Lehetett volna

Fantasy / Novellák (1178 katt) Kétvirág
  2013.11.09.

A mű részt vett a VIII. Lidércfény Pályázaton.

Szagok. Meleg és hideg, eleven és halott szagok. Betöltenek, hívnak és vezetnek engem. Ez persze mindegyik orkra igaz. Csak rám azért jobban. A sötétség teremtményei vagyunk. Érzek, szagolok magam körül mindent. Most is. Ahogy beértem a kisvárosba, azonnal körülfogott. Ezernyi illattal borított be. Nyitott könyv lett előttem a hely. Tudom, merre van a kocsma, és melyik ablak mögött alszik kisgyerek.

Beletúrok a zsebembe. Nem ér különösebb meglepetés. Egy vasam sincs. Megint. Az éhség egyre jobban gyötör. Ebben sincs igazán semmi, de semmi meglepő. Napok óta talpalok már élelem nélkül. Vagyis éjjelek óta. Vadászni se tudtam a sivatagban. Na de majd most! Az emberek mindig olyan óvatlanok...

Hamar ki is szimatolok egy nyitott ablakot. Egy lány aluszik mögötte. Még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Könnyű préda lesz. Nesztelenül mászom be a szobába. A bőröm húzódik és fáj, ahol leégett a napon. Fel is hasad, de most alig érzem. Közel a jó falat nagyon. Megszáll vadászó izgalom. Érzékelem a helyet. Nem tudom, hogy, nem csak szagok... varázslat. Vagy csak a vadászat? Néma csendben osonok a lányhoz. Padló se reccsen. Az ágy se nyekken. Leülök mellé, és halkan énekelni kezdek.

- Ne félj,babám… Egy perc csupán - simogatom, ahogy fogást keresek a nyakán. - Édes álom hullik terád. Aludj, leány... Aludj, te lány...

Tudom, a többi ork nem így vadászik. Nem, ők nem. Ők zajosak és gyorsak. Rajta is vesztenek. De én náluk bölcsebb vagyok, minden zsákmányt elaltatok. Csendes álmukban gyilkolok. Mindjárt megvan... érzem az ér lüktetését az ujjaim alatt. Csak egy gyors rántás, és vége. Azután már nem kiabál, s nem árul el a vacsorám.



Trisa az éjszaka közepén arra ébredt, hogy simogatják, és énekelnek neki. Mostanában megint egyre gyakrabban voltak ilyen álmai. A nagyapjához kötötte őket. Az elf nagyapához, akit - ébren - nem látott soha. Pedig állítólag minden éjszaka beosont hozzá. Amíg el nem költöztek ide, a semmi közepére. Trisa őszintén utálta ezt a helyet. Hiányzott neki az erdő és az éjjeli ének. Ahogy most az énekszó behatolt az álmaiba, kinyitotta a szemét, hogy meglássa végre a tündét, akitől származott... De akivel szembenézett, az nem tünde volt. Nagyon nem.

- Hiszen te ork vagy! Mit akarsz? Megeszel? - suttogta.
- Miért nem sikoltasz? Ork vagyok, és megzabállak! - morgott az ork, de Trisa csak a fejét rázta.
- Jó étvágyat hozzám! Csak hagy nézzelek meg előbb. Ne félj! - tette hozzá, amikor látta a betörő megfeszülő arcát és izmait. - Nem árullak el. Inkább meghalok most gyorsan, minthogy itt senyvedjek tovább. Viszont kíváncsi vagyok az arcodra. Én még sosem láttam ám orkot, tudod.
- Hát nézz meg, és láss! - sóhajtott az ork, és meggyulladt szavára az asztalon álló kicsi mécs.
A fényben alaposan megnézték egymást.
- Milyen fehér a bőröd! Nem ég le a napon?
- De. Nézd! - mutatta vörössé égett kezeit az ork.
- Hmm, azt hiszem, van erre valamim... - a lány kotorászni kezdett az éjjeliszekrényben. Végül elkerített egy kis tégelyt. - Meg is van. Mutasd csak!



Parancs van a hangjában. De jó parancs. Odanyújtom a karom, és tűröm, hogy bekenje. Pedig ragad, és virágszaga van. Segít. Nyújtom a másik kezem is. Aztán az arcom.

