Fekete Góliát

Szépirodalom / Novellák (1225 katt) Lacika30
  2014.01.18.

Lassan lépkedett lefelé, igyekezett minden pillanatát kiélvezni a havas tájnak. A talaj érintetlen volt, ember még sosem járt előtte ezen a helyen, a fehér hótakaró csak az ő lábnyomait itta magába. Hallotta léptei ropogását, érezte arcán a csípős hideget, és látta a leheletét maga előtt formálódni a levegőben. Még sosem járt ilyen magasságban, még soha nem adatott meg, hogy ennyire egyedül legyen a természettel és a gondolataival. Tudta, hogy több ilyen alkalom nem lesz. Fától fáig lépdelt, mindenhol megkapaszkodva kicsit, hogy egyensúlyát el ne veszítse. Nagyokat kellett lépnie a térdig erő hóban, de ettől is lett különleges ez a kirándulás.

„Annyi helyre kell még eljutnom, oly sok látnivaló vár még rám” - gondolta.

Lassított léptein, de percek alatt elérte a völgyet, ami pipacsok ezreivel vöröslött, a zöld rét tengerében. Visszanézett, s maga sem hitte, hogy ekkora utat megtett már. Távolinak tűnt a hegycsúcs, távoli volt a havas táj, s keze is a hideg helyett valami lágy melegségben fürdött. Megnyugtató volt ott állni, érezni a fuvallatot, ami magával hozta a pipacsok jellegzetes illatát, gyermekkorát idézte, a gondtalan sétákat, és a kacajoktól hangos napokat.

„Annyira jó itt lenni, maradni kéne még egy kicsit”- gondolta, s elmosolyodott a gyermekded vágyakon.

Ahogy átvágott a völgyön, lehajolt, hogy kezével még egyszer megsimogassa a pipacsokat, hogy újra érezze a finom kis szirmokat ujjaival. Ahogy lépdelt a pirosló virágtengerben, hangos sivításra kapta fel a fejét. Nem messze tőle egy hatalmas monstrum haladt, erőteljes füttyentések kíséretében. Arca felvidult, gyermekkora újra megelevenedett, immáron sokadjára.

Rohant át a vörös-zöld tengeren át, rohant, ahogy csak bírt a pöfögő mozdony elé, ami talán megvolt már száz éves is, de éppen ideillett, erre a tájra volt való, itt kellett elhaladnia. A meleg szellő hátulról repítette előre, s ha meg is botlott, felkarolta, s vitte tovább, egyenest a fekete füstöt okádó mozdony felé. Éppen előtte haladt el a Fekete Góliát, mikor beérte, s lassított kicsit, hogy fel tudjon kapaszkodni az egyik vonatkocsira. Felkapaszkodott a régi szerelvényre, s hagyta, hogy vigye, amerre a sínek engedik. Erősen fogta az ajtóban lévő kapaszkodót, s kihajolt, hogy lássa a tájat. Hosszú haja táncolt a szélben, s hangosan felnevetett. Újra érezte a gyermeki vágyódást.

„Annyira jó itt, és mennyi minden várhat még rám.”

A Fekete Góliát vezetésével a szerelvény áthaladt egy sötét alagúton, és magas fák közé érkezett, ahol lassított, de haladt tovább. Elvarázsolta az erdő, a fák sokszínűsége, a mozdony zaján is átszűrődő madarak csiripelése. A nap sugarai csak elvétve hatoltak be a sűrű lombozaton át, mégis olyan világosság honolt, hogy kedve támadt átsétálni az erdőn. Lelépett a legalsó lépcsőre, és egy biztonságos helyen leugrott a vonatról.

Nézte a távolodó szerelvényt, s magában elbúcsúzott a Góliáttól. Fekete füstje felszállt a magasba, s továbbállt a kanyargó síneken. Az erdő sűrű volt, lépésenként kellett a fákat kerülgetnie, de nem bánta. Talpa alatt a lehullott gallyak ropogtak, a magasban madarak daloltak.

„Annyira jó itt, úgy maradnék még”- gondolta, s lépteit szándékosan lassította, mégis mintha csak még gyorsabban haladt volna.

Valahol a távolban vízcsobogás törte meg a madarak dalát. Arra vette az irányt, ahogy egyre közelebb ért, már szinte szaladt. Mikor meglátta a kis erdei patakot, elszorult a szíve, mégis mintha megkönnyebbült volna. Leguggolt, és kezét a hűs patakba csúsztatta, a meder alján kitapogatta az apró kavicsokat. Felnézett a magasba. Csend honolt körülötte. Nem daloltak a madarak, nem csobogott már a patak. Lenézett a patakba dugott kezére, s még éppen látta, hogy a csobogó vízfolyás elapad, a meder az utolsó cseppig elnyelte a nedvességet. Szíve hevesebben vert, feje sajgott az átélt kalandok sokaságától, a tájak sokszínűségétől.

Felegyenesedett, és a kiszáradt patakmedert követve, elindult kifelé a sűrű erdőből. Lassan sötétedett, már nyoma sem volt a nyári napsütésnek, melegséget is csak a kezén érzett. Ahogy haladt előre, ritkultak a fák, már nem ropogtak gallyak a talpa alatt.

„Annyira jó lenne maradni még, annyi mindent nem láttam még.”

Kiért az erdőből, és egy réten találta magát. Előtte néhány lépésnyire egy régi faviskó állt, a kéményéből vékony füstcsík szállt fel. Melegség öntötte el, mintha már járt volna itt nem is olyan régen. Az ajtóhoz lépett, a füst mintha a kéményből most leszállt volna, csípte a szemét, érezte, hogy könnybe lábad. Lenyomta a kilincset, taszított egyet az ajtón, és belépett.

Éles fény vakította el. Érezte, hogy szeme megrebben a nappali világosságtól, nehezére esett a résnyinél nagyobbra nyitnia. Feje kába volt a gyógyszerektől, szájában hányás savanyú ízét érezte. Eltűnődött, mennyit is aludhatott, mintha napok teltek volna el. Ágya mellett ismerős arcok sorakoztak, némelyek mosollyal, némelyek kissé rémült szánakozással tekintettek le rá. A gyerekek, az unokák sorakoztak ott egy szép szó, egy gesztus reményében. Körbetekintett, mindenkit alaposan megnézett magának, s tudta, hogy mindenki itt van, akiért érdemes még itt maradni. Mély levegőt vett, de hang nem jött ki a torkán, teljesen legyengült. Tekintetét a mellette álló alakra vetette, érezte, hogy a kezét fogja, érezte bőrének melegét. Barna szempár meredt rá, könnybe lábadt, fáradt barna szempár. A cserfes kislány, kit ő maga hozott világra, most ott állt a kezét fogva, szomorú mosollyal az arcán.

A kemoterápia nem használt. Tudta ezt szavak nélkül is, nem kellett ide orvos. Hirtelen nagyon elgyengült, úgy érezte, nincs már benne erő. Megszorította a meleg kezet, s szemét behunyva visszahanyatlott a párnájára. A távolból hallotta az éles füttyszót, s szemei előtt látta közeledni a Fekete Góliátot.

Előző oldal Lacika30