Apokalipszis
A nap már lenyugodott, az alkonyat színe sötétítette be az eget. Nóra bent ült a szobájában, de hű szokásaival ellentétben most nem kapcsolta fel a villanyt, nem zümmögött a háttérben a tévé ezzel elhallgattatva a csend nyugtalanító suttogását, és nem búgott a háttérben a monitor hangja sem. A tárgyak és a bútorok sötét árnyékként figyelték őt a szobában síri csendet és sötétséget árasztva magukból. Nóri most nem a gép előtt foglalt helyet, mint ahogy általában szokta, hanem az ablak melletti fotel előtt ácsorgott tétlenül, szorongott és bizalmatlan várakozás öntötte el a lelkét.
Csak úgy haladt előre az idő, az óra mindig eggyel többet mutatott, a perc és másodperc mutatók vészjóslóan, megállíthatatlanul kattogtak előre. Ha sok kis időegység összeadódik, akkor már szinte fel sem tűnik, hogy már fél órája az ablak előtt ácsorog.
Ez a nap nem olyan, mint a többi. A szülei még nem értek haza, így a házban üresség és csend honolt számlálva a néma várakozás minden egyes percét.
Ez a nap valahogy más, bár tény, hogy ugyanúgy indult, mint az összes többi nap. Nóri reggel felébredt, elfogyasztotta a reggeli kávéját, majd útnak indult a munkahelyére, vagyis egy magánlakáshoz takarítani, ahol a házigazda, egy középkorú, két gyermekes hölgyemény kedvesen és szeretettel fogadta, mint mindig. Megkínálta kávéval, amit Nóri elfogadott, de annál többet sose, mert vigyázott az egészségére. Amúgy is bőven elég egy nap két kávé. Egy az ébredésért, egy pedig a jókedvért. A harmadik már csak fölösleges vérnyomásemelő lenne. Bár a harmadik adag kávét néha csak azért vállalta be, mert valahol felidézte benne a régmúlt egyetemi időket, amikor egész nap egyik óráról a másikra járt, néha a zéhák és prezentációk stresszes körforgásában és az egyetem délutáni fáradt, szétszórt hangulatában jól esett egy kis ébresztő.
Amikor befejezte a takarítást, hazabandukolt, de nem felejtett el betérni a jó öreg turkálóba, ahol mindig talált valami olcsó ruhát, amit a plázákban ötször annyiért lehet megvenni. Büszkén tért haza az újdonsült szerzeményével, és már alig várta, hogy este elújságolhassa Facebookon az egyik barátnőjének, hogy milyen ruhákat szerzett a turiban. Hagy irigykedjen.
És itt kezdődött a furcsaság. Először is nem jött be a Facebook. Na se baj, biztos valami karbantartás van, majd talán később. De a net se jött be. Akkor itt valami komoly gond lehet. Baj van a szolgáltatónál. Ez már nehéz ügy. Hogy fogja elviselni a napot tévé és net nélkül? Hogy fogja elüldözni a rossz gondolatait a kongó ürességben? Talán valami PC játékkal átvészelheti az estét.
Lemegyek a boltba – gondolta magában durcásan, ha már az internet és a kábeltévé csodálatos és izgalmas világa cserben hagyta. Felkapcsolta a villanyt, mert az alkonyat közeledtével a fény egyre fogyott a szobában. Kikotorta a pénztárcáját a táskájából. Úgy emlékezett, hogy maradt még egy ezrese, meg egy kis aprója, de mégiscsak jobb ellenőrizni, mielőtt még meglepetés éri a bolt előtt, hogy nincs nála pénz, vagy neadjisten a kasszánál. Az nagyon ciki. De ami történt, az még cikibb. Hová lett a pénz?
