Layla: az angyal, az ördög és a gyermek XIV.

Fantasy / Novellák (787 katt) angyalka146
  2013.10.29.

Testét hófehér kötés borította. Alig lélegzett. Aggódva tekintett rá, majd az öregasszonyra nézett.

- Túléli?
- Nem tudom megmondani, angyalherceg. Nagyon súlyos sérüléseket szerzett. Megtettem minden tőlem telhetőt, te is tudod.

Az öregasszony szemében félelem tükröződött. Tudta, hogy az angyal képes lenne megölni őt, ha a nő, akit láthatóan nagyon szeret, meghal. Az angyal olvasott a gondolataiban és megnyugtatta:
- Tudom, hogy megtettél minden tőled telhetőt. Ne aggódj: nem esik bántódásod! Bármi történjék is.
Visszafordult a szerelme felé és életében először kért.
- Istenem, mindig csak a parancsaid teljesítettem, akkor is, amikor belé kellett szeretnem. Ne kínozz tovább! Nem tudok élni nélküle! Mentsd meg, kérlek.

***

Csend ereszkedett a teremre, mindenki megdöbbent a hír hallatán. Atlantiszt megtámadták!

- Valaki elárult minket! – kiáltott fel dühösen a főparancsnok, megszegve az illemet és a törvényeket, melyek szerint csak a főkancellár beszélhet a főpapnővel. De most az egyszer Sabriel szemet hunyt efelett.
- Ezt miből gondolod? – kérdezte nyájasan.
- Tudták Atlantisz belépőkódját! És náluk van a szigony is! Csak egy pap tehette! – szavai döbbent csendet idéztek elő.
- Miből gondolod, hogy pap tette?
- A szigonyhoz csak ők férhetnek hozzá, márpedig az iménti földrengést és az azt követő hatalmas szökőárat csak azzal idézhették elő! Nem volt természetes!
- Van erre bizonyítékod?
- Már elküldtem az emberemet. Hamarosan… Már itt is van! – kiáltott fel diadalmasan, és egy fiatal fiú elé sietett, aki papírokat adott át neki és lázasan magyarázott valamiről. A parancsnok arca felderült, és igaza teljes birtokában a főpapnő elé lépett.
- Felség, a legnagyobb tisztelettel, engedd meg, hogy átnyújtsam ezeket! – és egy köteg diagramot nyújtott át neki. Sabriel elvette és tanulmányozni kezdte őket. - Itt a bizonyíték a földrengés természetellenes voltára, és immár bizonyos, hogy a szigony eltűnt. Kérlek, engedélyezd, hogy kikérdezhessük a papokat! Az árulónak fizetnie kell!
- Teljesen felesleges zaklatni őket, úgysem tudnak semmiről – jelentette ki Sabriel határozottan és unottan. Fáradt volt a játékokhoz. Azt hitte, jó móka lesz, de már unta a szenvedős képüket.
- Hogy érti azt, hogy nem tudnak semmiről? – kérdezte a főkancellár félénken, és rosszat sejtett.
- Ugyan már, csak nem gondoljátok, hogy egy olyan csürhe, mint amilyen a papi rend, képes lenne egy ilyen briliáns tervet kieszelni? Ehhez ész kell.
Fensőbbséges és leereszkedő hangja megdöbbentette őket. A parancsnok gyanúval élt.
- Tehát Ön tudja, ki tette?
- Persze.
- Ki? – tette fel a kérdést a főkancellár, remélve, hogy nem azt a választ hallja, amit szíve mélyén sejtett.
- Én – kijelentése sokkolta a teremben lévőket.
- Miért? – nyögte ki a főparancsnok és arcán iszonyat ült.
- Mert ezt parancsolták az Istenek! Gyalázatos tettetek, mellyel létrehoztátok az embernek nevezett fajt, nem maradhatott megtorlatlanul! Mindent megadtak az Égiek nektek, mindent! És ti a helyükre akartatok lépni! Ezt nem engedhették meg! – Miközben beszélt, egy idősebb férfi szaladt be a terembe. Arcán rettegés ült.
- Ki adta ki a parancsot? Az Isten vagy az Istennő? – kérdezte a főparancsnok.
- Az Istennő, természetesen. Ugye nem gondoltátok komolyan, hogy kijátszhatjátok őt?

Az idős férfi időközben odaért a kancellárhoz és esengve kérte, hogy beszélhessen. De az egy kézmozdulattal elhallgattatta.

- Tetted elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan – jelentette ki a főkancellár és hangja megremegett. - Ezért halállal fogsz fizetni, a testvéred pedig rabszolga lesz! Azonnal menjetek Avalon szigetére és hozzátok el Nimueht!
- Uram – szólalt meg félénken az idős férfi – pontosan Avalonról lenne szó…
Szavai hatására a főkancelláron remegés futott végig.
- Beszélj! – utasította.
- Avalon… Avalon eltűnt!

Sabriel őrült kacaja betöltötte a termet. Olyan jókedvűen nevetett, hogy még a könny is kicsordult szemeiből. Minden fej felé fordult és félelemmel nézték. Miután letörölgette a könnyeit, vidám arccal megkérdezte:
- Ennyire ostobának nem nézhettek! Szerintetek hagynám, hogy a húgom a kezetek közé kerüljön? Gyermekkorom óta készülök Atlantisz elpusztítására. Elég időm volt alaposan kitervelni mindent. Nimueh elvégezte az öt elem szertartását. Avalon szigete örökre eltűnt a szemeitek elől.

Még csak nem is Avalon eltűnése döbbentette meg őket. Még csak nem is az, hogy uralkodójuk elárulta őket.

- Gyermekkorod óta? – a főparancsnok volt az, aki kimondta a rettegett kérdést.
- Igen – a válasz határozott, megfellebbezhetetlen volt.
Szavait néma, bénult percek követték. A főkancellár végül őrökért kiáltott, és undorral az arcán így beszélt:
- Holnap, napkeltekor, máglyán fogsz elégni! Esküszöm az Istenre, hogy tested nem fog földbe kerülni, lelked nem hagyjuk nyugodni! Az Istennő összes templomát leromboljuk, papnőit a csőcselék börtönviselt férfitagjai elé dobjuk, hadd leljék kedvüket bennük! Legyőzzük Europét és Aesiét, utána pedig minden eszközt bevetünk, hogy megtaláljuk Avalont! Addig fogjuk keresni, míg meg nem találjuk, mert nincs az a varázslat, ami örökre megvédhetné! Miután megtaláltuk, Nimueht elevenen felkoncoljuk, testét a disznók elé lökjük! Megbánod örökre, főpapnő, amiért ezt tetted velünk!

Szavai hatástalanok maradtak. Sabriel fáradtan elmosolyodott és csak ennyit mondott:
- Sok sikert hozzá!
- Vigyétek a szemünk elől! – immáron a főparancsnok volt a hangadó, a főpapnő pedig hagyta, hogy elvezessék. Könnyedén elszökhetett volna, de vállalta, hogy véghezviszi az Istennő tervét. Ezért kész volt meghalni is.

Előző oldal angyalka146