Alkalom szüli a fejvadászt

Fantasy / Novellák (1127 katt) Cyrus Livingstone
  2014.02.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/2 számában.

– Hogyan tovább, Charlie? Te még maradsz? – kérdezte tőlem Rodney, a fél-elf cowboy Gladstone City egyik külvárosi lebuja előtt. Az előző nap mintegy ötezer marhát tereltünk be a McFarlen-ranchre, a fejem még zúgott egy kicsit a hosszúszarvú jószágok éktelen bőgésétől. Otthonunktól, Greenfield megyétől hajtottuk a csordát majd’ kétezer mérföldön keresztül, át a hófödte Gemmell-hágón, a nyugati partvidék egyik iparvárosába.
– Én még szétnéznék egy kicsit – feleltem.
– Rendben! Greenfieldben találkozunk! – Rodney búcsút intett és elvágtatott.

A munka végeztével rendszerint szétszéledt a csapat. Úgy döntöttem, egy éjszakát még kibírok a szúette vendégházban, hogy legyen elég időm lődörögni Gladstone Cityben, elvégre világot látni jöttem ide, nyugatra.

Zsebre dugott kézzel, ráérősen baktattam a belvárosi negyed felé. A palánkokból összetákolt bodegákat lassan felváltották a meszelt falu házak, de egy-két márványépületet is megcsodálhattam. A Fő utcát macskakövekkel rakták le, amelyeket goblin közmunkások tisztogattak.

A járókelők között feltűnt egy-két fekete, illetve sárga bőrű egyén, az „új hódítók” népéből. Nem értettem a velük szembeni előítéletet, hiszen mi, „Alapítók véréből származók” is az elűzött elf őslakosok földjeire és a kiirtott trollok sírjaira emeltük városainkat.

Merengésemből egy közeli ház ajtajának csapódása, majd egy ismerős arc felbukkanása zökkentett ki.

– Helló, Casey! – szólítottam meg a fekete kabátos, cilinderes, szőke fiatalembert. Ő zavartan rám nézett, de egy pillanatra rá megismert.
– Nem lehet igaz! Mi szél hozott erre, Charlie? – Casey Tyler kezet szorított velem, majd átölelt. Greenfieldben együtt koptattuk az iskolapadot, talán nem is olyan régen.
– Gazdagítottuk a várost néhány tucat hosszúszarvúval! Ez a palota a tiéd? – kérdeztem a patinás épültre pillantva.
– Ó, dehogy! – szabadkozott Casey. – Richmondéké! Én csak… szobát bérelek náluk! Kerülj beljebb!

Casey beinvitált a tágas hallba, ahol a tapétával fedett falon a családi képtár díszelgett. Középütt a ház fejének, Archibald Winston Richmondnak a portréjával. A barátom innen egy elegáns szalonba vezetett, és intett, hogy foglaljam el a kártyaasztal körüli kárpitozott székek egyikét.

– Na, és hogy tetszik a városunk? – kérdezte Casey, miközben a bárszekrényhez lépett, majd whiskeyt töltött nekem.

Elmondtam a benyomásaimat, Casey pedig lelkesen beszélt az itteni befektetési lehetőségekről. Talán egy fertályórája poharazhattunk, amikor kintről kocsizörgés hallatszott. Casey a faliórára pillantott.

– A háziak lesznek! Pontosak, mint a halál! Maradj csak, majd én üdvözlöm őket!

Tyler magamra hagyott. Szórakozottan döntögettem az italt, kisvártatva egy nagydarab, kövér, őszes pofaszakállú férfi állt előttem, népes családjával körbevéve. Felkászálódtam a helyemről.