Még a szerencsehozó 1956-os emlékpénze is eltűnt, amit a névjegykártyák mellett tartogatott. Vicc. Az, hogy az ezres nincs ott, annyira nem meglepő, de hogy az ötszázas? Lehet, hogy nem figyelt oda és elköltötte? Volt annyira szétszórt, hogy ez kitellett tőle. Szívta a fogát. – Nem lehetek ennyire hülye!
Belenézett a kis fém, narancsos mintás sütis dobozba, ahol a félretett pénzét tartogatta. Az a legjobb, ha a leglehetetlenebb helyen van. Valahogy jó érzés biztonságban tudni a pénzt, és senki se keresné egy sütis dobozban. Vagy talán mégis?
De amikor kinyitotta, nagy csalódás érte. Hová tűnt a húszezres?
Ez lehetetlen. Az még oké, hogy a pénztárcájában nem találja a pénzt, mert arra van legalább valami magyarázat. De hogy a dobozban? Az egész biztos, hogy a tartalékból nem vett ki egy forintot sem az elmúlt egy héten. De akkor lehet, hogy idegenkezűség van a dologban? Lehet, hogy a szülei vették ki a pénzt? Más magyarázat már pedig nincs. Be nem törhettek, mert akkor nemcsak a pénz nem lenne meg, hanem a tévének és a számítógépnek is lába kelt volna, hisz ez a minimum. Na meg itt a kutya is…
Elővette a telefont és a szüleit tárcsázta. De amikor megjelent a telefon nagy képernyőjén a tárcsázós kép és létre jött volna a kapcsolat, hirtelen sípoló, recsegő hang visított a fülébe, mintha közvetlenül hallaná, ahogy az áram szikrázik a vezetékekben. Legalábbis műszaki analfabétaként ez a kép villant fel Nóri szeme előtt. Mi a franc folyik itt? Ez már komolyan vicc. Minden szolgáltató most fuccsolt be?
Tehetetlenségében fel-alá járkált a szobában. Belenézett minden egyes fiókba, hogy megtalálja a pénzt, de amikor kinyitotta a szekrényt és a legtitkosabb pénztároló sütis doboz is üresen ásított az arcába, amikor kinyitotta, már kezdett pánikba esni. Ez meg hogy a francba lehetséges? Valaki kiszimatolta, hogy ide gyűjti a pénzt? Hogy a fenébe? Ez a sütis doboz azért rendesen el volt rejtve a szekrényben a sok tankönyv alatt és más süteményes dobozokkal körbevéve. Ez már komolyan vicc. Itt valami nagyon nincs rendben.
Lekapcsolta a villanyt és tűnődve bámult ki az alkonyatba az ablakon. Megállt benne az ütő. Amúgy is egy szorongó, idegeskedő ember volt világ életében, aki akkor is aggodalmaskodik, hogyha semmi oka nincs rá. De most ez felettébb furcsa. Bár lehet, hogy csak vaklárma, mint az esetek kilencvenkilencegészkilencvenkilenc százalékában. Csend vette körül a szobában és a gondolataiban is kongó üresség honolt, viszont a lelke szinte zakatolt. Mégis valahol megpróbált nyugodt maradni. Hisz biztos nincs semmi baj, ez csak pár véletlen egybeesés, amik miatt most idegeskedik. De nemsokára hazajönnek a szülei és magyarázatot adnak mindenre. Igaz, hogy már délután háromra haza kellett volna érniük és most délután öt van, de valószínű, beugrottak vásárolni útközben és valószínű, hogy az ő pénzéből, amit megkérdezés nélkül elvettek. Azért legalább rátelefonálhattak volna, elvégre ingyen beszélnek, úgyhogy nem kell aggódni a számla miatt. Olyan meg nincs, hogy valakinek ne legyen öt perce egész nap arra, hogy felhívja, hogy „Bocs, de kölcsönveszek tőled húszezer forintot. Vagyis negyven ezret, mert a titkos perselyedbe is belenyúlok, amiről elvileg csak te tudsz, mert nem mondtad el soha senkinek, még nekünk sem.”
