A kereszténység felvétele Angliában

Külvilág / Történelem (1855 katt) Ida
  2010.09.26.

Bevezetés

Írásom témája a keresztény térítés története a Brit-szigeteken. Írásomban szeretném bemutatni a kereszténység megjelenését, elterjedését és meghonosodását a Brit-szigeteken. Mivel ez a vidék nem tekinthető egységesnek a térítés szempontjából, ezért területi egységekre bontva fogom tárgyalni az eseményeket. Alapvetően e szempont alapján tagolódik fejezetekre írásom is. Az első szakasz még egységesen tárgyalja a kereszténység terjedését egészen a rómaiak kivonulásáig és az angolszász hódításig. Ezek után pedig külön és részletesen foglalkozom Írország, Skócia és az egykori római Britannia helyén lévő angolszász államok megtérítésével.

A másik szempont, ami a fejezeteken belül meghatározza a téma kifejtését, az egyház kiépülésének folyamata az első misszionáriusok érkezésétől a tényleges szervezeti keret létrehozásáig. Ennyi bevezetés után pedig rátérnék a referátumom első fejezetének kifejtésére.

A kereszténység terjedése a Római birodalom idején Britanniában

A legnagyobb sziget déli részét a Kr.e. I. században hódították meg a rómaiak, és itt Britannia néven provinciát szerveztek. A római fennhatóság következményeként a Kr.u. III. században a római kultúrával együtt beáramlott a kereszténység is a provinciába. A romanizáció hatására a IV. századra a kelta és a brit őslakosság jelentős része felvette a kereszténységet. 314-ben az Arles-i zsinaton már részt vettek London, York, és Lincoln püspökei. Az V. században a szigetről indult ki a pelágiánus eretnekség, ami ellen Auxerre-i Szent Germanus püspök lépett fel. 423-tól 426-ig tartózkodott Britanniában, és megalapította a vidék első kolostorát, annak ellenére, hogy ő maga nem volt szerzetes.

A Római birodalom hanyatlása erősen kihatott a kereszténységre is. 402-ben a római légiók jelentős részét kivonták a szigetről, és Gallia védelmében vetették be őket. 410-ben pedig a római légiók teljesen elhagyták a provinciát, így a szigetnek minden kapcsolata megszakadt a Birodalommal. A romanizált lakosságot ezek után semmi sem védte az északi skótok és piktek támadásaitól. A britek ellenük hívták be területeikre a kontinensről az angolokat, a szászokat és a jütöket, mert védelmet reméltek tőlük. Viszont csalódniuk kellett, mert ezek a népek hódítóként érkeztek a szigetre, és szinte teljes egészében lerombolták a római civilizációt a kereszténységgel együtt. Ez fizikai megsemmisülést jelentett, hiszen feldúlták a templomokat, és megölték a papokat. Az angolszász pusztítás elől a keresztény britek Wales-be, Cornwall-ba és az Armorica-félszigetre, a mai Bretagne-félszigetre menekültek, és megőrizték a vallásukat. Zárkózott életmódjuk miatt szigorúan megőrizték helyi szokásaikat, így idővel több szempontból is eltértek a Róma által képviselt kereszténységtől. Például a pétertonzúra helyett fültől fülig borotválták le a fejüket. Húsvét napját sem egy időben ünnepelték Rómával az eltérő kiszámítási módszer miatt.

Az angolszász hódítás okozta pusztítások miatt az angolszászok és a keresztény britek között engesztelhetetlen gyűlölet alakult ki. Ez az egyik oka annak, hogy míg az északi kelta törzsek megtérítésében sikereket értek el a britek, addig a pogány angolszászok körében meg sem próbálták terjeszteni a kereszténységet.

Írország megtérítése

Az ír szigetre az első keresztény térítők Galliából és Britanniából érkeztek. 431-ben I. Coelestinus pápa Palladiust küldte a szigetre, hogy terjessze a kereszténységet, de nem ért el jelentős sikereket1. Az írek megtérítését elsősorban Szent Patrik (390-461) érdemének tartják. Életéről sok legenda maradt fenn, nagy részük hitelessége erősen megkérdőjelezhető. Feltehetőleg 390 körül született keresztény családban Britannia római provinciában, esetleg a skóciai Kilpatrickban. Tizenhat évesen egy kalóztámadás során az írek fogságába került, és hat évig élt közöttük rabszolga pásztorként. Ekkor ismerte meg nyelvüket és kultúrájukat. Ez nagymértékben segítette későbbi térítőmunkáját, és ez által felbecsülhetetlen előnyt élvezett a külföldi térítőkkel szemben. Egy kalózhajón érkezett Délnyugat-Galliába, és Auxerre-ben teológiát tanult Szent Germanus segítségével. Mesterével tartott Angliába, amikor ő felvette a harcot a pelágiánus eretnekséggel, majd 426-ban visszatért Auxerre-be2. Szent Palladius halála után 432 körül a pápa Írországba küldte, miután Galliában térítőpüspökké szentelték.