– Jó napot, Mr. Richmond, az én nevem Charles Hawkins…
– Mit keres maga az én házamban? – ordította a tulaj, hogy még a poharak is összekoccantak az asztalon.
– Már elnézést, de az albérlője engedett be…
– Nincs nekem semmiféle albérlőm! – közölte Mr. Richmond ellentmondást nem tűrőn. – Szóljatok gyorsan a seriffnek!
Ezt már a lányainak mondta. A három közül a legkisebb, egy ijedt tekintetű, szöszke fruska már rohant is kifelé.
– Talán nem kéne… – próbáltam menteni a helyzetet. – Nézzék, nagyon sajnálom… de itt valami félreértés…
– Maradjon csendben! – dörrent rám Richmond. A feleségéhez és a fiához fordult:
– Claire! Albert! Nézzétek meg, nem tűntek-e el az ékszerek!
A fejemben megkondult a vészharang, még a saját hangomat is alig hallottam tőle.
– Hohó! Várjunk csak! Azt hiszem, mindannyian csúnyán fel lettünk ültetve!
– A seriffnek magyarázkodjon!
– Nem igaz, hogy nem látták azt az alakot kiosonni! – méltatlankodtam.
– Nem láttunk senkit! Maga egyszerűen betört a házamba! – Richmond tovább kötötte az ebet a karóhoz. Röviddel ezután asszonyi sikoly jelezte, hogy a hőn imádott családi ereklyéknek bizony lábuk kelt. Idegesen szívtam a fogamat. Jó nagy pácba kerültem!
– Maga tolvaj! Bandita! – Richmond pisztolyként szegezte rám a mutatóujját.
– Akkor motozzon meg, öregem! – a revolveremet az asztalra tettem, és széttártam a szarvasbőr zekémet. Richmond nem mozdult. Nem akarta elvenni a seriff kenyerét.

Néhány perc múlva megérkezett a hatósági közeg, a csuklómon pedig bilincs csattant. Jóformán fel sem ocsúdtam, már a fogdában izzasztottak a kihallgatók.

– Pechje van, fiam! Látták mindkettőjüket beszélgetni és bemenni a Richmond-villába! – közölte velem Wilbour seriff. – Elemelték az ékszert, majd egy kicsit ünnepelgettek, igaz-e? A haverja persze olajra lépett a szajréval, magát meg benne hagyta a lekvárban nyakig! Így volt?!
– Nem seriff, téved…
– Kinek akarták elpasszolni a cuccot?! – ordította Wilbour az asztalra csapva.
Fáradt voltam és éhes. Elszállt a maradék harci kedvem, ahhoz pedig végképp nem fűlött a fogam, hogy egy idegbeteg seriff bokszzsáknak használjon.
– Én csak egy egyszerű cowboy vagyok Greenfiledből… – hebegtem. – Ötezer vágómarhát hoztunk McFarlenéknek… ők majd igazolnak…
– A fiú igazat mond, a papírjai szerint – szólalt meg a seriffhelyettes. – Valóban van itt egy átvételi elismervény a járandóságáról, Mr. McFarlen aláírásával!
Gyorsan elhadartam, amit tudtam Casey Tylerről, azt is, hogyan csalt be engem a Richmond-házba.
A seriff elgondolkodva pödörgette a bajuszát.
– Egyelőre a kaptárba vele! – rendelkezett végül. – Majd a békebíró eldönti, mi legyen!

Penészes falú cellába löktek, fekhelyül egy rothadó szalmazsák szolgált. Nagy sokára nyomott el az álom, és a hajnali ébresztés miatt úgy éreztem, mintha csak néhány perc pihenőt kaptam volna.

– Ébresztő! – csörömpölt a kulcsával a fegyőr. – Jelenése van a művész úrnak!

Gondolatban áldottam az ipsét a vicces kedvéért. Kerülne csak egyszer a rács túloldalára! A békebíróhoz rángattak el. Két napon keresztül hol atyáskodva, hol fenyegetésekkel győzködtek, hogy jobb, ha bevallok „mindent”. Én azonban makacsul kitartottam az igazam mellett.

A harmadik nap reggelén ismét a vicces kedvű foglár ébresztett.

– Mi az? Takarítják a szállodát?
– Dehogy! Uraságodnak lejárt a bérleménye! Egy ötvenes lesz!
– Hogy mi? – értetlenkedtem.
– Mit vár még ennyiért? Félpanziós ellátást? Na, töltse ki szaporán a papírokat, tegye a lóvét az asztalra, aztán fogja a hóbelevancát és mars kifelé! Így is alig van hely a részeg goblinoknak!

