A Birodalom visszavág…
Külvilág / Történelem (2047 katt) | Homoergaster |
2014.01.11. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/5 számában.
Falkland-Malvin szigetek 1982 - Anglia vs Argentína
Az 1982-es évben a magyarok – már ha megfelelően érdeklődtek a témában – bővében lehettek a birodalmi visszavágókban. Persze a honi sajtó nem merült bele annyira egyikbe sem, hogy elegendő információhoz jussunk. Talán a kétéves késéssel hazánkba érkező Galaktikus Birodalom azért nagyobb hírverésben részesült, elsősorban a politikailag kevésbé kényes volta miatt. A buzgómócsing népoktatók azért bepróbálkoztak egy „A birodalom tyüüiü-baing” szerűséggel, a pajtások viszont nem vették tréfára, és igazi úttörő mentalitással keltek védelmére a kapitalista kulturszemétnek. Ugyanakkor, ha erőlködök, azért vannak emlékeim, még ha csak kissé periférikusak is, a Brit Birodalom szó szerint a világ végén megtartott revánsáról. A galaktikus hajcihőt ez időtájt kezdték reklámozni, főleg pár x-szer leközölt kép formájában, különböző sajtótermékekben. A falklandi háború kibontakozó drámája, inkább a népek békevágyáról szóló cikkekre adott okot, meg az aggódásra: csak nehogy világháború legyen! Ezt a Kreml nagy arcain kívül senki sem akarta.
A szigetcsoport 1833 óta a briteké, és nagyjából 500 km-re keletre található az argentin partoktól. Argentína a mai napig szeretné visszaszerezni ezt a területet, mert szerintük a Malvinas-szigetek, ahogy ők nevezik, „ősidők” óta hozzájuk tartozik.
A terület hovatartozása feletti vita máig nem jutott nyugvópontra. Időnként hallani egy újabb lehetséges argentin invázióról. Az argentin vezetők az elmúlt években többször leszögezték, hogy a szigetcsoport feletti fennhatóság átvétele „állandó célja" az argentin kormányoknak. Közben a szigetek értéke még nőtt is: a Brit Földtani Intézet 1993-ban bejelentette, hogy kb. 60 milliárd hordónyi olaj lehet a szigeteket körülvevő tengerfenék alatt. Ez nagy gáz, ebből még lehet egy újabb háború!
Most következzen egy sűrítmény az eseményekből, főleg azokból, amit személyesen érdekesnek találtam:
A konfliktus a huszadik század végét reprezentálva, ún. „összhaderőnemi” jellegű volt, nagyjából kiegyenlített erőviszonyok mellett. A harcoló felek hagyományos háborút vívtak, semmi extrém ötletet nem vetettek be… hála Istennek. Amikor a konfliktus elkezdődött, még egyáltalán nem volt tuti, ki lesz a nyerő. Az argentin junta katonák kormánya volt, következésképp a szigetcsoport megtámadása nem egyszerűen területi revízió, hanem a junta logikájából adódó lépés.
Argentínának gyakorlatilag szüksége volt erre a háborúra, nem csupán hazafias célból, hanem azért is, mert az országban jó ideje tartott már a politikai és gazdasági válság. Leopoldo Galtieri tábornok kormányának szürke eminenciása, Jorge Anaya tengernagy inspirálta a szigetek megszállását. Már az előző évben, 1981-ben kidolgozták a megszállás tervét, hogy aztán a következőben, ’82 elején sort is kerítsenek rá. Március 25-én a junta több rémhír hatására megindította a „Rosario“ hadműveletet. Az argentin flotta Puerto Belgranonál felszedte a horgonyt, és elkezdődött a támadás.
Az első hullámban 900 tengerészgyalogos és a különleges erők osztagai szálltak partra. Nem sok tüzérséget vittek magukkal, mivel úgy vélték, a csekély brit erők ellen elegendőek a helyszínen maradó négy hadihajó ágyúi. A többi hajó elindult, hogy a nyílt tengeren vegye fel a harcot a hírek szerint elindult angol előőrssel. Április 2-án hajnalban léptek partra az első argentin fegyveresek, ekkorra már a sziget védői is tudtak érkezésükről, mert az angol titkosszolgálat lehallgatta a támadókat. A támadók először a laktanyára csaptak le, majd a kormányzó hivatalára, de visszaverték őket. A britek géppuskáztak, és a vállról indítható rakétáikkal több Amtrac LVTP-7-es járművet is kilőttek.
