K.G. főhadnagy találkozása a kísértettel

Fantasy / Novellák (1091 katt) Homoergaster
  2010.09.28.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/10 számában.

Felkonferálás

Ez a novella egy különös állapot eredménye. Én, aki felnőtt életemig jóformán nem is hallottam az '56-os felkelésről, és utána is csak hiányos és aprócska tudásmorzsákat szerezhettem meg, most új helyzetben vagyok. Műfajt szándékozom alapítani. A műfaj neve, egyenlőre '56-os fantasztikum. Akinek jobb meghatározás jut az eszébe, szóljon. Ebben az új szárnyalási kísérletben, az 1956-os, ismert és kevésbé ismert esetekbe, eseményekbe próbálok belecsempészni fantasztikus, horrorisztikus, vagy egyszerűen csak különös elemeket. Ezzel az a bevallott célom, hogy az író és olvasó közönség figyelmét a Felkelésre tereljem. Na meg az is, hogy visszahozzam az elhomályosult ragyogást, a szertehordott pátoszt, hangulatot. Ez egy lehetőség arra, hogy az újabb generációk is foglalkozzanak '56-tal. Akár úgy, mint akció-horror-fantasyval. Ezt a novellát az egész leendő műfaj bevezető történetének szánom. Az ötlet egyetlen forrásra épít: Professzor Doktor Naszlady Attila úr elmondására. A kész művet, a Lidércfény AKF pdf változataként elküldtem neki, kíváncsi lévén, mit is szól majd hozzá. A mellékelt levélváltás mutatja, hogy nem volt kifogása a történet ekképpen való alakítása ellen. Üzenete euforikus hangulatot eredményezett nálam, akkora hátszelet kaptam tőle ezzel ehhez a gondolatkísérlethez, mint még soha, semmihez életemben. Nagyom megköszönöm neki. Természetesen további művekkel kívánok jelentkezni, melyekkel lerakni szándékozom az alapokat. 1956 októbere, a felderítetlen ellentmondásos, és háborús állapotaival csodálatos terepe lehet a fantázia csapongásának! Remélem kedvet adok a dologhoz. Ha igen , jöjj utánam te bátor utazó, kalandozzunk együtt az újkori történelmünk egyik legnagyobb pillanatában!

Túri András, 2009.