Nem tudtam mást tenni, leszurkoltam a rúnákkal ékesített kékhasút – majdnem a harmadát a járandóságomnak –, aláírtam a papírt, miszerint hiánytalanul visszakaptam a holmimat, és máris a fogdán kívül voltam.

Visszamentem a szálláshelyemre a lovamért, közben erősen törtem a fejem, mitévő legyek. Casey már biztosan nyúlcipőt húzott, és azt sem tudom, merre keressem. Hazakulloghatok szégyenszemre Greenfieldbe, és megpróbálhatnám elfelejteni a történteket, de ez az ötlet sem tetszett. Az hagyján, hogy Casey becsapott, még gonosztevőnek is néznek miatta! Egyáltalán hogyan jutott be abba az átkozott házba, és hogyan volt képes kisurranni észrevétlenül?

A lovamat kantárszáron vezetve ösztönösen a Richmond-villa felé indultam. Talán beszélhetnék velük, hátha sikerül mégis tisztáznom magam…

Az egyik utcasarkon hirtelen ismerősbe botlottam, amitől tátva maradt a szám. Mr. Richmond volt az, aki egy táskával a hóna alatt éppen egy biztosítótársaság irodájába sietett teljes gőzzel. Meglapultam a hátasom mögött, így a derék polgár nem vett észre. A jelenet szöget ütött a fejembe. Biztosítótársaság? Nyilván az ellopott ékszerek miatt, de ilyen hamar…?

Gyanúsnak találtam az ügyet, így esett, hogy életemben először nyomozni próbáltam. Szélsebesen sarkon fordultam és távoztam az üzleti negyedből, mielőtt még feltűnne a jelenlétem.

Kétségbeesve próbáltam összerakni, amit tudok: lopott ékszereket nem lehet csak úgy pénzzé tenni, mint a pókerzsetont. Ehhez egy orgazda kell. Orgazdát pedig hol találok?

A lepusztult városrészek felé indultam, majd találomra kiválasztottam egy bűntanyát. A bejárat mellett egy mély dekoltázsú elf szajha támasztotta a falat.

– Helló, cowboy! – szólított meg a begyakorolt mosolyával. – Mivel tehetnék a kedvedre?
Meglobogtattam a szeme előtt egy egydolláros bankót.
– Egy orgazdát keresek! Nem ismersz ilyet errefelé véletlenül?
A lány elkomorodott.
– Én nem ismerek… de Blake, akié a hely, ő igen!
– Nagyszerű! És most megmutatnád, hol találom Mr. Blake-et?
– Bent ül, hátul! Ilyenkor mindig a blattot veri!
Az elf pillangó kezébe nyomtam a pénzt, és beléptem az ivóba. A szivarfüst ködén keresztül a söntéspulthoz evickéltem.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte a testes csapos.
– Mit iszik Mr. Blake? – kérdeztem vissza.
– Általában Dickens-whiskeyt, de most éppen…
– Adjon egy üveggel! – szakítottam félbe a kocsmárost, és újabb bankókat hullajtottam a pultra.

Az üveggel a kezemben a hátsó traktus felé igyekezetem, ahol egy társaság éppen kártyázott.
Kopott, porlepte ruházatuk és borostás arcuk nem sok jót ígért. Szó nélkül letelepedtem egy elegánsabb kinézetű, szakállas, rozsdabarna felöltőt viselő férfi mellé. Csakis ő lehet Blake.

