Tádé elszabadul

Fantasy / Novellák (1068 katt) Arginnon
  2013.10.18.

A mű részt vett a VIII. Lidércfény Pályázaton.

A félszerzet, szokásához híven, későn kelt, a nap már magasan járt az égen, ő pedig még mindig csak második reggelijét fogyasztotta. Pónija a közelben unatkozott egy kaktuszhoz kötve, miközben ő tüzet próbált csiholni, hogy megmelegítse serpenyőjén a maradék babot. Nem sok élelme maradt, de már közel járt úti céljához, Dustville-hez, amit sötételf lakói eredetileg Duskville-nek kereszteltek, de szerfölött poros külleme egészen más elnevezést kívánt.

A félszerzet, akit mellesleg Dombi Tádénak hívtak, befejezte reggelijét és nagyot nyújtózva úgy döntött, ideje elindulni. Amilyen komótos életvitelt folytatott, a két napos utat Dustville-be négy nap alatt sikerült megtennie. Költözés végett utazott ebbe a kis faluba a nagyvárosból, ugyanis kirúgták, s új munka után kellett néznie, egy ilyen istenek háta mögötti helyen pedig valószínűleg senki nem hallott még Dombi Tádéról és kellemetlen incidenséről.

Pónija hátán ügetett be a poros kisvárosba. Amilyen kicsi volt, fel sem tűnt senkinek. A város nevéhez hasonlóan poros lakók zavartalanul végezték dolgukat, pedig nem sűrűn látogattak idegenek Dustville-be, egyrészt a sötételfek rossz híre, másrészt pedig elhelyezkedése miatt. Tádé első útja persze a kocsmába vezetett, melynek duplaszárnyú ajtaján túlról üvegek mennyei csörömpölése hallatszott. Tádé kikötötte póniját a vályúhoz a többi hátas mellé, s elég nagy hévvel, ahogy a félszerzetek általában, betoppant a tavernába. A kocsmáros éppen a csillárt igazgatta, miközben az egyetlen vendég, egy törpe – már a méretéből ítélve –, whiskey-t iszogatott a pultnál.

– Jó napot! – köszönt illedelmesen Tádé. A pultnál ülő törpe hátrafordult, furcsamód nem volt szakálla, ahogy azt a törpéknél elvárták; ebből Tádé arra következtetett, hogy klánja kitagadta. Ami azonban szakálltalanságánál is furcsább volt, a törpe arcát vastag bőrkeményedés borította, mintha azon csúszkálna odahaza, amikor senki nem látja. A kocsmáros is a belépő felé fordult, szemei elkerekedtek, de mielőtt megszólalhatott volna, Tádé leült az egyik asztalhoz és rendelt.

– Egy pint sört, legyen szíves!

A kocsmáros megbotránkozni látszott, mintha a sör errefelé valami rettentő csúnyát jelentett volna. A baj nem ez volt, hamarosan ki is derült, mit tart a csapos úr olyan rendkívül sértőnek.

– Gyerekeket errefelé nem szolgálunk ki! – csattant fel.
– Akkor jó – biccentett Tádé. – Mivel nem vagyok gyerek, hanem félszerzet.

A csapos a pultnál ülő törpéhez fordult kérdő tekintettel, aki csak megvonta a vállát.

– Kaphatsz málna szörpöt – ajánlotta fel a kocsmáros. – Jó lesz, fiacskám?
– Kikérem magamnak! – ugrott fel Dombi Tádé, ami sokkal erőteljesebb gesztus lett volna, ha a félszerzet magasabb lett volna állva, mint ülve, de ennek épp az ellenkezője volt igaz. – Nem vagyok a fiacskája és nem kérek málna szörpöt.
– Én a maga helyében – szólalt meg érdes hangon a törpe – kipenderíteném innét ezt a mitugrászt.

Ilyen rövid időn belül két sértés egymás után? Még hogy mitugrász! Dombi Tádé nem hitt a fülének. Vele még nem bántak így soha… kivéve talán akkor, amikor az a bizonyos kellemetlen incidens történt, melynek köszönhetően elvesztette munkáját a vasútnál.