Az argentin elit egységek egyik legjelentősebbje, a 602-es század elit minősítésű sorkatonákból állt, egyedül ők hordtak terepszínű álcaruhát, és angol Sterling géppisztolyokat is használtak. Dél-Georgia szigetén április 3-án Grytviken település ellen a támadók helikoptereket – Puma és Alouette típus – vettetek be, valamint a Guerico hadihajót. Ez utóbb kihátrált onnan, mert a védők páncéltörő rakétákat lőttek ki rá. Bár a hajó eltávolodott a parttól, a 100 milliméteres lövegei még így is eldöntötték a harcot.
A brit parancsnok, egy 22 éves hadnagy elrendelte a megadást. Április 7-én megjelent az új kormányzó, Mario Mendez dandártábornok. Neki kellett megoldania a védelem kiépítését. A kormányzót kellemetlen meglepetés érte, amikor kiderült, hogy a légierő, de még a haditengerészet is tojik a parancsaira. Ezt a kis problémát úgy oldotta meg, hogy kinevezte magát a szigetek katonai főparancsnokává. Az argentinok felkészültek az angol válaszra. A légierő a gépeit szétszórva helyezte el a partvidéken, erős vadászrajok várakoztak Tűzföldön és Rio Grandén. A hadiflotta nem volt túlzottan erős, és a tengernagyok a meglévő drága és korszerű hajóikat sem akarták kockára tenni. Azon az állásponton voltak, hogy a tengerészet a légierő után jön, ha azok megtépték az angolokat.
A brit „Corporate” együttműködés nevű hadművelet, melynek neve az összhaderőnemi jellegre utalás. Az azonnali reakcióként már április 4-én kifutott az első egység a tengerre. Ekkor az angolok bejelentették: a szigetcsoport környéke ezen túl harci zóna. Az argentinokat meglepte ez a gyorsaság, és megpróbáltak minél többet megtudni az angol mozgósításról polgári hajókkal figyelve a meginduló erőket. Közben megerősítették a szigetek védelmét is.
Az első összecsapásra Dél-Georgia szigetén került sor. Az első sikertelen kísérlet után, április 24-én partra szállt az SAS és egy kis létszámú tengerészgyalogság. Az argentin Santa Fe tengeralattjárót, miután riadóztatta a védőket, elkapták a brit helikopterek a felszínen, géppuskázták és rakétázták. A tengeralattjáró megsérült, megfeneklett a parton, a személyzete pedig megadta magát. Az angol elit egység ezen a harctéren mutatkozott be a nagyvilágnak. A szigeten aratott győzelem nem volt jelentősnek mondható, de amikor az SAS D százada lecsapott a megbolydult védőkre, azok megadták magukat. Thatcher asszony diadalmasan jelentette be az első győzelmet.
Az angol elit alakulat tagjai igen kemény fickók voltak, ahogy ma is azok. Csak illusztrációként: partra szálltak jéghegyeken, hóviharban a puszta földön aludtak, Port Stanley kellős közepén, egy hajóroncsban alakítottak ki megfigyelőállást, onnan figyelve a mit sem sejtő argentinok mozgását! Május 20-án, egy súlyos helikopterbaleset után arra még maradt erejük, hogy másnap a Goose Green közelében tanyázó argentinok ellen nehézfegyverekkel akcióba lendüljenek elhitetve azokkal, hogy egy nagyobb alakulat támadt rájuk.
Április 30-án az angolok bejelentették, hogy kiterjesztik a harci zónát a szigetek középpontjától 200 mérföldes sugarú körben, közben azért óvakodtak attól a szótól, hogy ez háború. Az argentinok nagy szerepet szántak a helikoptereiknek. Az SAS folyamatosan járőrözött az ellenség közelében, sőt közötte, nem egyszer harcba keveredve azokkal! A minden este máshol rejtegetett koptereket végül megtalálták Port Stanley közelében. Kétszer is továbbálltak a mit sem sejtő argentinok, még mielőtt a repülők elkaphatták volna őket. A harmadik alkalommal sikerült az időzítés, a bombázók 4 helikoptert megsemmisítettek.