– Mit akar itt? Magának nem osztottunk lapot! – szólt a góré rám sem nézve.
– Blake? – kérdeztem. Az egyik embere válaszolt helyette.
– Nem szeretjük a kíváncsiskodókat! – felhúzott pisztolyok félreérthetetlen zaját hallottam az asztal alól. Nyugodtan töltöttem az üvegből Blake poharába.
– Ebben egyetértünk, uraim, én mégis kénytelen vagyok kérdezősködni!
– Tegye máshol!
Tudtam, hogy Blake részéről ez volt az utolsó figyelmeztetés.
– Pedig nekem csak maga segíthet, Mr. Blake! Én ugyanis lopott ékszerekben utazom.
A bandavezér visszatolta elém a teli poharat.
– Rossz helyen kopogtat, cowboy! Mi nem foglalkozunk ezzel!
Most én toltam vissza Blake elé a poharat. A cimboráinak is töltöttem.
– De talán ismer valakit, akit érdekelne…
Blake a kezében tartott kártyalapokat kezdte bámulni, mintha tőlük várna választ. Az emberei feszült csendben várakoztak.
– Silas Riley, az uzsorás – adta meg végül a választ Blake. – Ez az ő biznisze! A közelben, Folsom City mellett van a tanyája. Mindig egy méretes ork kíséri, ő a behajtója! De nem tanácsolom, hogy betegye oda a lábát!
– Az ilyen zsenge ifjakat ott könnyen felfalják a disznók! – jegyezte meg egy borostás, sebhelyektől barázdált képű alak.
– Kösz az értesülést! – felálltam az asztaltól. – A vendégeim voltak!
– Riley nem a maga súlycsoportja, cowboy! – szólt utánam Blake. A figyelmeztetését elengedtem a fülem mellett.

Észak-nyugati irányba nyargaltam Folsom City felé korgó gyomorral. Ha a mérföldeket számítjuk, valóban a közelben volt, viszont az odavezető út kaptatóiról Blake elfelejtett említést tenni.

Késő délután érkeztem a városba. Gyorsan befaltam valamit egy utcai sütödénél, és folytattam a kutakodást. Az erszényem kezdett végzetesen vékonyodni, ezért a lehető leghamarabb a végére kellett járnom az ügynek.

Újabb két kocsmában kérdezősködtem, mire megtudtam Silas Riley címét. Folsom City keleti határában, egy farmon lakott.

Megvártam a napszálltát, csak ezután indultam az uzsorás tanyája felé. Nem volt semmi tervem arra nézve, hogy értek majd szót vele.

Csendesen léptettem az erdei úton, a puskámmal a kézben. Nem akartam több meglepetést. Hamarosan megpillantottam a farmépület fényeit.

Leszálltam a nyeregből, a lovamat elrejtettem a bozótosban, és a ház felé osontam. Mázlim volt, mert észrevétlenül az ablak alá surrantam. Bentről élénk vita hallatszott. A kalapomat levéve, óvatosan belestem. A látványtól majd elejtettem a fegyveremet. Nem volt időm haditervre, a lovak közé kellett csapnom! Berúgtam a bejárati ajtót, a puskámat a szobában tartózkodókra szegeztem.

– Kezeket fel! – kiáltottam teli torokból.

A kandalló fénye öles termetű, szürke orkot, egy szikár, cowboyforma egyént és egy őszes, tömzsi, ötven év körüli, borotvált arcú férfit világított meg. Eszük ágában sem volt engedelmeskedni. A lábuknál Casey hevert, sonkaként összekötözve. Tettem egy lépést befelé, és folytattam a mondandómat:

– Magukkal semmi dolgom, csak ezzel a szeméttel van elszámolnivalóm! – a földön fekvő szélhámos felé intettem a fejemmel. Casey torkából érthetetlen gurgulázás tört elő, köszönhetően annak a rongycsomónak, amellyel bedugaszolták a lepénylesőjét.
– Akkor mire vársz, viheted! – mondta a bandavezér.

Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, valahonnan fentről nem emberi vihogás ütötte meg a fülem, a következő pillanatban pedig egy fémtárgy (talán egy serpenyő?) kondult a fejemen. Szétfolyt előttem a világ, miközben úgy éreztem, mintha egy végtelen kútba zuhannék.

***
A zuhanás egyszer csak véget ért. Rám zúduló hidegvízre tértem magamhoz.

– Végre felébredt a jómadár! – a cowboytól eredt a hang, aki éppen a földre dobott egy kiürült vödröt. Iszonyatosan szédültem, még mindig forgott velem a világ.
– Kapaszkodjál, koma, be ne üsd a fejecskéd! – nevetett a cowboy. Sárga, bagólével színezett fogsor tűnt elő gubancos bajusza alól.

