta a csontját, légzése nehéz volt, az éhség marta, és a széltől könnyezett a szeme, alig látott már. Tán pihennie kellett volna, de nem akart. Szégyennek vélte volna, ha ismét egy falusi házban kell tűznél erőt vennie magán. Már tudta, nincs vissza út. Az erdőből vagy ő jön ki, vagy a vérfarkas.

A hó roppant a léptek alatt, és a lovag felpillantott. Emberi alakot látott. Félt, hogy ismét egy földműves az, aki saját kezével akar igazságot hozni. Iramodva követte a hangot, és pillanatokra látta, ahogy a hegyek felé indul el az alak. Kardját kivonta, és nagy levegőt vett száján, mert orrán már nem bírt lélegezni. Elindult felfelé.

A sziklák a nyári szárazságban is nehezen járhatóak voltak, de a tél jege még veszedelmesebbé tette őket. Jákob nem akarta feladni. Gondolta, hogy ordít az alak felé, amit oly hevesen üldözött, de hang nem jött ki a száján. A gyengeség megnémította. Egyre többször csúszott el egyre meredekebbé váló földön. Majd az egyik lépténél a csizmája alatt a szikla széttöredezett, és a harcos egyensúlyát vesztette.

Kiáltani próbált, de nem tudott, előre nyúlt és a hasára zuhant, de a szikla csúszott, és a keze nem bírta tartani. Csúszni kezdett, miközben a jég és kő száz meg száz sebet ejtett rajta. Kínját nem kívánta senkinek, de nem szabadott feladnia. Pallosát a földbe döfte, és az megállította őt.

Nehezen vette a levegőt, mégis meglepően szaporán, érezte, ahogy sok ponton a bőrét, ahol eddig a ruha takarta, most a téli fagy szele simogatja, és azt is, ahogy sok helyen ejtett sebeiből forró vér csurgott testére. Fentről kiáltást hallott. Férfiúé volt, és feleszmélt, hogy biza még nincs vége az életének. Felemelkedett és kihúzta a kardját a jeges földből. A penge segítségével mászott feljebb és feljebb, majd felérve a szikla szirtre, megrázta a fejét, mert érezte egyre kevésbé látja, ami körülötte van.

A kiáltásból üvöltés lett. Farkas üvöltése. A fehér vad morogva lépettekkel jött elő a fák közül. Szemei akár az arany érmék úgy csillogtak, izmos testét fehér szőrme takarta, ami szinte beleolvadt a lassan szállingózó pelyhekbe, de mégis a bordó, száradt vérfoltok könnyedén kiemelték őt. Pofájában sorakoztak a hatalmas fogak, és szinte még mindig ömlött belőle a vér.

Jákob felemelte a kardját, és hegyével a lényre célzott. Sisakja alatt mosoly jelent meg. Eljött az idő, már érezte. A döntő pillanat.

A rém jobbra lépett karmos mancsával, a lovag balra lépett tanult vívó mozgással. Táncuk lassan kezdetét vette. Egymás szemébe néztek. Mintha az idő megállt volna, a világ nem mozgott. Majd a farkas morogván ugrott a vadásznak. Az hátra esett, és egy rúgással lelökte magáról. Így felszabadult a teste, és kardjával arra vágott, amerre a falusiak fenyegetését látni vélte. Nyögést hallott, gyorsan felült, és kezével kitámasztotta magát. A fájdalom ekkor átjárta a testét, és megpillantotta a harapástól véres alkarját.

A parasztok úgy vélték, a vérfarkassá harapástól válhatsz. Tudta ezt Jákob is. Nemezisére nézett, akinek elülső lábán kardvágás ékeskedett. Mosolya még vadabb lett, látása homályosodni kezdett. A lény szemei lassan úgy világítottak, akár fáklyák az estében. Pokol fénye volt ez. Morgása visszhangzott a fejében. Úgy vélte, lassan maga is átalakul.

Felállt és látta, hogy a szörny ismét támad. Tudta, ez az ellensége olyan, akár maga az ördög, hisz szinte mintha megduplázódott volna. Ám nem félt, kardjával büszkén hasított és gyorsan hajolt el. Nem tudta, hogy talált-e, de a farkas még hangosabb lett. Olyan érzése volt, mintha magával a pokol seregeivel harcolna, ám közben a karját átjárta a fájdalom és tudta, már maga is pokolivadékká válik.

Figyelmetlen volt. A lény hátulról támadta meg. A sisaknak hála a nyakát nem tudta rendesen megharapni, de karmai szaggatták őt, ahogy megpróbált a lovag testén maradni. Ekkora súlyt nem bírt el a férfi, és hátrálva ment neki az egyik vastag tölgynek így leszedve magáról az állatot. Dülöngélve zuhant fél térdre és vette le a sisakot, ami mintha fojtogatta volna.

Megfordult a fáról lehullt hótól ismét fehérré vált szörny felé. Kardját egy kézbe fogva készült lecsapni, de ekkor az megremegett, és a fegyver kiesett a tenyeréből. A karjára nézett, és az mintha madarak karmát idéző görcsbe merevedett volna. Rájött, hogy a farkas kór már átjárta őt. Nem harcolhatott nemesként tovább. Ez már ördögi ivadékok közti csata volt.

Jákob teli torokból üvöltött a vérfarkasnak és az is neki. Egymásnak vetették magukat és a földre zuhantak. Mindketten haraptak és karmoltak. A lovag már csak morgott, akár egy fenevad. Érezte, ahogy az izmai megfeszülnek és lüktetnek. Mintha a józan esze elhagyná. Csak ölni akart. Pusztítani. Reccsenéseket, roppanásokat hallott, de nem érdekelte. Arcára vörös vér spriccelt, de nem érdekelte!