A RAF támadása után Stanley repteréről az argentin légierő nagy részét hazarendelték a kontinensre. Ezzel elvesztették a számbeli fölény lehetőségét, mert az argentin gépeknek sokat kellett repülniük a harcérintkezésig, míg a brit Harrierek hajóikon közelebb voltak. Május 14-én felfedezték, hogy az ellenség Pebble szigetén helyezte el a Pucara gépeinek egy részét. A partraszállás sokkal tovább tartott a tervezettnél a viharos tengeren. A kezelőszemélyzet így lekerült az elit kommandósok halállistájáról, közben azoknak sejtelmük se volt semmiről. A megváltozott akcióban a rádiósok irányításával a Glamorgan cirkáló tüzet nyitott a repülőtérre, miközben az SAS tagjai felrobbantották a repülőket, és tűzharcban visszaszorították az argentinokat. Az elit csapatnak volt egy titkos aduja. Az amerikai Delta Force az SAS-nak ajándékozott erre az alkalomra egy teherautónyi, akkor még szupertitkos, vállról indítható Stinger rakétát. Nagy hasznát vették.
1982. május 2-a egy különleges nap a modern, legújabb kori háborúzás történetében.
Az angol Conqueror atom-tengeralattjáró felfedezte az argentin General Belgrano cirkálót. Hosszabb ideig követte, és megfigyelte a hajó mozgását, közben parancsot kért. Londonból teljesen szabad kezet kapott a harccsoport, tegyenek úgy, ahogy a flotta érdeke megkívánja. A Conqueror ezután 3 torpedót lőtt ki. Ezzel a tengerfenékre küldte a General Belgrano cirkálót, ami 20 perc alatt elsüllyedt. 700 embernek sikerült elhagyni a hajót, de 323-an a hajóval együtt merültek a mélybe. Amellett, hogy rendkívül érzékeny veszteség volt az argentinoknak, ez hadtörténeti pillanat is volt. Először történt meg, hogy egy nukleáris meghajtású tengeralattjáró valódi harci helyzetben éles bevetést hajtott végre. Hivatalosan! Hogy esetleg nem hivatalosan mennyi volt már addig és azóta, vélhetően nem tudjuk meg soha. Ezt nem rejtették véka alá. Sőt, megünnepelték a győztesen hazatérő hajót.
Érdekesség, hogy a Belgrano-t azelőtt Phoenixnek hívták, és az amerikai haditengerészet azon kevés hajóinak egyike volt, amelyik túlélte a japánok 1941. december 7-i, Pearl Harbor-i támadását! Aztán később eladták az argentinoknak. Ezen a napon ismét a történelemkönyvek különlegességrovatainak szereplőjévé lett a világtörténelem egyetlen hajója, amit egy atom-tengeralattjáró süllyesztett el. Az argentin hősi halottak több mint fele a Belgrano elsüllyedésekor halt meg. A keleti-nyugati tömb tengeralattjárói sokat kergették-kerülgették egymást akkoriban, de sosem lőttek. Ez viszont egy forró háborúban leadott igazi lövés volt, ami talált, és a cirkáló elsüllyedt.
Az argentinok az ilyenkor már szinte szokásos háborús pszichózissal reagáltak. A hajóikat féltve partjaikhoz vonták azokat. Ez már az első világháborúban is így ment, azóta sem tanult senki belőle. Most hagy idézzek fel egy esetet: 1915. július 18-án az U-4 megtorpedózta az olasz Giuseppe Garibaldi páncélos cirkálót, mely előzőleg Raguza és Vecchia környékén támadta a vasútvonalakat. A cirkáló villámgyorsan elsüllyedt. A hajó hullámsírba küldése után az olasz hadvezetés nem intézett több támadást a Monarchia partjai ellen. Sőt, visszavonták a hajóikat, így az utánpótlást zavartalanul lehetett biztosítani.
Visszatérve 1982-be, nekem úgy tűnik, a junta hadvezetése kissé betojt egy atom-tengeralattjárótól. Ennek a lépésnek az lett a következménye, hogy a háború folyamán nem tudták kihasználni a repülőgép-hordozóikat. Vagyis elvesztették a stratégiai előnyt. De hát aki hadihajókat tart fenn, netán épít, azt is kockáztatja, hogy az ellenség esetleg elsüllyeszti azokat. Ilyen a háború! Azon a májusi estén az angolok az Alfréz Sorbal nevű hajót is megtámadták egy helikopterről. A reváns 4-én történt, amikor is egy Super Etendard repülőről indított rakétatámadás eltalálta a Sheffield rombolót, az kigyulladt, és 6 nap múltán elsüllyedt.