Armagh volt munkájának a központja, ami később az ország érseki székhelye lett, de ennek ellenére bejárta a vidék jelentős részét, és vándorlásai során térítette meg az embereket. A nyelv és a kultúra ismeretén kívül kiváló meggyőzőképessége is hozzájárult sikereihez. A pogány papok és druidák viszont több helyen ellene hangolták az embereket, így előfordult néhányszor, hogy csak a Gondviselés segítségén múlt az élete.

A pogányok megtérítése mellett komoly egyházszervező munkát is végzett. Szerte az országban sok püspökséget és kolostort hozott létre, és zsinatokat szervezett. A kolostorokban nagy hangsúlyt fektetett a papok tanítására.

Az ír egyház alkalmazkodott a terület viszonyaihoz. Mivel az országban nagyon kevés volt a sűrűn lakott terület, ezért a püspökségek a klerikus közösségek lakhelyeihez igazodtak. Lassan a világi papság is szerzetesi közösségekké alakult. Egyértelműen a kolostorok voltak az egyházi élet és kultúra központjai, így az apát több hatalommal bírt és nagyobb tekintélynek örvendett, mint a püspök. Gyakran előfordult, hogy a püspök is a kolostorban élt alárendelve az apátnak. Ha viszont az apát egyben püspök is volt, akkor is elsősorban apátként tisztelték.

A kolostorokra nem volt jellemző a fényűző életmód. Egy kolostorban akár több százan is laktak, így a néptelenebb területeken városokhoz hasonlítottak. A VII. századtól ezeket még erős földsánccal is körbevették védelmük érdekében. Szent Patrik 461-ben halt meg, de tanítványai, például Szent Benen, az armaghi érsek, Szent Kieran, a clonmarcnois-i püspök és az általa alapított kolostorok tovább folytatták a kereszténység terjesztését, ami a VI. századra uralkodó vallássá vált az országban.

A szerzetesek elhatárolták magukat az őket körülvevő harcos társadalom törvényeitől, szokásaitól egyedi életformájukkal, de mégis nagy hatást gyakoroltak rá. A papok nagy tiszteletnek örvendtek szakrális tevékenységük, írástudásuk és latin nyelvismeretük révén. Az egyház tekintélyét bizonyítja, hogy képes volt rávenni a királyokat a VII. században, hogy fogadják el Szent Adomán törvényét, ami a papokat és a nőket védelmezte az erőszakkal szemben.

A keresztény vallás oly mértékben meghonosodott Írországban, hogy a VI. századtól ír misszionáriusok indultak Skóciába, Galliába, Germániába és Itáliába hirdetni az igét.

Skócia megtérítése

Skóciát régen Kaledóniának hívták. A kelta kaledónok két törzse élt itt, a skótok és a piktek. 412-ben érkezett hozzájuk Rómából Ninian brit püspök, aki 432-ig terjesztette körükben a kereszténységet1. A legjelentősebb eredményeket mégis egy ír szerzetes, Columba érte el. Ő 563-ban tizenkét társával kolostort alapított a Hebridákhoz tartozó Jona szigetén, és innen kezdett hozzá az igehirdetéshez. Sikerült megtérítenie Brude-ot, az északi piktek fejedelmét, és vele együtt a nép jelentős részét. Segítségével több új templom és kolostor jött létre a Jonai apátság fennhatósága alatt, ami az egész térség egyházi vezetője maradt egészen a VIII. századig. Ninian és Columba mellett a skótok megtérítésében Szent Gildas és Szent Kentigern, a glasgow-i püspök is nagy szerepet játszott.