Nem tudott olyan testrészt mondani, amelyik ne fájt volna elmondhatatlanul, de nem akarta feladni. Ellenfele szájába nyúlt, és annak fogai hevesen martak bele az öklébe. Ő pedig megragadta a nyelvét, miközben ösztönösen harapott a nyakába. Áttépve a fehér bundát és a vastag bőrt, érezte a vért, ahogy áramlik le a torkán. Úgy nyelte, akár valaha a jó sert.

A szörny még rángatózott, de hangja nem volt. Lassan nem mozdult, és száját kinyitva hagyta, hogy a lovag kitépje a nyelvet. A test a hóba esett fehéres porfelhőt teremtve az ösztönlénnyé vált férfi köré, aki vonyítva üvöltött győzelmét ünnepelve.

Az úr tagadta félelmét. Szolgáinak azt mondta, ez a lény nem létezik, ez csak egy farkas, akit a hajós elhozott felelőtlenül, és most megvadulva azt teszi, amit helyesnek vél. Díszes székében ült, és egy úri palástot vett fel estére. Nem bírt aludni. Ezért kérte meg Jákob lovagot. Az esti vonyítások mindig egyre közelebb voltak, és ez őt álmatlanná tette.

Puhány férfi volt az úr. Csontos, gyenge, szeme kék és tekintette gyávaságot mutatott. Haja szőke volt, amit rövidre vágatott. Bordó palástjában és fehér ruhákban a karfán könyökölve nézett ki az ablakon. Mikor meghallotta a vonyítást, átjárta a hideg és megremegett. Körbe pillantva látta, hogy az egyik szolgálólány őt nézi, így elküldte italért, hogy ne lássa mennyire fél.

Keze remegett, és ő csak a palota falait bámulta, gondolatában a kövek vastagságával nyugtatta magát. Úgy vélte, ezek a falak mindentől megóvják őt. Arról nem is szólva, hogy amióta megtudta, hogy vérfarkas van Buddenbrookban, azóta megkétszerezte az őrséget a palotájában.

Egyszer csak morgást hallott. Aztán üvöltés hangzott el a terem előtti ajtóból, ami pontosan szemben volt a székkel, amin az úr trónolt. A két hatalmas kapu egyszerre tárult ki, ahogy a két alak átesett rajta. Egy őr és a nyakát megragadó fehér alak. Fehér bunda, farkas fej...

A vérfarkas, ott állt előtte. Oly torz volt, és mozgása is furcsa. A nemes megmerevedett, testében az erek lüktettek hevesen, fejében mintha egy kalapács ütné az üllőt, úgy hallotta a szíve vad lüktetését. Nem bírta mozgásra kényszeríteni a testét. Csak bámulta, ahogy szolgája megfullad, majd az alak lassan felemelkedik. A farkas szájából egy ismerős arc pillantott vissza: Jákobé. Hátát, vállát és felkarját dús fehér szőrme takarta, fején a farkas feje volt, de ez nem volt elég, szinte mezítelen volt, és vicsorogva indult meg felé.

Egyáltalán nem hasonlított arra férfira, akivel először találkozott az úr. Az mindig kihúzta magát, hangja kedves és bizalmas volt, ki nem állhatta a férfit, mert annyira bizalmas volt a szolgákkal és nem tűrhette, hogy azok valakit, aki rangban lejjebb van nála, kedveljenek jobban, mint őt. Jákob lovag szeme mindig nyugalmat sugárzott, elhivatottságot. Nem nézett fehérnépre, és nem volt semmi lenéző a tekintetében, de ez az alak, más volt. Vérvágy és gyilkolás sugárzott belőle, mozgása lassú volt, rendszertelen mintha átmenet lenne az emberi járás és a farkasok futása közt, gerince hajlott volt, sehol a kihúzott nemesi tartás.

Az ifjú uralkodó szemében ez egy torz farkasember volt, ami éppen felé tartott. Mikor elérte volna őt, akkor megtört a jég és kezét védelemre emelte. Sikoltott, akár egy kislány és becsukta szemeit.

Annak, ami valaha a lovag volt, egy nyíl szállt a hátába. Két őr jelent meg, és az egyik azonnal elkezdte felajzani a számszeríját egy újabb támadásra. Farkasként üvöltött az ember, és gyorsan futva ugrott ki a palota ablakán. A testőr utána eredt, de kinézve nem látta sehol a hóeséstől.

Az őrség kérdezgette a remegő férfiút, hogy jól van-e, de az a karfára csapott és kiparancsolta őket, hogy kapják el a szörnyet azonnal. Fájdalmat érzett ekkor az arrogáns gyermek, és látta, az alkarját felkarmolta a vérfarkas. Homlokán izzadtság cseppek kezdtek gyűlni, és lassan vette a levegőt. Félelme nagyobb lett, mint eddig valaha.

Majd a felszolgálólány jött be. Az úr palástjával gyorsan betakarta jobbját. A formás mennyecske zajosan érkezett, azonnal mondta, mennyire örül, hogy ura jól van, majd mesélte mi történt a kinti őrökkel, és korsóba kezdte önteni a hozott italt. Látszott a leányon, nagyon megrémült, és csak parancsra jött be, keze remegve öntötte szét a bort. A birtok tulajdonosa szorította a karfát görcsösen takart kezével, a vére lassan folyt le a karfáról, lihegett a fájdalomtól, és vadul kezdett vicsorítani a közeledő lányra.

Előző oldal Zspider
Vélemények a műről (eddig 3 db)