A kővé vált lányka (mese)

Szépirodalom / Novellák (896 katt) Cat_
  2013.10.19.

A kicsiny falu temetőjében állt a szobor egy rég elfeledett sír fölött. A fiú többször is elhaladt mellette, ahogy a kis utat kereste, amely bevezette őt ide, a fák közé. Bizonyára tűvé teszik érte a környéket, gondolta elégedetten.

Hanem most már jó volna enni valamit, jutott eszébe. Átkozta magát, amiért úgy elrohant, és csak egy szelet csokoládét dugott a zsebébe. Hogy lesz így belőle jó katona? Feltépte a csomagolást, mohón beleharapott a csokoládéba, s ekkor érezte meg, hogy bizony nagyon elfáradt a sok talpalástól. Sajgott a feje és kilelte a hideg. Oda sem nézve igazán, leült a mohával lepett sírkőre.

Ami ekkor történt, elfeledtette vele korgó gyomra követelődzését. Először úgy tűnt, mintha csak a szél suttogása erősödött volna fel, aztán ráeszmélt, hogy szavakat formál a susogás. Riadtan körbenézett, ám nem látott semmi furcsát, így felemelte a tekintetét. Ő volt az. A szobor. Fiatal lányka takaros kis kőszoknyában, copfba font kőhajjal, két összeborított tenyere bölcsőjében egy kőmadár.

- Szervusz – hallotta a fiú. A szobor ajka mozdulatlan maradt, a szél szárnyán érkezett a szó. - Mit keresel itt?
- Hát... én... de te hogyan...?
- Kérdeztem valamit – mondta a szobor.
- Igen, hát... szóval, úgy döntöttem, hogy otthagyom őket. De főleg Pannát. Ő a nővérem, és nagyon, nagyon utálom.
- Mit csinált?
- Kinevetett. És azt is mondta, hogy buta kis pisis vagyok, ha azt hiszem, hogy Anya és Apa majd visszajönnek, ha... Mert meghaltak, és soha többé nem látom őket. Ezt mondta.
- Ó! Ez biztosan nagyon fájt neked. Nem kért bocsánatot? – kérdezte a szobor.
- De, azt hiszem – kezdte a fiú bizonytalanul. – Utánam kiabált, hogy ne haragudjak... De nem érdekel!
- Tudod, ez itt az én kismadaram – susogta a szobor. – Szárnyát törte, én megtaláltam és gyógyítgattam. Nagyon szerettem őt. Ezért faragtak ki vele együtt. Vagyis hát nem engem, de...
- Benne vagy a kőben? – kérdezte elkerekedett szemmel a fiú, aki most megfeledkezett a bánatáról.
- Nem benne. A kő én vagyok. Sokáig tartott, míg elfogadtam.
- Értem – mondta megfontoltan a fiú, bár semmit nem értett. – És most azt akarod, hogy segítsek neked?
- Nem – válaszolta a szobor. – Tudod, nekem is volt egy testvérem. Egy bátyám. Egyszer, amikor nem voltam ott, kiengedte az én kis madárkámat. Azt mondta, csak játszani akart vele, de a madár elrepült és... nem volt olyan ügyes, mint a többiek. Megölte egy karvaly.
- Sajnálom.
- Igen, ő is sajnálta. De én csak sírtam és sírtam, és azt mondtam, soha többé nem állok vele szóba. Aztán nagyon megbetegedtem, és ő megint kérlelt, de nem bocsátottam meg neki... Te vagy az első, akinek ezt elmondom.
- Miért éppen én? – kérdezte a fiú.
- Mert nagyon hasonlítasz rám. Haragtartó vagy.
A fiú dacosan felszegte a fejét.
- De hát ő csinált rosszat! Panna!
- Megbánta – susogta a szobor –, hidd el! És én nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem bocsátottam meg a bátyámnak! Ne tégy úgy, mint én!

Az utolsó szavakat már zúgta az erdő, a szél suttogása panaszos bömböléssé erősödött. A fiú fázósan húzta össze magán a melegítőkabátját. Amikor újra a kőszoborra nézett, riadtan vette észre, hogy repedések keletkeztek rajta.

- Valami baj van! – kiáltotta bele rémülten a szélbe. – Jaj, Istenem... Meg fogsz halni!
- Nem – zúgta a szobor. – Hiszen én kő vagyok, nem emlékszel? Csak menj! Fuss haza!

És a fiú futott, futott, ahogy csak a lába bírta.



A lemenő nap már utolsó sugarait nyújtogatta az égbolt felé, mikor hazaért. Lángolt a homloka. Nővére az ajtóban várta őt, szép barna haja most fáradtan a vállára omlott, szeme szorongó bűntudatot tükrözött.

- Én... - kezdte volna, de Nagymama megelőzte.
- Na, fiatalúr, csak nem méltóztatott végre hazakeveredni? Majd' meghaltunk az aggodalomtól, miközben te, Isten tudja, hol jártál! Nagyapád most is téged keres! Ó... – mondta immár szelíden. – Hiszen te lázas vagy! Hadd nézzelek... Mitől kámpicsorodtál el ennyire? Ki bántott?

A fiú a jól ismert arcokra pillantott – megszeppent várakozás az egyiken, elnéző szeretet a másikon.

- Senki – mondta végül, s ölelő karjaikba szaladt.

A kicsiny temető mélyén, a sárguló lombú fák között halk sóhaj hallatszott. De az is lehet, hogy csak a szél suttogott.

Az elfeledett sír mellett a földön egy törött kőszobor hevert békésen.

Előző oldal Cat_
Vélemények a műről (eddig 1 db)