Végejárhatatlan utak

Szépirodalom / Novellák (1182 katt) Kicsi
  2014.01.06.

Az út csendesen terpeszkedett előttem az esti homályban. A köd eltakarta az eget és vastagon átszőtte a házakat, meg a sárgán hunyorgó utcai lámpákat. Gyorsítottam a tempómon, mert kezdtem átfagyni a hidegben.

Hogyan is lehetne élmények nélkül élni? Megint egy ugyanolyan napot hagytam a hátam mögött ebben a hideg, csendes, téli estében, mint a többi. Ilyenkor csak a szokásos gondolatok keringenek a fejemben idegesítően, ugyanazokat a köröket futva. Pár évvel ezelőtt még érdekes élmény volt az egyedüllét, hisz előtte csaknem belefulladtam a társasági életbe. De így pár év után… már gondolni sincs kedvem semmire, hisz folyton folyvást ugyanaz ismétlődik, csak egy kicsit másképp.

Még az út felénél se tartottam. Mindig jó élmény leszállni a buszról, ahogy a hideg levegő az arcomba csap, és valahogy megtelítődök a szabadság érzésével. De minél feljebb érek a dombon, ez az érzés annál jobban átcsap ürességbe.

A fülembe nyomtam a fülhallgatót és zenét hallgattam, hogy valamilyen módon színeket fessek ezekbe a kihalt utcákba. Régen ez ment magától is, ma viszont képtelen vagyok rá.

Éjjel, amikor a teraszon álltam, mint minden este, hallottam, ahogy a busz félreismerhetetlen hangja duruzsolni kezd a távolban. Régen még elkapott a lelkesedés, amikor megláttam a nagy, fehér járművet, ami egy időben mindig hazaszállított ezeken a hideg éjszakákon, de ma már egykedvűen nézem.

Mi jöhet még ezek után? Hogyan építkezzen az ember a nagy büdös semmiből? Ez lenne az élet, vagy ez csak egy ostoba rémálom, amiből nem tudok felébredni?

Az eget fürkésztem, de hiába néztem, nem láttam se a csillagokat, se a holdat, mert a köd mindent vastagon elborított és csak nőtt tovább, végestelenül.

Előző oldal Kicsi