Layla: az angyal, az ördög és a gyermek XVI.

Fantasy / Novellák (799 katt) angyalka146
  2013.12.17.

Az éjszaka közepén felébredtem és láttam, hogy Azrael van mellettem. Egyből felkapcsoltam a kislámpám, és mesélni kezdtem neki a meghívásról és Uriel kedvességéről. Azt vártam, hogy mosolyogni fog rajta, vagy legalábbis meglepődik, ehelyett aggodalmas lett a tekintete.

- Baj van? – kérdeztem tőle félénken. Nem válaszolt azonnal.
- Fáradt vagyok, annyi az egész. Tudom, hihetetlen, de az angyalok is elfáradhatnak – elmosolyodott, és tényleg fáradnak láttam.
- Szerinted jó ötlet? Menjek el?
- Menjél! Uriel majd vigyázni fog rád.

Az utolsó mondatot suttogva mondta, és láttam rajta, hogy erősen gondolkodik. Nem értettem a viselkedését, de az elmúlt három hónapban megtanultam: ha egy angyal nem akar beszélni, akkor nem is fog.

***

Uriel tűnődve sétált a Paradicsom Kertjében, és megállt a Jó és Rossz Tudásának Fája mellett. Felnézett rá és eszébe jutott minden szenvedés, amit az elmúlt évezredekben átélt. Mindez pedig miért? Mert jó és engedelmes volt Istenhez. Lucifer auráját már akkor megérezte, amikor az megérkezett a Kert bejáratához. Percek teltek el, mire ő is a fához ért.

- Hívattál, Auriel?
- Igen, Lucy, beszélnünk kell.
- Miről? – kíváncsiskodott és lassan közelebb lépkedett.
- Inkább kiről.
- Nem értelek, Uriel – suttogta a fülébe, és enyhén megharapta a fülcimpáját. – Mit akarsz tőlem?

Uriel, ránézett és az univerzum legszebb lényét csodálta meg. Isten legtökéletesebb műve – gondolta, csak sajnálatos módon az egyetlen angyal, aki szabad akaratot kapott, és azt rossz célokra használta fel.

- Csak szerettem volna, hogy tudd: meg fogom ölni.
- Kit? – csücsörített Lucifer, és megrebegtette pilláit.

Uriel közelebb lépett hozzá, egy hajfürtöt Lucifer füle mögé simított, majd elmosolyodott és közelebb hajolt.

- Neuelt – suttogta a fülébe, s Lucifer megdermedt.
- Nem teszed meg – mondta remegő hangon és ránézett Urielre. Döbbenten látta, hogy az komolyan beszél, továbbra is mosolyog, és ebben a mosolyban benne volt minden gyűlölet, szenvedés és bosszú, ami az angyal lelkét évezredek óta mérgezte. Még egy utolsó pillantást vetett rá, majd sarkon fordult és elment, egyedül hagyva a Pokol Úrnőjét rettegésével.

***

Újra forrósággal köszöntött be a szombat, délután már megjelent gyomromban a görcs, nem bírtam se enni, se enni.

- Muszáj elmennem? – kérdeztem épp Urielt, aki visszatérve régi stílusához, flegmán és pökhendien válaszolta, hogy igen.

Egész délután nem találtam a helyem, hol olvasni kezdtem, hol festeni. Végre hat órakor a fürdőbe mentem, és jó két óra hosszat el sem hagytam azt. Amikor már nem tudtam tovább húzni az időt, visszamentem a szobámba és kérdőn Urielre néztem.

- Hol a ruhám, Tündérkeresztanya? – gúnyolódtam és reméltem, azt mondja, nem szerezte be.

Lustán rám nézett, majd visszabújt a könyv mögé, amit épp olvasott, és mintegy megjegyezte, hogy már rajtam. Épp vissza akartam szólni, hogy nem látom, amikor is lenéztem, és egy csillogó, fekete, mini koktélruhában találtam magam. Épp hogy takarta a fenekem!

- Nem akarok panaszkodni, mert nagyon szép, de… Lehetne egy kicsit hosszabb?
- Nem! – jelentette ki, majd összecsapta a könyvet, és mosolyogva elindult felém.
- Ragadozó! – villant át agyamon és félni kezdtem. Önkéntelenül is hátrálni szerettem volna, de az ágy ott volt mögöttem, így beleütköztem. Ilyen közel még soha nem volt hozzám. Végigsimított az arcomon, majd a karomon, azután a hátamon és lágyan a fenekem vonalán. Szemében vágy bujkált. Remegtem érintésétől, egyrészt a félelem, másrészt a vágy miatt.
- Nagyon szép vagy – mondta végül.
- A… a… azt hiszem – dadogtam összezavarodottan –, ideje i… i… indulnunk.

Továbbra is csak nézett és mosolygott, majd hátrább lépett, és erős fény borította be. El kellett takarnom a szemeimet, s mire ki tudtam nyitni, már előttem állt a farmerbe és pólóba bújt, hús-vér Uriel.

Előző oldal angyalka146