- Így ni. Most már jobb, igaz? - kérdi.
Bólogatok.
- Jól van. A lovakat is én gyógyítom mindig. De embert nem szabad. Arra ott vannak a papok...
- PAAT! PATTY, KIVEL BESZÉLSZ?! - hangzott az ordítás valahonnan.
- Ajjaj, ez az anyám, bújj el gyorsan! - mondta a lány... az üres szobának. Az ork eltűnt, mint egy álom.
- CSAK ROSSZAT ÁLMODTAM! NINCS SEMMI BAJ, ANYA! - üvöltött vissza Trisa, úgy is, mint Pat. Teljes nevén Patrisa.
- Na, szép, meg sem eszel? Hagysz itt rothadni tovább a semmi közepén? Na, tudod, mikor? - suttogta, és lendületből kiugrott az ablakon.

Na most, Patrisa Gleny nem volt egy atléta. Sem különösebben könnyed, vagy mondjuk, karcsú. Ebből a szempontból teljesen kárba veszett benne a drága elf vér. Tehát minden bájt nélkülöző, taknyos puffanással ért földet odakint. Talpra kecmergett, és kihasználva, hogy viszont egész elfogadhatóan lát a sötétben is, követte a csámpás orknyomokat a porban. Közben igyekezett nem gondolni arra, hogy mekkora örültséget csinál. Nagyot.

- Megvagy! - suttogta a következő sarkon fülöncsípett betörőnek.
- Megörültél, emberlány?!
- Az lehet, de van egy tervem. És nem is vagyok egészen ember. A nagyapám tünde volt... vagyis hát még mindig az. Gyere, először is, adok valamit enni - azzal kézen fogta az orkot, és rángatta maga után.
- És mi van, ha téged eszlek meg, félelf?
- Akkor nem lesz, aki gyógyítgasson. Egyébként csak negyedrészt vagyok tünde. Az elf az hülye szó, és Patrisa a nevem. De hívj csak Trisának! A Patty-t viszont utálom - hadarta egy szuszra. - No, segíts fel! - tette még hozzá, mert közben megérkeztek az ablaka alá, és sehogyan sem sikerült bemásznia.

Tulajdonképpen meg sem lepődött azon, hogy az ork szó nélkül engedelmeskedik, és bakot tart neki. Így sikerült felhúznia magát a párkányra, majd visszatottyanni a szobába.

- Gyere be, és bújj el! Hozok enni - utasította. Azzal, hátra sem nézve, kicsattogott a szobából.

A kamrába ment, és leakasztott egy jókora szalonnát. Visszafelé már odafigyelt, hogy ne üssön zajt, ahogy a szülei hálója előtt elhalad. Sikerült is gond nélkül besurrannia a szobájába. Kicibálta az orkot az ágy alól, és a kezébe nyomta a zsákmányt.

- Tessék, egyél! Ti szeretitek a húst, igaz?
Amaz igenlően morgott, majd szaglászni, azután falni kezdett. Pillanatok alatt eltüntette a szalonnát.
- Nem mondom, van étvágyad... Na, nem baj, úgyis te gondoskodsz majd az étkezésről az úton.
- Milyen úton?
- Nem mondtam még? Megkeressük a nagyapámat. A tündét, tudod.
- Minek?
- Odaköltözöm hozzá. Utálok itt lenni: minden csupa por, meg ember, meg pisztoly, meg tehén. Se fák, se folyók, se más fajok sehol. Irtózat!
- Nagyapád biztos örülni fog...
- Ha van egy kis esze, akkor persze: gyógyító vagyok. Láttad, vagy nem?
Az ork felemeli a kezét, az orra elé tartja, és alaposan megszemléli. A napégésnek mostanra nyoma sincs.
- Gyógyító vagy, azt látom. De mégsem jöhetsz, sajnálom.
- Hát nem is, mert te jössz velem!
- Ahogy azt te hiszed, gyermekem! - mosolygott az ork, azzal szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal kilendült az ablakon. Megint.
- Affene! - mormogta a lány. - Csak nem gondolod, hogy megszökhetsz előlem?! Te vagy az első varázstudó, akivel találkoztam ezen az elátkozott helyen. Magaddal fogsz vinni. És kész! - ismét az ablakot vette célba.