A római Britannia megtérítése

Mint már említettem, Britannia területén éltek keresztény britek az V. század elejéig, de az angolszászok részben kiirtották, részben elüldözték őket. Ezért érthetően annyira gyűlölték őket a britek, hogy aki Wales-ben, illetve Cornwall-ban túlélve a hódítást megőrizték a hitüket, még nemzedékek múlva sem próbálkoztak a pogány angolszászok megtérítésével. Ez okból kifolyólag annak ellenére, hogy a szigeten már a III. századtól jelen volt a kereszténység, az angolszászokat a kontinensről érkező misszionáriusok térítették meg.

Szent Gergely pápa volt az, aki kezdeményezte az angolszászok megtérítését. Első terve szerint Galliából fiatal angol rabszolgákat küldött volna Rómába, hogy papokat neveljenek belőlük, és kellő felkészültséggel ők tértek volna vissza hazájukba keresztény misszionáriusokként. Ehelyett 596-ban Szent Ágostont küldték az angolszászokhoz negyven szerzetesével. Útja közben az angolszászokról hallott rémes történetek viszont megrémítették, így nem merte folytatni küldetését, és visszatért Rómába. Szent Gergely bátorítására indult újból útnak, és 597 tavaszán érkezett meg Angliába.

Ethelbert, Kent királya megengedte nekik, hogy letelepedjenek Canterbury-ben, és hirdessék az igét. Ezek után itt épült ki az első angolszász püspökség központja. Sokat segített Szent Ágostonnak munkájában Berta, a kenti király frank származású keresztény felesége. Maga Ethelbert király is felvette a kereszténységet 597 pünkösdjén, vagy más nézet szerint 601 körül. Példáját követte az előkelő réteg és a köznép.

Szent Ágoston 601-ben palliumot kapott a pápától, jogot arra, hogy kiépítse az angol egyház hierarchiáját. Szent Ágoston két egyháztartományt állított fel York és Canterbury központtal, és ezeken kívül szervezett egy püspökséget, amelynek Rochester lett a székhelye. Munkája során nemcsak a pogányokkal volt problémája, hanem a brit keresztényekkel is, akik nem nézték jó szemmel ellenségeik megtérítését, ráadásul ragaszkodtak a Róma által képviselt kereszténységtől eltérő szokásaikhoz. Így Szent Ágoston hiába próbálta őket együttműködésre bírni, nem kapott tőlük segítséget. Ennek ellenére jelentős sikereket ért el, és Kent után Essex is felvette a kereszténységet. Számukra is szervezett Szent Ágoston egy püspökséget, melynek London volt a központja. Szent Ágoston valamikor 604 és 609 között halt meg, de a térítőmunka nem szakadt félbe, és körülbelül fél évszázad alatt a többi angolszász állam is felvette a kereszténységet. Ez idő alatt viszont voltak megtorpanások, hiszen például Essex is visszatért a pogánysághoz egy rövid időre.

A kereszténység szempontjából fontos esemény volt a kenti király nővére, a katolikus Ethelburga és Northumbria királya, Edwin 624-ben kötött házassága. Ethelburga kíséretében érkezett Northumbriába Paulinus, aki York új püspöke lett. Edwin 628-ban vette fel a kereszténységet népének nagy részével együtt, és ettől kezdve a pogányság vált üldözött vallássá. Edwin viszont egy csata során elesett 633-ban, ezért Paulinus és Ethelburga Kentbe menekült. Emiatt majdnem összeomlott a kereszténység Northumbria területén. Szerencsére a pogány családból származó keresztény Oswald (633-642), majd testvére, Oswin (642-651) került a trónra, és ők lehetővé tették, hogy Szent Aidan Lindisfarne szigetéről folytassa a térítést.

665 után Mercia utolsóként tért meg az angolszász államok közül, miután erőskezű pogány királya, Penda egy ütközetben elesett.

Az egyház terjeszkedése területileg sikereket ért el, de tényleges megszervezése és fejlesztése még sok munkát igényelt. Egyik problémát az ír és a brit keresztények eltérő szertartásaiból fakadó konfliktusok okozták. Már Szent Ágoston is megpróbálta velük elfogadtatni a római szokásokat, de nem járt sikerrel. E téren az első jelentős sikereket Szent Wilfrid (634-709), a riponi apát (később yorki érsek) érte el. 664-ben Whitby Szent Hilda apátságba konferenciára hívta a britek és az írek képviselőit. A vitát végül is a jelenlévő Oswin, Bernicia királya döntötte el Szent Wilfrid javára. Akarata előtt kénytelenek voltak meghajolni az angolszász területek papjai. A Jona szigeti apátság, az északi írek és a piktek 716-ban, a Cornwall-i britek 705-ben, végül a walesi britek 768-ban teljes egészében elfogadták és átvették a római keresztény szokásokat. Ekkor zárult le véglegesen a római és a helyi kereszténységek közötti különbségek okozta konfliktus.