Körülnéztem. Még mindig a szobában voltunk, ahol „kapaszkodó” gyanánt a falba erősített bilincsek szolgáltak. Rendesen kifeszítettek, mint valami vadászszőnyeget. Az ork a tűzhelynél állt és a piszkavasat tartotta a tűzbe. Silas Riley egy vaskos tölgyfaasztalnál ült, az asztalon sorakoztak a fegyvereim és a Richmondéktól eltulajdonított ékszerek. Riley balján, a félhomályban egy rongyos goblin kuporgott, és egyfolytában heherészett, mint egy idióta. Egy serpenyővel játszadozott. Szóval neki köszönhetem a formás dudort a kobakomon!

– A barátod azt mondta, nem ismer téged! – szólt hozzám az uzsorás. – Én viszont az előbb úgy láttam, nagyon is jól ismeritek egymást! Elárulnád, miért törted ránk az ajtót?
Az ork elindult felém az izzó piszkavassal. Bizarr látvány volt a fehér, keményített gallérú ingében, a kék csokornyakkendőjével.
– A nevem Charles Hawkins, Greenfieldből jöttem…

Gyorsan elsoroltam, mi járatban voltam Gladstone Cityben, hogyan futottam össze rég nem látott iskolatársammal, Casey Tylerrel. Beszámoltam Tyler alattomos trükkjéről, ami miatt kénytelen voltam egy éjszakát a gladstone-i városi fogdában vendégeskedni.

– Hogyan jutottál el hozzám ilyen hamar? – kérdezte az orgazda.
– Kérdezősködtem néhány helyen…
– No persze! – Riley gúnyos mosollyal mért végig. Acélszürke szeme azonban nem mosolygott.
Megpróbáltam kimagyarázni magam:
– Nézze, Mr. Riley, én fütyölök az ékszerekre, én csak ennek a senkiházi csirkefogónak akarom ellátni a baját!
– Ezek csak hitvány kavicsok! Hamis mindegyik! – bömbölte Riley teli tüdővel, a homlokán kábelvastagságúvá duzzadtak az erek.

Az uzsorás (aki egyben orgazda és persze orkgazda volt) felpattant a helyéről és bőszen fel-alá kezdett járkálni a szobában, nagyokat fújtatva.

– Sonny! – szólt oda a cowboynak.
A Sonnynak nevezett fickó odalépett hozzám.
– A haverod egyfolytában azt csiripeli, nem tudta, hogy az ékszerek hamisak, és fogalma sincs, hol bújhatnak az eredetiek! Szerintünk ti egy követ fújtok, úgyhogy dalolj gyorsan valami más nótát! A cocáink már veszettül éhesek!

A goblin megint felvihogott. Sonny és az ork hústorony együtt röhécselt vele. A helyzet kétségbeejtővé vált. Sürgősen elő kellett rukkolnom egy nyerő lappal, ha nem akartam őrlőfogak martalékává válni.

– Tudom, hogy kinél vannak a kövek – kezdtem lassan.
– Éspedig? – türelmetlenkedett Riley.
– Mr. Richmondnál. Már ha léteznek egyáltalán!
Riley odarobogott elém. Tekintete majdnem átfúrta az enyémet.
– Még van kedved játszadozni velem, te fattyú?! Verébnek nézel engem?
– Nem nézem magát semmilyen madárnak, Mr. Riley – feleltem nyugodtan. – Be is tudom bizonyítani, amit mondtam! Csak előbb lenne szíves leengedni innen?
– Még mit nem! – fortyant fel az uzsorás, nekem meg elakadt a lélegzetem. Sonny ökle a gyomromban landolt.
– Pofázol végre? – kérdezte újból az uzsorás, vészjóslóan türelmes hangon.
Rövid öklendezés után tudtam csak válaszolni:
– Aznap reggel, amikor kitették a szűrömet a kaptárból, megláttam Richmondot, amint egy biztosítóhoz csörtet. Fel is tűnt nekem, hogy az öreg ilyen hamar fel akarja markolni a zsozsót a megfújt csecsebecsék miatt!