– Talán pont azt kéne – bólogatott a kocsmáros. – Nem hagyhatjuk, hogy holmi idegenek feldúlják városunk békéjét.
– Jól van, akkor kérek egy málna szörpöt – adta be a derekát Tádé. Nem tűrte, ha sértegetik, de nem akart itt is bajba keveredni. Visszaült székére, a kocsmáros pedig egy utolsó lenéző pillantással odébbállt, hogy italt hozzon. A törpe a pult mellől még egy darabig méregette Tádét, aztán visszafordult whiskey-je felé. Tádé, ameddig a málna szörpöt várta, szétnézett az ivóban. A falat sárkányokról és egyéb mitikus lényekről készült, nem túl igényes mázolmányok borították, melyeket valószínűleg maga a csapos készített, vagy pedig egy retardált troll.

Megérkezett az ital a kocsmáros kezében, aki már azelőtt a pénzt kérte, hogy lerakta volna Tádé elé az agyagkorsót.

– Mennyivel tartozom? – kérdezte a félszerzet udvariasan, közben megkóstolta a szörpöt. Erre a csapos olyan nevetségesen magas számot mondott, hogy Tádé kénytelen-kelletlen az úriember kötényére köpte az éppen szájában lévő, nem csekély mennyiségű málna szörpöt.
– Mennyi?! – kérdezte megrökönyödve. A kocsmáros megismételte, de Tádé megint nem hitt a fülének. Száz arany? Annyiból kiveszek egy szobát!
– Akkor köszönöm, nem kérem – mondta, s azzal eltolta maga elől a korsót.
– Azt nem lehet, már megkóstolta – tárta szét a karjait a kocsmáros. – Száz arany, vagy hívom a sheriffet.

Dombi Tádé már kezdett begurulni.

– Ez rablás fényes nappal! – jelentette ki határozottan, erre a törpe a bárpultnál felhorkantott.
– Hagyd abba a bünnyögést, kisember! – szólt hátra érces hangján.
– Te csak ne ártsd bele magad, szakálltalan törpe! – vágott vissza Tádé, de mire kimondta, már meg is bánta. Tudta jól, hogy a törpék rendkívül ingerlékenyek, ha a szakállukról van szó, s nem nagyon szeretik, ha törpének hívják őket, inkább az alacsony harcost kedvelik. Ehhez híven a törpe fel is kelt a pulttól (hasonló jelentőséggel, mint Tádé), kihörpintette whiskey-je maradékát, a poharat pedig úgy a földhöz csapta, hogy az hangos csattanással ripityára tört. Tádé finoman szólva berezelt.
– Ismételd meg, amit mondtál, félszerzet! – hörögte dühtől elfúló hangon.
– Én… én csak…
– Párbaj. Délben. Itt a kocsma előtt – ezek voltak a törpe távozó szavai, Tádé meg csak nyelt egyet. Amikor pedig a kocsmáros arról érdeklődött, hogy melyik vallás híve, hogy annak fényében megfelelően eltemethessék, a félszerzet elájult.



Mikor magához tért, még mindig a kocsma padlóján feküdt, körötte emberek, elfek és egyebek röhögcséltek, valószínűleg mind őrajta. Feltápászkodott, egyikük revolvert és fegyverövet, egy másik pedig apró fakeresztet nyomott a kezébe. A helyi pap, a bor istenének buzgó szolgája, egy adag miseborral locsolta meg Tádé kobakját, s mind nevetve kívántak neki szerencsét, mintha semmi esélye nem lett volna. Igaz, hogy még soha nem tartott revolvert a kezében, de Tádé őszintén bízott abban, hogy talán élve megússza ezt a szerencsétlen esetet.

Tádéval sajnos ez volt a helyzet: cefetül szerencsétlen egy félszerzet volt, az a korábbi incidens sem az ő hibájából történt, puszta véletlen volt az egész, s ezt a marshall is beláthatta volna. Nem látta be, Tádé pedig kénytelen volt menekülni, ám mint kiderült, szütyőből szatyorba sikerült kerülnie. Fejét kezeire támasztva leült az egyik félreeső asztalnál, s az ablakon át a templomtorony óráját kémlelte. Még volt fél órája, azalatt pedig úgy érezte, megöli a nyugtalanság.