Tehetetlenül, kongó, üres, szorongató érzelmekkel bámulta az alkonyatban elhomályosuló fényeket az udvaron, és amikor ránézett az órájára, leesett az álla. Este hét van? Most komolyan este hét van? És még nincs sötét? Januárban?
Biztos az órája is beketyózott. Leszaladt a lépcsőn a konyhába, hogy meglesse az órát, de az is hét órát mutatott. Hirtelen mintha nyakon öntötték volna egy pohár jeges vízzel, beindultak a gondolatai és az érzelmei az eddigi szorongató dermedtségből. Felkapcsolta a lámpát. Hisz ha áramszünet van, akkor a lámpa se működik. De sajnos működött. Bár ha a kábeltévé és az internet is a bolondját járatja vele egész délután, akkor valószínű, az órák is. Elindult a házban és sorban végignézte az összes létező órát, amit ismert. A kábeltévé dobozán lévő digitális óra természetesen meghalt, de az elemmel működő kis ébresztő óra nem hazudott. Az is este hét órát mutatott. És minden más óra, a mobiltelefonjától kezdve a karóráig.
– Akkor most én vagyok a hülye?
Kiszaladt a teraszra, az ajtót pedig nyitva hagyta ebben a pánikszerű hangulatban. Ugyanaz a látvány tárult a szeme elé, mint a szobája ablakából: alkonyat, amikor a fény a sötétséggel harcol, ami éjszakára át akarja venni az uralmat. Mindent ködös, elenyésző fény borított be, ami mégis valamilyen megfoghatatlan tisztaságot árasztott magából. Az udvarokon csend honolt, még a szomszéd kutyái sem ugattak, pedig azok sose fogták be a szájukat, mindig találtak valami ugatni valót, amivel idegesíthetik a többi lakót. Még a szomszéd néni ablaka sem világított, a sok macska is eltűnt, pedig Nóri szinte mindig lát egyet, vagy többet, akárhányszor kilép a teraszra.
Hirtelen az elhagyatottság és az elveszettség érzése borította el, és pont ez az, amitől eddig félt. Nem is kellett neki több, azonnal sarkon fordult, becsukta a teraszajtót és egy perc múlva már az utcán termett, ami szintén üres volt, de valahol mégiscsak érezte az élet suttogását, valahol messzebb. Gondolkozás nélkül vitték a lábai, és becsöngetett a szembe szomszéd házába. Igaz, még sose állt szóba velük, de ez most egy kivételes alkalom. Ezek után tűnt fel neki, hogy a szembe szomszéd házában se világítanak az ablakok. De mielőtt megfordult volna, hogy embereket keressen, egy idős néni lépett a kapuhoz fekete ruhában.
Na, te is nagy segítség leszel… - gondolta magában Nóri. Ez a néni arra emlékeztette, aki a másik utcában mindig leszólította, és minden kérdése az volt, hogy most hányat írunk? Lehet, hogy nem szép dolog, hogy nem siet azonnal az idősek és az elesettek segítségére, és hogy kicsit tehernek érzi, hogy a saját gondjai terhén kívül még egy idegen is ráakaszkodik, de ez most nem az a nap, amikor magán kívül másra is van energiája…
- Kit keres?
Meglepetésére a néni hangja józanságról árulkodott. És ekkor hasított a fejébe a gondolat, hogy mekkora hülye… mi van, ha ez az egész mégiscsak vaklárma? Mi van, ha csak túl sok furcsaság történt egyszerre? Most mondja azt a néninek, hogy nem találja a pénzét, amiről csak ő maga tudott, más senki? Vagy hogy nincs net és nincs kábel tévé? És mégis ki a francot keressen? Becsöngetett ide a szembe szomszédhoz gondolkodás nélkül, amikor nem is ismeri őket. Mit mondjon?