Szünetet tartottam. Hagytam, hogy Riley egy kicsit rágódjon az elhangzottakon. A bandavezér háttal állt nekem, hátrakulcsolt kézzel.

– Folytasd! – sürgetett tovább.
– Idejövet azon törtem a fejem, Richmond mitől ennyire biztos benne, hogy nem kerülnek elő az ékszerek? Aztán azon töprengtem, Casey miképpen tudott feltűnés nélkül belopózni a Richmond-villába és meglógni észrevétlenül? Nos, Mr. Riley, nekem világos az ábra: a derék Richmondunk pénzszűkében van, ezért titokban másolatot készített a családi kincsecskékről! A hamisítványt ellopatja ezzel a balekkal, aztán szépen felszedi a biztosítási összeget! Az eredetit pedig elpasszolja másnak, vagy már rég el is passzolta!
Zihálva elhallgattam. Kiszáradt torkom rettenetesen kaparni kezdett.
– Egyéb mondanivaló? – megint a vérfagyasztóan szenvtelen hang.
– Persze, fennáll a lehetőség, hogy az ékszerek nem is léteztek, csak ezek a művi kacatok! De még ebből is tudnánk pénzt csiholni!
– Mégpedig?
– Ékszerhamisításért, és biztosítási csalásért simán lesittelnék Richmondot! Az egész pofon egyszerű: a pasas orra alá dugjuk a kavicsokat, és szépen elkérjük tőle a biztosítóról legombolt összeget!
Riley elgondolkodott. Sonny csettintett.
– Ez elég meggyőzően hangzott, főnök!
– Valóban az, briliáns ötlet! – ismerte el Riley. – De még mindig nem látom értelmét, miért hagyjalak életben!
Nyeltem egyet. Az utolsó menet jön.
– Erre két oka van, Mr Riley! Az első, az apám!
– Miért, ki ő? Netán a megyei seriff? – kérdezte az orgazda gúnyosan.
– Nem egészen… ő most kidobó ember egy kocsmában… hirtelen haragú ember!
– Nahát! Teljesen berezeltem! – nevetett fel Sonny.
– Akkor nem hallottál a Bullmastiffról, te suttyó! – vetettem oda a banditának fölényeskedve.
– A híres birkózó? Tényleg ő lenne az? – hitetlenkedett a bandita.
– Az utolsó alkalommal egy orkkal törölte fel a ringet! Egy zöldszőrűvel!
– Hallod ezt, Bork? – fordult az orkhoz Sonny.
– A zöldek gyengék – legyintett fölényesen Bork.
– Apád kifogott egy zöldfülűt! – tette hozzá Sonny károgó kacajjal. Ügyet sem vetve velük, tovább beszéltem:
– A másik ok, amiért érdemes üzletet kötnie velem, Mr. Riley, néhány titok, ami szintén pénzt jelenthet!
– Igen? Na és kinek a titkai?
– Hát az övé! – Caseyre pillantottam. – Mit gondol, ez az első húzása neki? Én kiszedhetem belőle!
A fejemmel intettem Rileynek, hogy jöjjön közelebb.
– Hallgatlak! – mondta a bandavezér ismét kellemetlen közelségből. Álltam a tekintetét.
– Elég jól ismerem ezt a ganéjt! Ha érzi a vesztét, beszélni fog! Lenne egy ajánlatom!
– Mégis, mi lenne az?
Végig farkasszemet néztünk.
– Miután kifaggattam ezt a szuka kölykét, elintézem olyan módon, hogy senki ne gyanakodjon magára! Mindössze szabad elvonulást és száz rúna-dollárt kérek érte! – mondtam szemrebbenés nélkül.
– Miért adnám meg neked a százat? – kérdezte Riley.
– Mert kicsit sokba került a kis kirándulásom! Ugyanakkor ezzel a cinkosává tesz, és elejét veszi egy sor felesleges kérdezősködésnek! Főleg, ha időben hazatérek Greenfieldbe! A tárcámat megnézték már?
Riley intett Sonnynak, ő pedig kiemelte a mellényzsebemből az irattárcámat.
– Nézzenek oda! – füttyentett a bandita az irataimat böngészve. – A fiú tényleg marhahajcsár, a papája meg itt van ezen a képen, a Szelindek, vagy, hogy is hívják!
Riley megint fel-alá járkált hátratett kézzel. Végül döntött.
– Engedjétek el!
Bork és Sonny megszabadított a bilincsektől. Utóbbi persze revolvert fogott rám.
– Szabad egy kortyot? – kérdeztem az egyik polcon egy borostyánszínű palack felé sandítva.
Riley bólintott, én pedig felhajtottam egy kiadós kupicával. Hirtelen ágyékon rúgtam a fekvő Caseyt. A szájpecek belefojtotta a fiúba a sikolyt. Sonny felszisszent.
– No, ki vele, hogyan játszottál össze Richmonddal? – megkezdtem a faggatózást. Kihúztam Casey szájából a rongydarabot.
– A… a lábtörlő alatt rejtette el a kulcsot… a házi széfet is megmutatta! A pajta felé iszkoltam ki…! Azt viszont nem mondta, hogy hamisak a gyöngyök és a drágakövek! Erről nem tudtam, esküszöm, Charlie!
Casey zokogásban tört ki. Átvettem a szót.
– Oké, ezzel megvolnánk! Akkor most meséld el szépen Mr. Riley-nak a többi húzásodat! Hol kóricáltál az elmúlt években, és mennyit gyűjtögettél össze?
Casey értetlenül bámult rám, mire felkaptam a piszkavasat és jelentőségteljesen meglóbáltam a szeme előtt.
– Ne add az ártatlant! – ordítottam. – Ezer másik ügy van a rovásodon! Házasságszédelgés, sikkasztás, csalás! Halljuk!