A kocsmában az egyik úriember gitárt kapott elő, s az asztalra ugorva énekelni kezdett:

Lovon léptet a hegyesfülű
Nyíl van a hátában
Orkok üldözik, bajszuk feszül
Vágtat a határban.

Puska dördül, a ló röpül
Vele az elf elszáll
Orkok lepik be a hullát
Míg a lelke felszáll.

Elveszik az aranyat
Nekünk semmi nem marad
Büdös orkok, büdös orkok
Elviszik az aranyat.

Földjeinket elfoglalják
Tűnés, büdös orkok!
Aranyunkat kibányásszák
Az összes ork torkos.

Elviszik az aranyat
Nekünk semmi nem marad
Büdös orkok, büdös orkok
Elviszik az aranyat.

Míg a dalt hallgatta, Tádé észre sem vette, hogy mindjárt itt van a déli tizenkét óra. A gitáron még el sem halt az utolsó akkord zengzete, amikor belépett a borotvált állú, bőrkeményedéses képű törpe.

– Félszerzet! – bődült fel. – Gyere ki, de rögvest!

Tádé nyelt egyet, ügyetlenül felkötötte övét, s csámpás léptekkel követte a törpét. Felálltak egymással szemben az utcán, a törpe mögött ördögszekereket görgetett a szél, közben hallani lehetett, ahogy valaki fütyörészik a verandájáról.

– Amikor tizenkettedszerre megkondul a harang – harsogta a pap. – Mindketten lőnek, csakis egyet. Aki talál, az nyer. Ha mindketten találnak, a súlyosabb sérülést okozó nyer.

Az órára néztek. Tádé érezte, hogy izzad. Ellenfele megnedvesítette ajkait, miközben ujjai revolvere felett mozogtak türelmetlenül. Megkondult a harang. Sokat kondult, Tádé pedig elfelejtette számolni, meg is lepődött, amikor a törpe hihetetlen gyorsasággal előkapta pisztolyát és tüzelt. A golyó Tádé mögött, a távolban elhelyezkedő üres esővizes hordóba csapódott be. A félszerzet alacsonyabb volt, mint a törpe korábbi ellenfelei, ő pedig a magas embereket szokta meg, így nem is csoda, ha fölé lőtt. Tádé, miután túltette magát meglepetésén, ügyetlenül előhúzta a kezébe nyomott revolvert, hátratolta az elsütőszerkezetet, kidugott nyelvvel és félig lehunyt szemmel célzott, aztán meghúzta a ravaszt, a törpe pedig, visítva esett össze, miközben a vér kellemesen spriccelt a nyakából.
Mielőtt összeszedhette volna magát, Tádé kiáltásokat hallott.

– Ő az! – hallatszott a csapos úr hangja a sikolyok közül. Tádé megfordult, a kocsmáros nem egyedül érkezett, puskás, vastagbajszú, szombrérós férfi követte, kétcsövű puskával a kezében, mellkasán impozáns csillaggal.
– Dobja el a fegyvert! – parancsolta a sheriff, Tádé pedig engedelmeskedett, hisz nem akart ő bajt. Az igaz, hogy nem akart bajt, de az éjszakát már rácsok mögött tölthette a sheriff-helyettes nem túl élvezetes társaságában. Dombi Tádé lábait lóbálva csücsült a priccsen, miközben a fiatal sheriff-helyettes magában kártyázgatott és babot evett. Tádénak megkordult a gyomra.

Azt mondták, néhány napon belül kiengedik, aztán kap egy hetet, hogy megfizesse tartozását a kocsmárosnak. Ha nem sikerül, visszadugják a dutyiba, de ha mégis fizet, szabadon távozhat. Megint úgy érezte magát, mint annak idején, amikor az incidens történt. Amikor véletlenül megölte Haspók Gusztó lányát, mert azt hitte rá, hogy a malac, akit le kellett vágnia. Puszta félreértés volt! Az pedig mi a fene, hogy száz aranyba kerül egy málna szörp?! Ráadásul sört akartam inni.