A szigetek visszafoglalásával sietniük kellett az angoloknak, mivel a déli félteke tele a viharos széllel és alacsony hőmérséklettel nem kedvezett a műveleteknek. A nagy partra szállás, az igazi támadás a szárazföldön, május 21-én kezdődött a San Carlos öbölben. Az első hullám 4000 főt tett ki, plusz technika. A partraszállás kissé lassan haladt, de mivel az argentinok légiereje messze volt, az a pár támadás, amit végrehajtottak, nem volt igazán ütős. A támogató hajók már jobb célpontot kínáltak. 21-e és 25-e között elsüllyesztették az Ardent, Antelope fregattokat, a Coventry rombolót, valamint az Atlantic Conveyor szállítóhajót. Más hajókat súlyosan megrongáltak. A Conveyor elvesztése nagy csapás volt, mert a fedélzetén volt 9 helikopter, amik a hajóval együtt elmerültek.
Az argentin pilóták nagyon bátran, halált megvetően repültek, ezt elismerték az angolok is. Sok esetben olyan alacsonyan repültek, hogy a kioldott bombák nem tudtak élesedni, így nem robbantak fel. Erről az argentinok csak késve, a híradásokból értesültek, és ezek alapján módosították a bombák a gyújtószerkezetének beállításait. Az Antelope fregatt is így járt. A vesztét az okozta, hogy a fedélzetbe csapódott, de fel nem robbant bombák egyike a hatástalanítás során mégiscsak felrobbant. Az argentinok a légi harcban erejükön felül teljesítettek. Bár a szigeteken lévő gépek jó részét különleges műveletek közben a földön elpusztították, még június 8-án is sikert értek el a repülők, amikor megtámadták a Sir Galahad és Sir Tristram partra szállító hajókat.
Az argentin pilóták harci szelleme a háború végéig töretlen volt, nem csak elszántságuk miatt, hanem mert túlbecsülték az angoloknak okozott veszteségeket. Úgy vélték, legalább 29 hajót elsüllyesztettek, valójában mindössze 6-ot. Azt hitték, 14 Sea Harriert lőttek le. Valójában csak kettőt, és három Harrier GR-3-ast. Sajna téves azonosítás miatt két saját gépüket is lelőtték. Volt egy érdekes taktikájuk. A Lerajet gépeik azt szimulálták, mintha a Canberra bombázók indulnának bevetésre, de meghatározott időben, biztonságos távolságban visszafordultak. Ez a taktika leterhelte az angol vadászokat, a Sea Harrierek pilótái kiakadtak a sok riasztás miatt.
A különböző alakulatok összesen 75 repülőt és 25 helikoptert vesztettek, ez 41%-os veszteség, ami magas arány egy korlátozott háborúban. A személyzetből 51-en haltak meg, némelyiküket máig eltűntként tartják nyilván. Például a Skyhawk típusú gépekből csak egy maradt meg, a vad manőverharcok után az is csak úgy menekült meg, hogy a hazaúton egy tankerből kapta a kerozint. De ugyanígy csak egy Pucara maradt meg, a többit lelőtték, vagy mint egyikük, aki igazoltan lelőtt egy Harriert, de ő meg hegynek ütközött.
A San Carlos öbölbeli hídfőben a katonák sokáig totojáztak, mert a kirakodás elhúzódott. A megkezdődött előrenyomulás is lassú volt, főleg gyalogmenetből állt. Az argentin véderők a fővárosban és környékén építettek ki védelmi rendszereket, és volt még egy „Mercedes csoport” nevű jelentősebb alakulat. Kelet-Falkland-ot és a Lafonia nevű szigetrészt összekötő földnyelven lévő Darwin település melletti Goose Greennél egy füves reptér volt. Ennek Condor bázis volt a neve. Itt volt a Pucara csatarepülők bázisa. Mielőtt a főváros ellen indult volna az angol hadvezetés, ki akarta iktatni ezt a bázist.
A 2. ejtőernyős zászlóalj május 27-én éjjel érkezett ide. Hajnalban megindult a támadás, de elakadtak, a magaslatokra nem jutottak fel, és közben kivilágosodott. A rohamokban még a parancsnok is elesett. Az Ardent nevű hajó a tengerről adott támogatást, de nagyon kemény harcban sikerült csak az áttörés. Mind két fél kapott légi támogatást is, amit a gyalogosok páncéltörő rakétákkal, aknavetőkkel, az argentinok pedig 35 mm-es légvédelmi gépágyúkkal és tüzérséggel súlyosbítottak. Az ejtőernyősök azonban felülkerekedtek, sorban foglalták el a védők állásait, hogy a befutó tengerészgyalogosokra már nem is volt szükség. A harc végén a halottak száma az argentinoknál 47, a briteknél 19 fő volt. 1100-an fogságba estek.