Ezúttal már óvatosabban használta rögtönzött kijárat gyanánt, és így sikerült is viszonylag csöndesen lekecmeregnie a külső oldalon. Fittyet hányva a horzsolásaira, alaposan megvizsgálta a talajt az ablak alatt. Finoman szólva is alaposan fel volt dúlva az előző ki-be mászkálástól. Így időbe telt, mire felfedezte a vasútállomás fele kacsázó orknyomot. Habozás nélkül el is indult rajta. Úgy, ahogy volt.

Na már most, a varázshasználók úgy vonzódnak a mágia bármely formájához, mint a kacsák a vízhez. Később ezt az ösztönt megtanulják kontrollálni persze, csakhogy Trisának erre még nemigen volt alkalma. Tehát mezítláb és hálóingben igyekezett az állomás felé egy potenciálisan emberevő orkot üldözve. Az egy agya hátsó, normális része üvöltözött is vele emiatt, de nem hallgatott rá. Inkább próbált minél csendesebben osonni, már főleg mert igazán nem szívesen magyarázta volna el a helyzet logikáját a szomszédainak, barátainak és ismerőseinek.

Szerencsére elérte az állomást anélkül, hogy kínos jelenetre került volna sor. Egyszer ugyan valami részegen hazatámolygó népség haladt el mellette, de ő bebújt egy hordó mögé, és így nem vették észre. A lába viszont még akkor is remegett, amikor meglátta a síneket. Az orkot nem látta sehol, és a nyomait sem, mert itt - a "városban" egyedül - kővel borították az utat. A jelenlétét azonban érezte, így nyomban keresni is kezdte. A váróterem ilyenkor persze zárva. Vagy mégsem!? Trisa éles (negyed) tünde szeme azonnal (alig tíz perc nézelődés után) kiszúrta a feltört lakatot.



Tudom, hogy itt van. Kis buta lány. Hívja és vonzza bennem a varázs. Látom az ajtó mögött, ott áll. Megehetném. Ó, könnyen ám! De nem vagyok éhes. Csak fáradt vagyok...

Vigyázhat rám, és pihenni fogok - gondolom, és az ajtóhoz megyek.

- Ha már idáig jöttél, gyere be, gyerek! Én alszom, te őrizz! Szólj, ha jön vonat. Vagy ember - ásítok, és végignyúlok a padon. Leültetem magam mellé. A térdére hajtom a fejem. Puha, kényelmes, és maradni fog. Én az ajtó felé vagyok, elszökhetek. Helyes.



Trisa úgy ült le, mint egy alvajáró: elméje normális fele fejhangon sikított, komplett őrültnek nevezte őt, és követelte, hogy tűnjön már el onnan. Meggyőzően csinálta. Csakhogy a mágia vonzása is ugyan olyan meggyőző volt. Trisa pedig megbénult a lelkén marakodó két erő között tökéletesen. Bénultan bámult az ölében alvó orkra. Sokáig, nagyon sokáig. Azon töprengett, hogy annyira nem is büdös, és meg kellene simogatni. Meg azon is, hogy rettenetes szaga van, és le kellene szúrni... vagy legalábbis fejbe csapni egy utcakővel.

Mozdulni pedig egyáltalán nem volt képes... és csak pislogni tudott, amikor a probléma oka hirtelen felszökkent az öléből, kiszaladt az ajtón, és pár pillanat múlva már egy elpöfögő tehervonat tetejéről integetett csupafog vigyort küldve a leány felé.

Trisa meg csak állt ott, és nézett a távolodó vonat után.

Ekkor megszólalt az első kakas, és az éjszaka varázslata semmivé foszlott. Patrisa fáradtan, csalódottan, a veszteség érzésével telve lopakodott haza. Eddigi esetlenségével szemben most kecsesen lendült be az ablakán, és… csak egy hét múlva tűnt fel neki a változás.

Előző oldal Kétvirág
Vélemények a műről (eddig 2 db)