Egy élet emléke

Fantasy / Novellák (1717 katt) bel corma
  2013.11.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/11 számában.

Így utólag visszagondolva, nem tudnám meghatározni azt a pillanatot, amikor elkezdődött. Az okát sem értem igazán, hiszen...

Az élet Atlantiszon csodálatos volt. Az angyalok mágikus sóhaja táncoltatta a vénséges fák leveleit, és az égbolt a szivárvány színében tündökölt. Édes, fűszeres illatú volt a levegő és mindent áthatott a végtelen békesség csodálatos érzése. Az a fajta nyugodt, bölcs derű volt ez, amely egyensúlyt teremtett az emberek szívében. Tökéletes volt. Talán túlzottan is...

Egy idő után erőt vett rajtam a fásultság. A napok egyhangúvá váltam számomra, és lelkemet már nem töltött el örömmel a teremtés egykor oly csodás érzése. A virágzó rózsamezők - melyeket régen boldogan álmodtam meg -, lassan, de biztosan megfakultak. Aranyszínben tündöklő palotáim fényei is egyre tompábban csillogtak szemeimben, azután...

Én is elkezdtem halványulni. Kezdetben fel sem tűnt, hogy mi történik velem, csupán egyre fokozódó fáradtságom utalt a bennem végbemenő, lassú változásra. Teremtő-társaim megérezhettek valamit, ám udvariasak voltak, és nem zaklattak kérdéseikkel. Csupán aggodalommal teli pillantásaikat sikerült elkapnom időnként.

Akkor még nem értettem azt, hogy mi történik velem. Így utólag visszagondolva már tudom...

Ahogy tudatomról lehulltak a fátylak, lassan felrémlett bennem egy tökéletes világ emléke, melyhez földi országok szépsége nem fogható. Elkezdtem emlékezni egy csodálatos helyre, ahonnan minden lélek elindul, és ahová - kalandos utunk végén - mindannyian visszatérünk. Nem voltam tudatában a dolognak, de a lelkem mélyén éreztem... Haza vágytam!

Csöndes meditációba merülve töltöttem napjaimat, így készülve az előttem álló utazásra. Érdekes! Még mindig mosolyognom kell, ha eszembe jut az ősi bölcsek örök érvényű igazsága, mely szerint: ember tervez, Teremtő végez! Hamarosan rájöttem arra, hogy ez alól a törvényszerűség alól én sem vagyok kivétel!

Az egyik reggel kiabálásra ébredtem. Lehunyt szemmel összpontosítottam a felém áradó érzelem hullámokra, és hamarosan egy kép bontakozott ki lelki szemeim előtt...

Egy öt év körüli kisfiút láttam, aki egy erkély ablakából zuhant a mélybe. Az élet szentsége felülírt bennem minden egyéb gondolatot. Tudtam, hogy meg kell mentenem őt. Vakító villanással foszlottam semmivé...

Ég és föld között materializálódtam, éppen ott, ahol láttam őt leesni. Ott volt mellettem. Sikerült megragadnom a karját, és egy röpke pillanatig együtt zuhantunk a fehér márványlapokkal kirakott járda felé. Bátorítólag rámosolyogtam, majd koncentráltam, és mindketten lebegni kezdtünk. Puhán ereszkedtünk le a földre...

Úgy tűnt, hogy a fiú nem sérült meg. Megsimogattam a fejét és indulni készültem, amikor egy hang szólalt meg a fejemben. Meglepődtem, mert a gyermek - bár nagyon fiatal volt, mégis - gondolatok útján beszélt hozzám. Ez nem mindennapi tehetségre vallott!

- Köszönöm, hogy megmentettél...
- Máskor jobban vigyázz! Egyébként... mi a neved?

A fiú nem válaszolt azonnal. Tekintete olyan volt, akár egy bölcs, öregember pillantása.

- Toth vagyok.
- Jól van, Toth! - halványan rámosolyogtam. - Tudod, hogy te vagy az utolsó, akit megmentettem? – suttogtam, és lehunytam fáradt szemeimet. Testem lassan feloldódott az aranyló nap sugaraiban.

Már nem láttam, éreztem csupán, hogy Toth is elmosolyodik...

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)