Május 31-én egy sarkvidéki és hegyi harcászatra kiképzett angol alakulat 19 katonája rajtaütött egy épületen, ahol 13 argentin különleges alakulatos tartózkodott. Kettőt megöltek, a többi fogságba esett. A 601-es Commando terepjárókon és motorokon próbált segíteni, de az aknavetők össztüze megakadályozta ebben. A britek gyalogmenetben indultak tovább nehéz felszereléssel, zord időjárásban, a szórványos argentin légitámadások nem állították meg őket. Az adok-kapokban a légvédelem tizedelte az argentinokat, és közben Stanley-re Vulcan és Harrier gépek mértek csapást.
A San Carlosnál partra szállt többi egységgel a felderítés adatai alapján benyomultak a védelem felfedezett réseibe. Fitzroy és Bluff Cove térségben azonban már 50 km-re előre voltak, messze elszakadva az utánpótlástól, így gyorsan meg kellett erősíteni őket. Ez a művelet elhúzódott, közben parancsnoki szinten is adódtak problémák. Az argentinok rájuk találtak, és azonnal támadtak, mégpedig a hajókra. A briteket sokkolta az akció. A Sir Galahad és a Sir Tristram fedélzetén 56-an meghaltak, és 150-en megsebesültek. A két hajó közül a Sir Galahad később el is süllyedt.
Az angolok már a főváros elfoglalására készültek. A védők magabiztosak voltak, a nyugati hegyekben árokrendszerekben, bunkerekben és a sziklák közt elhelyezett tüzérséggel várták a támadást. Előnyös helyzetben voltak. De a britek sem bízták a hadiszerencsére a csatát. Az összehangolt, dandár erejű támadás június 11-én indult a Royal Marines 42. Commandója, a Harriet, a 45. Commando, a Two Sistwers, a 3. ejtőernyős zászlóalj részvételével. Nagyon heves, kemény harcok kezdődtek. Klasszikus háborús kép alakult ki: tarackok, aknavetők, géppuskák, mesterlövészek, de a tervben megjelölt célokat elérték.
12-én hajnalban a Royal Navy-ra ismét lecsaptak az argentinok. Egy titokban Argentínából a szigetre vitt hajófedélzeti Exocet indítóval Stanley-ből a partokat megközelítő Glamorgan rombolót súlyosan megrongáltak. Június 13-án a Wireless gerinc és a Tumbledown hegy is elesett. Mario Menendez tábornok belátta, hogy a helyzete tarthatatlan. Ráadásul az argentinok azt hitték, hogy az angolok többszörös túlerőben vannak. Az a rémhír terjed el a katonák közt, hogy az angolok nem ejtenek foglyokat. Ez szerencsére nem volt igaz, a háború alatt mindkét oldalon emberségesen bántak az elfogottakkal. Menendeznek sikerült kapcsolatba lépnie a juntával. Galtieri tábornok azt javasolta, hogy támadjanak. A megadás ötletére Galtieri a teljes felelősséget Menendezre hárította. A kormányzó úgy érezte, cserbenhagyták.
Az argentinok nem vállalták Stanleyben a harcot, mivel egy házról-házra összecsapás hatalmas véráldozattal járt volna. Hamarosan spanyolul tudó angol követek jöttek, és a szigetek kormányzója és parancsnoka fogadta őket. Az argentinok és angolok közötti tárgyalás hosszú és izzadságos volt, de már este negyed tízkor aláírták a fegyverletétel egyezményét. A britek nem akarták túlzottan megalázni az ellenséget, az okirat nem tartalmazta a „feltétel nélkül” kitételt, a legyőzöttek megtarthatták a zászlóikat. Június 20-án a déli Sandwich szigeteken is helyreállt a korona fennhatósága, és a harcokat hivatalosan is beszüntették. Az angolok 11.313 hadifoglyot ejtettek, akiket a lefegyverzés után el is engedtek. A védők összes felszerelését, haditechnikáját lefoglalták. A háború 74 napja alatt 255 angol, 649 argentin katona halt meg és 3 helyi civil. 777 brit sebesült meg, míg 1188 argentin.