Ezen kívül problémát jelentett az is, hogy a megtértek jelentős része nem volt szigorú értelemben vett keresztény. Például Kelet-Anglia királyai a VIII. századig Krisztust a templomban együtt tisztelték a régi pogány istenekkel, ami elvileg nem férhetett volna össze a kereszténység által hirdetett szigorú monoteizmussal.

A keresztény kolostori kultúra fejlődése elsősorban Theodorosnak köszönhető, aki 669-től kezdve huszonhárom éven keresztül volt Canterbury érseke. Ő honosította meg Angliában magas szinten a görög és a latin kultúrát. Nem hiába tartották őt kora legműveltebb emberének.

Mindemellett ő szilárdította meg az angol egyházi hierarchiát. 673-ban Hertford-ban összehívta az első nemzeti angol zsinatot. Földrajzilag is körülhatárolta a püspökségek területét. A papságot alárendelte a megyés püspöknek és a szerzeteseket az apátoknak. További püspökségeket hozott létre Worchester, Leichester, Stow, Dorchester és Hereford központokkal. Ő alapította a Wearmouth-i és a Jarrow-i apátságot is.

Theodoros mellett Wilfrid, a yorki érsek játszott fontos szerepet az angol egyház szervezet kiépítésében, elsősorban a saját területein. Ráadásul érseki széke körüli viták, melyekben gyakran a pápa támogatását kérte, hozzájárultak a Szentszék fennhatóságának tényleges érzékeléséhez és elismeréséhez. Hiszen a pápa Szent Wilfridet Theodoros, a Canterbury-i érsek akarata ellenére is támogatta püspöki széke visszaszerzésében. Ezáltal kinyilvánította, hogy joga van beleszólni az angol egyház ügyeibe, amik végeredményben az ő fennhatósága alá tartoznak.

Összegzés

A kereszténység a III. században érkezett Britanniába a rómaiakon keresztül, és szépen terjedt a brit lakosság körében egészen 410-ig, a római légiók kivonulásáig. Ekkor a skót, a pikt, majd az angolszász támadások szinte teljesen elpusztították a keresztény vallást és a brit lakosságot. Csak néhányan tudták megőrizni vallásukat miután elmenekültek a hódítók elől.

Írország megtérítése is a kontinensről indult el. Palladius és főleg Szent Patrik érdemének tartják, hogy az írek felvették a kereszténységet. Szent Patrik Armagh-ból kiindulva bejárta az egész országot, és sikeresen hirdette az igét a nép körében. Nem csak a térítés, hanem az egyház szervezetének a kiépítése is a nevéhez fűződik. Az ír egyházszervezet teljes egészében a kolostorokra épült, mert az országban nem voltak olyan sűrűn lakott területek, ahol sikerrel létre lehetett volna hozni egyházi központokat. Az ír térítés eredményességének legfőbb bizonyítéka, hogy a VI. századtól már ők küldtek keresztény misszionáriusokat a kontinens pogány területeire.

Skóciában Ninian brit püspök 412-től, majd Columba, jonai apát 563-tól hirdette az igét a skótoknak és a pikteknek. Az egyházszervezet központja a jonai apátság lett, és minden kolostor a fennhatósága alá tartozott a VIII. századig.

Az angolszász területeken Szent Ágoston, Paulinus és Szent Aiden voltak a keresztény térítés legjelesebb képviselői, és munkájuk révén az angolszász államok lakói keresztvíz alá hajtották a fejüket. A keresztény kultúra terjesztése és az egyházszervezet kiépítése viszont már Theodorosnak és Szent Wilfridnek köszönhető. Ők számolták fel nagy részben a helyi egyházak a rómaitól eltérő szokásait. Így a VIII. század közepére létrejött egy egységes keresztény kultúrájú, a pápának alárendelt egyház a Brit-szigeteken.

Bibliográfia

Szántó Konrád: A katolikus egyház története, Budapest Ecclesia Kiadó 1983.
Félegyházy József: Egyház a korai középkorban, Budapest 1967.
Peter Brown: Az európai kereszténység kialakulása 200-1000., Atlantis Könyvkiadó Budapest 1999.

Előző oldal Ida