Csurom feketében
Ott álltam csurom feketében, a lassan beköszöntő télben. Kezdett elhamvadni, amit az ősz megevett.
Gyászoltam a nyarat, az elmúlt szabadságot, a sok reményt. Most jöttem rá, hogy akkor voltam igazán szabad.
Télen rengeteg az ember, visszavágyom a nyári magányt, önmagamat. Szellemem szárnyalt, a nyár tüze égett, de a hideg, csöpögős ősz kioltotta.
Engem is megrágott, csontjaimat összezúzta, véres pépé tört, aztán egyszerűen kiköpött.
És most itt a tél, csupa sötétség. Elveszett a nyár tüze, helyette vizes hamu maradt, ami majd megfagy. Lesz valaha még nyár? Ha nem, örökké gyászolok csurom feketében.