De mielőtt bármit is kérdezhetett volna, az idős néni mintha kitalálta volna a gondolatait.
- Az utca végébe mentek. Menjen maga is, megtalálja őket.
Fogalma sem volt, hogy miről van szó, csak állt az idős hölgy előtt széttárt kezekkel, mert ebben a percben a világon semmit nem értett és teljesen össze volt zavarodva. De a következő pillanatban egy „köszönöm” kíséretében megfordult és sietve elindult az utca végébe. Sietett, de nem futott, pedig azonnal ott akart lenni, és azonnal választ akart kapni mindenre.
Az alkonyati eget fehér fényköd szőtte át, aminek a színe minden szögből más árnyalatot vett. De Nórinak nem volt ideje az eget bámulni, pedig ez már felettébb furcsa.
Ahogy az utca végére ért, olyannyira megkönnyebbült, mintha egy életveszélyes helyzetből menekült volna meg. Az falu szélén elhelyezkedő kis, zöld mezőn emberek gyűltek össze, akiket ráadásul ismert is, hisz falubeliek voltak. Az emberek egybegyűltek, de amikor jobban megfigyelte őket, rájött, hogy csak tétlenül lézengenek, akárcsak ő maga. A megkönnyebbülés érzése egy pillanat alatt elmúlt. De legalább most már nincs egyedül.
Az utcán ismerős, falubeli gyerekek kódorogtak, a tekintetük csodálkozó, de valahol mégis ijedt volt, hisz ők sem értették, hogy mi folyik itt. A sarki kocsma elől is eltűntek a szokásos alkoholisták, pedig ott aztán mindig volt élet. De most a kocsma ablakai sötéten meredtek a világba, látszott, hogy nincs ott senki.
Lili bevetette magát az emberek közé és ismerőst keresett. Megkönnyebbülésére talált is valakit, egy nagyon jó barátját.
- Mi folyik itt?
- Elkezdődött.
- Mi?
- Te tényleg mindenről lemaradsz állandóan. – Laci elnevette magát a szokásos élcelődésen, de utána visszatért az arcára a komolyság.
- De miről? Mondd már el, ne szívass!
- Állítólag itt a vég.
- Milyen vég? És mi az, hogy állítólag?
Laci bosszankodva nézett rá. Most biztos azt gondolja, hogy milyen értetlen. Pedig csak egyszerűen nem akar hinni neki. Nóri valahol nagyon is jól tudta, hogy miről van szó.
- Nagy változás megy most végbe – a barátja hangja komolyan csengett. Nórinak görcsbe szorult a gyomra és belenyilallt a szívébe a félelem. Mindig is tudta, hogy valamikor el fog jönni ez a nap, de hogy éppen most és ilyen váratlanul… vagyis ebben lehet, hogy pont az a lényeg, hogy váratlanul történik.
- És most mi lesz? Mi fog történni?
- Ezt senki nem tudja.
- Értem… - Nóri körülnézett az emberek között, mindenki szétszórva, tehetetlenül járkált fel-alá és tanakodtak egymás között. Nórinak most volt először bátorsága jobban felnézni az égre.
Az ég egyhangú szürkesége egy bizonyos ponton megszakadt és hatalmas, fehér fényrobbanás tört elő onnan hangtalanul. Mindez egy pillanat alatt. Mintha valaki léket vájt volna a ködbe, amin keresztül beszabadulna a fény. Az alkonyat visszaszorult a horizont túloldalára sötét kontrasztként. De Nórinak nem volt sok ideje tovább tűnődni és csodálkozni. A fehér fényáradatban fekete kis pontok jelentek meg, amik ide-oda ingáztak, mint valami bogarak, vagy muslincák. Viszont a fekete pontok egyre növekedtek, majd alakot öltöttek. Nóri dermedten, megfagyva bámult, amikor meglátta a közeledő csészealjakat.
- Hát elkezdődött… - morogta magában a barátja komoly hangon.