Ahogy Dombi Tádé a cellában zsörtölődött magában, valaki kopogott az iroda ajtaján. A sheriff-helyettes úgy meglepődött, hogy székestül feldőlt, kártyái pedig szerteszét szóródtak. Összeszedte magát és ajtót nyitott, a küszöbön harsány színekbe öltözött alak állt. Vastag karimájú kalapot viselt, mely alól kilátszottak hegyes fülei, bőre szürke volt, akárcsak a többi sötételfnek, de arca alig látszott az árnyékban. Rózsaszín poncsó borította testét, lábát poros pantalló és egy pár sarkantyúktól csilingelő, hegyes orrú sárkánybőr csizma. Kezében furcsa botot tartott, melynek hegyét unikornisszarvból, gombját pedig rózsaszín kristályból faragták.

– Mit óhajt? – kérdezte lenézően a jövevénytől a sheriff-helyettes. Ha tudta volna, hogy a kirívó alak nem más, mint Richard Robinson-Adrien, a mágus, talán egy csöppet udvariasabban viselkedik.
– A fogolyért jöttem – bökött Tádé felé, aki erre abbahagyta lába lógázását és értetlenül meredt az idegenre.
– Ne velem szórakozzon, maga vén buzi! – tiszteletlenkedett a sheriff-helyettes. – Menjen innen, vagy én magam rakom ki!
– Azt megnézném – mosolyodott el a mágus, botját a sheriff-helyettes gyomrába vágva. A fiatalember összegörnyedt a fájdalomtól, de nem sokat nyögdécselt, az idegen a következő pillanatban fejbe kólintotta, amitől elterült a padlón. A mágus a félszerzet felé fordult. – Üdvözletem!
– Ü… üdvözletem – dadogta Tádé, akinek fogalma sem volt, mit akar tőle az idegen.
– A nevem Richard Robinson-Adrien – mutatkozott be, majd a kimondatlan kérdésre is válaszolt: – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak.
– Miért? – rökönyödött meg Tádé, aki nem ismerte Richard Robinson-Adrient, sőt, soha nem is hallott róla.
– Szükségem van a segítségedre. Az ültetvényesek egyike egy különleges, mágikus tárgyat őriz a földjén, amit nem tudnék megszerezni egymagam. Olyasvalakire lenne szükségem, aki… hogy is mondjam? Nem túl nagy.
– Értem – felelte elgondolkodva Tádé. – Mi a jó nekem abban, ha segítek?
– Egyrészt kiszabadítalak, másrészt pedig kapsz száz aranyat. Ha jól tudom, pont annyival tartozol a kedves kocsmárosnak. Na, de nincs vesztegetni való időnk, munkára!

Richard elvette a sheriff-helyettestől a kulcsokat és kiengedte Tádét cellájából. A félszerzet magához vette a sheriff-helyettes revolverét, aztán szorosan a mágus nyomában elhagyta az irodát. Lóra és pónira pattantak, megsarkantyúzták hátasaikat s felverve az út porát kilovagoltak a pusztába. Néhány perc elteltével Tádé úgy érezte, muszáj beszélnie Richarddal.

– Mi a terv, ha szabad kérdeznem?
– Elterelem a gazda figyelmét, te beosonsz és kihozod nekem a medált, aztán ott sem vagyunk. Ennyire egyszerű.
– Honnan fogom megismerni ezt a medált?
– Fából van. Körülbelül akkora, mint az öklöm, csak lapos.

Tádé bólintott. Mindent értett. Maga sem tudta igazából, miért szegődött a mágus mellé, csak azt tudta, hogy talán ez az egyetlen esélye, ha nem akarja, hogy a korábbihoz hasonló csúfos menekülést kelljen végrehajtania (az incidens után).