Ismét jó nagyot kortyoltam, ezúttal az üvegből. Silas Riley és a cinkosai közelebb húzódtak Tylerhez. A lapok végre jól álltak, ideje volt bankot robbantani.

A whiskey-s üveg gránáttá vált, amint a kandallóba röptettem. A piszkavassal vívótőrként Bork felé döftem, egyúttal az arcába köpve a szeszt. A melák szőrmók kínok közt jajgatva kapott égő arcához. A goblin vinnyogva menekült a lángok közeléből. Sonny megzavarodott, nem tudta hirtelen, hogy az ork cimboráján segítsen-e, vagy a revolvere után kapkodjon. Rögtönzött fegyveremmel a vállára mértem egy ütést, mielőtt Riley gőzmozdonyként nekem rontott.

Az uzsorás alacsonyabb és testesebb volt nálam, a tömegével az asztalnak taszított. Bár kétszer olyan idős és feleannyira erős lehetett, mint én, verekedni, sajnos jól tudott. Irtózatos pankráció vette kezdetét, amelyben nem kíméltük sem a berendezést, sem egymás testi épségét. A mérkőzés tétje a felborult asztal mellett heverő revolver volt. Sonny kétségbeesetten kiabált, hol a tüzet oltogatta, hol felénk szegezte pisztolyát, de lőni nem mert. Bork kínjában a szőnyegbe fúrta arcát, hogy enyhítse kínjait.

Végre – az apámtól tanult fogások egyikével – sikerült Riley fölé kerekednem, és megkaparintanom a fegyvert. Ő azonban nem adta fel a küzdelmet, vehemensen támadta a csuklómat. A pisztoly elsült, a golyó számomra ismeretlen helyre távozott, amikor Sonny viszonozta a tüzet, ellenfelemet ösztönösen magamra húztam. A lövésekkel egy időben Riley teste elernyedt. Meghallottam az üres tár csattanását, gyorsan megszabadultam az egyre nehezülő testtől. Sonny újra akart tölteni, de elkésett. Kilőttem a maradék töltényeket, Borknak is jutott belőle.

A megmaradt haramia egy sörétest rángatott elő az egyik szekrényből, nem hagyhattam, hogy használja. Az kiürült pisztolyt a goblin fejéhez vágtam, és rögtön rávetettem magam. A puska csövét a manó torkának nyomtam, így kényszerítettem a földre őkelmét. Ezután addig öklöztem a rút képét, amíg élet volt a kis szörnyetegben.

