Vámpírvadász VI.

Fantasy / Novellák (821 katt) bel corma
  2013.12.27.

Egy könnyed szellő rebbenése volt csupán, és Ariel már ott állt velem szemben a tűz túloldalán. Testhez simuló, fekete ruhájában szinte teljesen beleolvadt az éjszaka homályába, csupán sápadt arcát festette rózsásra a pattogó tűz fénye. Fejét oldalra billentette, telt ajkai mosolyra húzódtak.

- Tehát mégsem vagyok közömbös számodra... - édes hangjába csábító zöngék vegyültek.
- Volt idő, amikor ezek voltak számomra a legszebb szavak a világon...

Könnyed macskaléptekkel oldalazni kezdett, hogy közelebb kerüljön hozzám én pedig - vele azonos ritmusban - az ellenkező irányba mozdultam. Így köröztünk lassan, ám én mindvégig ügyeltem arra, hogy a tűz kettőnk között maradjon.

- ...és újra azok lehetnének, csak... Csak lazítanod kell és engedned azt, hogy megtörténjen... - Vértelen ajkai mögül elővillantak borotvaéles szemfogai, ahogy a vérvágy lassan eluralkodott a testén.
- Azt szeretnéd, hogy együtt legyünk? - suttogtam kábán. - Felajánlod, hogy... átváltoztatsz?
- Igen, édes, hiszen... te is ezt szeretnéd... - hangja megremegett az elfojtott, ám kitörni készülő vágyaktól.
- Nem!!!

Ariel hátrahőkölt és a halántékához kapott. Magabiztossága egy pillanat alatt semmivé foszlott. Ragadozó szemei résnyire szűkültek.

- Mi... Mi a fenét csinálsz te velem?
- Tudod, tanultam a hibáimból, és elástam itt néhány oltalmazó amulettet. A bűverőd semmit sem ér ezen a helyen és... - szándékosan elharaptam a mondat végét és elvigyorodtam.
- MIT TETTÉL VELEM?! - az utolsó szavakat szinte már sziszegte.
- Ez egy csapda, és egyedül én ismerem a kiutat. Csakis én vihetlek ki innen, de... biztos lehetsz benne, hogy ez nem fog megtörténni!

Ariel dobhártya szaggató sikolya szilánkokra zúzta az erdő bársonyos csöndjét. Nagy levegőt vettem, és elsuttogtam a varázsigéket, amelyekre Georgina megtanított. Még láttam, ahogy lelki szemeim előtt feltárul az aranyló színben száguldó időfolyam, azután hagytam, hogy hullámai magukkal ragadjanak.

Küzdelmünk olyan volt, akár egy érzéki, ám halálos tánc. Támadások, elhajlások és fordulások váltogatták egymást emberi szem számára követhetetlen sebességgel. Testünk egymásnak feszült, vagy eltávolodtunk a másiktól, ha a helyzet úgy kívánta. Csakhogy a mi célunk már nem a beteljesülés volt, hanem az, hogy halálos fogást találjunk a másikon.

Másképp tapasztaltam meg az időt, így nem tudtam azt sem, mióta tartott a küzdelem. Azt érzékeltem, hogy Ariel fárad, valószínűleg már az összes, testében tartalékolt vért felemésztette. A bennem végbemenő változást nem láttam, éreztem csupán. Arcomon elmélyültek a ráncok, sötét hajam pedig lassan hófehérbe fordult.

Tudtam, már nem tarthat sokáig, amikor Ariel elvétett egy lépést. Szerencsém volt, és én kihasználtam a kínálkozó lehetőséget. Bal kezem a lány csuklójára fonódott, a jobbomban tartott ezüsttőrrel pedig célba vettem a szívét. Gyors akartam lenni és könyörületes, de mozdulatom megakadt valamiben...

A nyakában lógó ezüstmedálon, amit tőlem kapott ajándékba évekkel ezelőtt. Egy pillanatig úgy álltunk ott, akár két szobor. Én, kezemben a szívének szegezett tőrrel, ő pedig ívben hátrahajló testtel egyensúlyozva, kiszolgáltatottan. Egyetlen apró mozdulat kellett volna csupán, de akkor... megsajnáltam őt. Az emlékek előtörtek elmém rejtett zugából, és bár tudtam, hogy meg kellene tennem, mégis... képtelen voltam rá.

Láttam, hogy bal kezének ujjai lassan karmokká görbülnek, pupillája pedig hatalmasra tágul. Testem ösztönösen reagált. Izmaim megfeszültek, és befejeztem a mozdulatot...

Előző oldal bel corma