Alig egy órás lovaglás után hatalmas épület kapuja előtt álltak meg. Mielőtt kiértek volna eléjük az ültetvényes rabszolgái, Richard arra utasította Tádét, hogy bújjon el, észrevétlenül jusson be a házba, menjen le a pincébe, szerezze meg a medált, aztán jelezzen neki.

– De hogyan jelezzek?
– Ha baj van, egyszerűen sikíts, ha pedig megvan a medál, menj ki a kutyákhoz, az ugatásukat meg fogom hallani. Aztán meg itt találkozunk. Most menj!

Tádé pedig ment. Elbújt egy közeli bokorban, ahonnét megfigyelhette a Richard elé érkező két rabszolgát. A mágus elcsevegett velük az épület felé menet, senki nem figyelt, Tádé pedig olyan kicsi és halk volt, hogy könnyedén beosonhatott mögöttük. Óvatosan megkerülte a puskával felszerelt törpét, aki a bejáratot őrizte, majd összehúzva magát az árnyfűültetvény-sorok között lopakodott végig a ház felé. Körbenézett a falak mentén, szerencséjére a konyha ablakába épp egy pitét raktak ki hűlni. Elfogyasztotta a kellemes vacsorát, aztán a nyitott ablakon be is mászott, de olyan halkan, hogy az ott sertepertélő rabszolgák észre sem vették. Tádé már csak azt nem tudta, hogy merre van a pince. Elbújt az asztal alatt, épp időben, mert ekkor lépett be a konyhába egy törpe, akinek vastag kötés fonta körbe a nyakát, arcát pedig bőrkeményedés borította.

– Kész van már a vacsora? – dörrent rá a rabszolgákra. – Gazdánk étkezni szeretne és vendége is van.

A konyhában tartózkodók azonnal pánikszerű szorgoskodásba kezdtek, talán valami büntetéstől féltek. A törpe elégedetten bólintott, s indult is kifelé, de nem vette észre a sarkában kiosonó félszerzetet, aki rögtön beugrott egy jó nagy vázába, mihelyt kiértek a folyosóra. Szokásos balszerencséje megint nem működött, e pillanatban nyílt fel a pince ajtaja, amely mögül rengeteg sajttal megrakott rabszolga lépett elő. A törpe ráordított a szegény lányra, hogy figyeljen, merre megy, aki erre elejtette a sajtokat. Tádé kihasználta a kavarodást, és eltűnt a pincébe vezető lépcsőn.

Odalent két ajtó közül választhatott: egy egyszerű fa ajtót, vagy egy megerősített, lakattal lezárt ajtót. Nem volt nehéz kitalálni, melyik mögött lehetett a medál, amit Richard mágus óhajtott, csak az volt a bökkenő, hogy Tádénak nem igazán volt kulcsa az ajtóhoz. Gondolt egyet, s visszaóvakodott a földszintre. A rabszolga lány sírva szedegette a sajtokat, miközben a törpe rekedten ordítozott vele. A törpe oldalán erszény függött. Lehet, hogy abban van a kulcs is, gondolta Tádé.

A törpe mögé lopózott, s minden tolvaj-tudását latba vetve megpróbálta elcsenni az erszényt, de amint ujjai megérintették a bőr szütyőt, a törpe keze rákulcsolódott az övére.

– Mit képzelsz magadról, tolvaj? – sziszegte, aztán a félszerzet felé fordult. Szemei elkerekedtek. – Te?!

Tádé hirtelenjében nem tudta, mit csináljon, ugyanazt érezte, mint amikor malac helyett levágta Haspók Gusztó lányát és elvesztette állását a vasútnál. Akkor is mintha magától cselekedtek volna végtagjai, mint most: keze revolvere markolatára csusszant, elsütötte a fegyvert, mély lyukat ütve a törpe hasába. A rabszolga elkerekedett szemekkel meredt Tádéra, de ő inkább hálát látott arcán, mint rémületet. A félszerzet biccentett neki, megszerezte a kulcsokat, s ismét a pincében találta magát a lezárt ajtó előtt. Egy-kettőre megtalálta a megfelelő kulcsot és benyitott.

