Zarándokút

Szépirodalom / Versek (915 katt) Kristálysólyom
  2014.01.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/1 számában.

Messzi tájak vad vizén
pajkos habon csónakom
meg-meginog szeliden,
Hullámok közt kutatom
agóniában önmagam.
- Mélybe akar rántani –
De a part még messze van.
A víz nem fog ártani…

Megbicsaklik kint a köd
Aláhulló hajnalon
Oh! Vérszívó üstököd
elsuhanó tempuson
meg nem találod. Önmagad:
vagy a harsány, vagy a szerény.
Összekotort csillámporból
Dísz leszel lelked egén.

Bugyoláld be vajruhádba
Levendulás illatod;
Hátrahagy majd már a pára,
ha te magad is hagyod
legyőzni. Talán félszegen
feszülsz a határ késének.
Pengeélen forgó Nappal
vért izzadsz az Estének.

De kérlek!
Ne menj messze el,
Mert nélküled elveszek.
Húzd magaddal fűzfaágyon
azt a rémült gyermeket!
Tedd ki kérlek, erdő szélén
– Tán valaki felveszi –
Harmatos, csalóka nyáron
majd ökörré neveli.

Menj! El innen! Vidd magaddal!
Én part felé fordulok,
Mert meguntam innen nézni,
Hogy múlnak a nappalok
el. Oh! Sajogó koponyámnak
Nincsen írje. Írj nekem!
Hadd menjek már tovább innen,
tán nem ez a Végzetem!?

Úszva kúszok – ott a csónak,
Távolodik csak a part.
Örvénylik a víz mögöttem,
Jobbra tőlem kifacsart
hulla lebeg. A bal lezuhan:
Morgó vízesés a táj.
Merre menjen most a lelkem,
ha kiutat nem talál?

Előző oldal Kristálysólyom
Vélemények a műről (eddig 2 db)