A gyászoló mágus meséje

Fantasy / Novellák (846 katt) T. Bálint
  2014.02.09.

Hajdanán szép volt ez a világ, olyannyira, hogy belesajdult a szív és könnybe lábadtak a szemek. Vad volt és titokzatos, tele megannyi csodás rejtéllyel, amelyek az Istenek célját szolgálták, hogy teremtményük, az ember felérjen hozzájuk. De hol vannak már ezen az árny fedte földön Istenek? Itt hagyták művüket, mert az embert elcsábította a Sötét Úr. Őt is az Istenek teremtették, hogy viszályt szítson az emberek között, nehogy belehaljanak a nyugalmas békébe. De a sötétség egyre nőtt, csak kevés ember látta a fényt, ők voltak a mágusok, az ő fattyuk vagyok én.

Nem azért hordtam sötét ruhát, mert holmi fekete mágus voltam, hanem azért, mert gyászoltam ezt a hervadó világot. Itt már mindent beterített a homály, sajnos ebben a sötétben a legtöbb ember megvakult és azt hitte, hogy fény és béke van. A sok háború után az emberek azt mondták, elég, nem bírjuk tovább. Hagyták, hogy bekebelezze őket a sűrű köd és feledésbe merüljön a fény. S az Istenek szent földjét gépek marták fel, a mélyből az életet gyárak vették el, azt harsogták, ez a civilizáció. Az emberek királyai egytől egyig a sötétség rémalakjai lettek. A Sötétség Urát soha nem lehetett látni, mindig ott munkált az árnyak között megbúvva alantasan, elefántcsonttornyából figyeli a szenvedést, amit okoz.

Én, a fényőrzője, amely csupán egy gyertyaláng, nem teszek semmit, a világ már belehalna a fénybe.

A tengerpartján ülök nyugodtan egy sziklán, csodálom a távoli horizontot. A tenger tiszta levegőjét még nem tudta ellepni a fekete füst, itt még ragyognak a csillagok. És gyászolom a világot, amivé lett, pedig tökéletes volt, habár zord és kegyetlen, de mégis tökéletes, az ember gyenge és hitvány, hogy megismerje és felfedezze.

Előző oldal T. Bálint