Az angolok óriási győzelemként tálalták az egyezmény megkötését a világnak. Nem szokott róla szó esni, hogy Chile is mozgósításba kezdett a határ mentén, és Argentína területén gyilkoló és fosztogató kommunista gerillák is „éppen” a harcok idején jelentek meg! Csak nem a KGB keze van a dologban? Az argentin vezetés csapatokat, jelentős számú vadászgépet volt kénytelen a háborús területről átdobni a chilei határra.
A fegyverletétel híre megrázta az argentinokat, a nép a hadsereg ellen fordult, már nem gondolták azt, hogy a hadsereg a nemzet gerince. Leopoldo Galtieri, a junta vezetője hamar megbukott az erősödő ellenzék hatására. Hosszú idő után ismét szabad választásokat tartottak Argentínában. Raúl Alfonsínt választották meg, és véget ért a katonai diktatúra időszaka. Galtierit és 9 társát bíróság elé állították, bár Galtierit 5 év börtönre ítélték, de 3 év múlva, Carlos Menem akkori elnök kegyelmével kiszabadult, és visszavonultan élt 2003-ig, 76 éves koráig, amikor meghalt.
A Thatcher kormány népszerűsége csúcsokat döntött, a konzervatívok könnyedén megnyerték az 1983-as választást, és Tony Blair 1997-es választási győzelméig kormányon is maradtak. Thatcher asszony 1990-ig volt kormányfő.
A háború egyik érdekes következménye volt a 1986-os foci VB-n az argentin-angol elődöntő, ahol az argentinok nyertek Diego Maradona emlékezetes alakításával. A zseniális csatár által „Isten kezének” tulajdonított góllal revánsot vettek az angolokon.
Hát ez volt az 1982 év egyik háborújának, a szó szoros értelmében vetten a világ végén lezajlott falklandi konfliktusnak a rövid-tömör összefoglalója. Abban az évben még bőven voltak helyi háborúk. Például az Irak vs Irán, vagy Izrael éppen soros háborúja. ’82-ben 15 éves voltam, így értelemszerűen a Galaktikus Birodalom visszavágója töltötte ki a gondolataimat. A falklandi eseményekről tudtam, néhány felvételt láttam a híradóban és másutt, de ezek, mint utaltam rá, csak periférikusan maradtak meg. Az 1992-es évben a 10 éves évfordulón az egyik német nyelvű tv-csatornán megnéztem egy dokumentumfilmet, így tudatosítottam magamban a történteket.
Az 1982-es év után jött az 1983-as. Ebben az évben még nagyobb baj történt, majdnem vége lett a világnak, csak egy hajszálon múlott a termonukleáris világháború kitörése. Az utókor a mai napig tartozik egy szovjet tisztnek, Stanislaw Petrovnak egy Nobel-békedíjjal, még ha posztumusz is. Az ő kiképzési anyagon alapuló, de alapvetően ösztönös döntése, mellyel felülbírált több egymás utáni téves riasztást, gyakorlatilag megmentette a világot! Képzeljük el, mi lett volna, ha nem jut eszébe a családja, a barátai, hanem csak a szovjet szocializmus megvédése jár a fejében, ahogy azt feljebbvalói elvárták tőle! Egyébként ki is rúgták ezért, amikor a film elkészült, még mindig nem rehabilitálták! A világ megmentőjét, aki nem amerikai superman, hanem egyszerű orosz ember, családapa…
De nem csak ez történt, viszont ebbe most nem megyek bele, az érdeklődők elolvashatják az AKF 2010. novemberi számában közölt írásomban, melyet egy szenzációs dokumentumfilm, az „1983, majdnem világvége” c. alapján írtam. A filmben megszólal Petrov is, aki akkor még életben volt…
Az Anglia vs Argentína összecsapásról az interneten érdekes videókat tekinthet meg az érdeklődő. Főleg korabeli híradások, összefoglalók és dokufilmek. Az egyik kedvencem egy filmrészlet május 17-i dátummal, amelyen az argentin eligazítást megzavarja egy Sea Harrier támadása. Azt nem tudtam eldönteni, hogy egy játékfilm, vagy egy propagandafilm részletét látjuk, de szerintem különleges filmecske.
Itt tekinthető meg:
http://www.youtube.com/watch?v=ywgWiq2ALs0
Források:
Szentesi levéltár
Regiment magazin 2012/1.
Aranysas magazin 2012. május
Csonkaréti Károly: Gyorsmerülés
Internet
Előző oldal | Homoergaster |