Amit azonban odabent látott, arra egyáltalán nem volt felkészülve. Az egész kamra, az a hatalmas szoba, üres volt. Egy pókháló nem sok, annyi sem volt benne. A szürke falak és szürke padló monotóniáját egyedül egy hatalmas lyuk szakította meg, mely a föld alá vezetett. Valaki, vagy valakik már kipakolták a kincseskamrát. Orkok, több mint valószínű, gondolta Tádé, látva a fekete vért a lyuk peremén. Egyikük megvághatta magát.

Ám mielőtt kitalálhatta volna, mi a fenéhez fog most kezdeni, valaki megköszörülte a torkát a háta mögött. Tádé olyan hirtelen pördült meg a tengelye körül, hogy a háta is belereccsent. Balszerencséje most tért vissza. Három fegyveres tehenész legény állt előtte. Egyikük, egy aranyfogakkal rendelkező egyén, előre lépett görbe kését simogatva.

– Ejnye, kipakoltuk a kincseskamrát, mi? Ennek a gazduram nem fog örülni.

Dombi Tádé keze ismét önműködő üzemmódba kapcsolt, szinte egyetlen szempillantás alatt lőtte le a három kurafit, ráadásul úgy, hogy be volt csukva a szeme. Vért ontva magukból dőltek a földre. Már csak két golyó volt a revolverében, a lövéseket pedig biztosan meghallották. Egyetlen lehetősége maradt: le is ugrott szépen a padlón tátongó lyukba. Nagyot puffant, rendesen meg is ütötte magát, de semmi komolyabb baja nem esett.

– Ki jár itt? – kérdezte egy gyenge hang. Tádé rémülten felugrott és körbenézett, de a sötétben nem látott senkit.
– Csak én… – mondta félszegen, s ekkor lábát megragadta egy csontos kéz. Tádé lenézett, hosszú szakállú, lábnélküli öregember kulcsolta rá ujjait a bokájára.
– Éhes vagyok! – nyögte. – Adj ennem, vagy megeszlek!

Tádé undorodva elrántotta lábát az öregtől és lelőtte. Gyorsan továbbiszkolt, de alig tett meg néhány lépést, röfögő hangok ütötték meg a fülét és förtelmes bűz csapta meg az orrát. Jaj nekem, malacok! És mi van, ha le kell vágnom őket? Kiderült azonban, hogy nem malacok röfögtek, hanem orkok. Tádé meg is könnyebbült. Az alagút végén, egy tűzrakással megvilágított cseppkőbarlangban tivornyáztak, miközben egymást díszítették fel a kincseskamrából meglovasított csecsebecsékkel. Egyikük nyakában ott lógott a medál, amiről a mágus beszélt.

Dombi Tádé odaosonhatott volna, hogy mégis megszerezze, de inkább elsompolygott az orkok mellett, ki a felszínre. Az ültetvény kerítése mellett találta magát. Az éjszaka csendje hangosan zúgott a fülében, de megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert sikerült elmenekülnie. Valami furcsa zaj szakította meg békéjét.

Körbenézett, a kerítés mögött egy malac csücsült. A malac őt nézte kérdő tekintettel. Tádé idegesen nyelt egyet. A malac csak meredt rá, mintha szuggerálná. Tádé valamiért úgy érezte, meg kell ölnie a disznót. Meg kellett tennie, hogy végre véget érjenek megpróbáltatásai. Befogta a szemét és az utolsó golyót a sertés gombszemei közé röpítette. Kinyitotta a szemét, s riadtan eszmélt rá, hogy amit malacnak nézett, az Richard Robinson-Adrien rózsaszín poncsója volt, a poncsóban pedig maga a mágus, vérrel átitatva.

Tádé durvát káromkodott magában. Már megint! Nem igaz, hogy ez már megint megtörtént! Idegesen elhajította az üres revolvert, visszament pónijához és elügetett a felkelő nap irányába. Talán majd egy másik kisvárosban, ahol nincsenek disznók, talál majd munkát.

Vége

Előző oldal Arginnon
Vélemények a műről (eddig 3 db)