Lihegve, a torkomban lüktető szívvel álltam talpra. A tűz kezdett vészesen terjedni a házban. Casey nyögése térített magamhoz.

– Charlie, segíts! Eltaláltak!
Megálltam fölötte.
– A nagy szart! Miattad kellett gyilkolnom!

***

Pirkadat felé a folsomi csendbiztos irodájának ajtaján dörömböltem.
– Mi ez a lárma? Ki a fene zargat ilyenkor?
– Biztos úr, egy sebesült tolvajt fogtam! Hívjon orvost! – kiáltottam.
Az álmos csendbiztos gyertyával kezében nyitott ajtót. Elszörnyedt, amikor meglátott.
– Jó ég, hiszen maga csupa vér! Ki ez a nyomorult, akit a lovára kötözött?
– Egy hétpróbás gazember, akit több államban is köröznek! Bemehetnénk, kérem? Minden tagom fáj, mivel nemrég végeztem Silas Riley zsiványaival! – feleltem.
– Micsoda? Maga, egyedül…? Hihetetlen! Jöjjön be gyorsan! Máris szólok a felcsernek!

Néhány óra múlva a rántottától és a szarvashússal töltött kolbásztól jóllakottan vártam a fejleményeket. Campbell csendbiztos a kérésemre ékszerészt hívatott, aki megerősítette, hogy a lopott drágakövek és a gyöngysor egytől-egyig hamis. Campbell azon nyomban sürgönyzött Gladstone Citybe, a seriffnek.

Déltájt érkezett meg Wilbour seriff a helyettesével, magukkal hozták a Richmond házaspárt is.

– Már megint mit csinált ez a bajkeverő? – mordult fel Wilbour, mikor megpillantott.
– Seriff, ennek a derék ifjúnak köszönhetően a Riley-banda fűbe harapott, kézre kerített egy szélhámost és visszaszerezte Mrs. Richmond ékszereit.
– Csakugyan? – pislogott Wilbour értetlenül. Archibald Richmond ellenségesen meredt rám, de nem szólt.
– Valóban így történt, már voltunk kinn a helyszínen! – felelte a csendbiztos egyik segédje.
– Mrs. Richmond, felismeri az ékszereket? – kérdezte Campbell az asszonytól.
– Igen, valóban az enyémek, roppant hálás vagyok, amiért előkerítették! – válaszolt Mrs. Richmond.
– Akkor el kell, hogy keserítsem! A helyi ékszerész megállapította, hogy hamisak!

Campbell szavaira megfagyott az irodában a levegő. Még Wilbour seriffnek is tátva maradt a szája. Eközben a fogdmegek bevonszolták a bicegő Casey-t.

– Helló, Archie! – rivallt rá a földim Richmondra. – Emlékszel, miben állapodtunk meg? Fifty-fifty!
Az asszony pofon vágta a megdöbbent férjét.
– Te bolond! Mondtam, hogy ne paktálj le ezzel a lókötővel!
Campbell felvonta a szemöldökét.
– Hát ez nagyon érdekes fordulat! Nos, Mr. és Mrs. Richmond, sajnálattal közlöm, hogy le vannak tartóztatva! A gyöngysor helyett be kell érniük a karpereccel!
– Gratulálhat magának! – köpte oda nekem Richmond, miközben elvezették. – Maga miatt jutnak koldusbotra a gyermekeim!
Válaszul a gyomrába öklöztem.
– Majd tanulnak kosárfonást, mialatt maga a zacskókat ragasztgatja! – ordítottam.
– Jól van, elég lesz, Charlie! Ne húzza föl magát! – szólt Campbell, mialatt elvitték a gyanúsítottakat.
– Most már távozhatok?
– Még nem, ugyanis meg kell várnia a tárgyalás végét! Ígérem, nem lesz hosszú! Ne feledje, tekintélyes summa vár önre az elfogott bitangokért! Apropó, nem akar fejvadász lenni?
A még mindig sajgó fejemhez nyúltam.
– Köszönöm, de még meggondolom!

Előző oldal Cyrus Livingstone
Vélemények a műről (eddig 2 db)