A Corvin köz hőseinek és parancsnokuk: Pongrácz Gergely bácsi emlékének ajánlom

A szél.... élesnek érezte,vékony pengének, ami az idegeibe mart. A feje tompán megsajdult. Beidegződött mozdulattal rázogatta, ahogy a szokásos útvonalán bolyongott. Ingerülten lépdelt, a fákat és bokrokat kerülgetve. Nem értette miért, de ha sétára indult, mindig ide lyukadt ki. Emberek suhantak el mellette. Nem vettek róla tudomást, átnéztek rajta. Nem zavarta, semmi köze sem volt hozzájuk. Senkivel sem akart találkozni, beszélgetni. Egyedül...a magányt szomjúzta. Ezek az emberek, az ünnepélyes, komor arcukkal nem hozzá tartoztak. Sokuknak hamis volt a szíve. Ezeket különösen rühellte. Ez a sok ünneplős, aki itt tolongott nagyon taszította. Régebben nem volt ekkora jövés-menés itt, kihalt volt a környék. Csak olykor látott erre óvatosan, szinte lopakodva osonó embereket. Nem tudta mitől tartanak, de sokat találgatta. Ő nem látott erre semmi olyat, amit veszélyesnek gondolt. Egyetlen kivételt a gödrök jelentették. Ezektől tartott, óvatosan kerülgette ezeket a sebeket. Mert annak tűntek. Ocsmány sebeknek, melyek mélyén valami fertőző, gyulladt góc lappang. Sose mert belenézni egyikbe sem. Mintha valami ráugrani készülne onnan. A kényszerképzet olyan erős volt, hogy mindig egy gyermekkori olvasmány élménye jutott az eszébe. Egy vadászkalandról szólt, benne egy sebesült, csapdába esett tigrissel, ami megölte az óvatlanul közeledőket. Mások nem vettek tudomást ezekről a lyukakról, átléptek rajtuk. Már jóval kevesebb volt belőlük, sokat betemettek. Ennek örült. A hamis ünneplők elől a még érintetlenebb részre menekült, bár itt voltak még gödrök is. Mindig itt járt, bár nem akarta ezt a helyet. Mégis, miután rutinosan felkereste az egykori laktanyáját, utána idejött. Az épület fájó emlékeket ébresztett benne, s talán a régi szép idők siratása elől menekült ide. Ezen a helyen gyakran próbálkozott az emlékei rendszerezésével. Menetrendszerint érte a bénító felismerés, milyen kevésre is emlékezik. Érezte, hogy orvoshoz kellene mennie, de mindig halogatta a dolgot. Érdekes módon 56 őszére jól visszaemlékezett. Ez megnyugtatta. Élénken fel tudta idézni az egész zavaros helyzetet, a feszültséget, amiben az egyetlen szilárd pontot a parancsnoka magabiztos elszántsága jelentette. Ők nem inogtak meg, azt tették, amit tenniük kellett! Elmosolyodott, és lecsillapodott. Nyugodtabban folytatta az útját. Az őszi szél faleveleket sodort. Furcsa volt az érintésük, ahogy átsuhantak. Halott dolgok, mik nem régen még éltek. A sárga-barna szövetek érdesek voltak, mintha megkarcolnák. Ez szórakoztatta. Szinte csak ez volt az összes öröme. A kiszemelt levelet figyelve kinyújtotta a kezét, s hagyta ,hogy hozzálebegjen. Élvezte az érzést, mely olyan volt akár egy bolyhos és kicsit szúrós törölközőé. Bár e magányos játékkal sokat elszórakozott, soha senki sem bámulta meg. Pedig úgy nézhetett ki ilyenkor, mint egy csendes őrült. Játszotta ezt az ostoba kis játékot és örült neki. Éppen egy laposan ereszkedő levélkét üldözött, amikor meglátta a fiút. Őt bámulta, ajkán félmosolyal. Ez a mosoly emberibbé tette, mert bár az alak emberszerű benyomást tett, mégis volt benne valami emberin túli hideg közönyösség. Ő ellentétben a többi jelenlévővel nem volt hazug és hamis. Nem színlelt. Ezért volt ijesztő. Némi aggodalom támadt benne. Kitartóan őt nézte, követve a fejével a mozgását. A szemei két száraz, szürke kődarab. Azok nem mosolyogtak. A fiú egyre csak bámulta, idegesítően és dermesztően. Kényelmetlen érzete támadt.

– Akar tőlem valamit! – állapította meg. Nagyon fiatal volt, még szinte kölyök. De veszedelmes egy kölyök. Ezt ösztönösen megérezte. Bár egyáltalán nem vágyott társaságra, főleg nem a kölyökére, valami arrafelé vitte. Amaz türelmesen várt, nem mozdult. Megpróbált ellenállni. Különös kötélhúzás vette kezdetét közöttük. Úgy érezte magát, akár egy kóbor üstökös, amit magához ránt egy csillag. Tehetetlenül, inkább csak vágyva az ellenszegülésre sodródott feléje, szívében jeges félelemmel. A fiú arcáról eltűnt a mosoly, amikor mellé lépett. Hidegen bámulták egymást. A szél faleveleket sodort el mellettük. Ez valahogy furcsa volt. Némelyik levél a fiúhoz érve, egy pillanatra eltűnt, aztán ismét felbukkant.

– Mögé szállt – találgatta értetlenül, valami rohadtul nem stimmelt. Ott állt, és inkább bámulta a szállongó, kavargó leveleket, mint ezt a suttyót. Félt tőle! De azt is tudta, hogy ennek az emberkének van valamije, ami neki kell. Hogy ezt honnan vette, fogalma sem volt. Kétségbeesetten tanulmányozott egy sárgásvörös levelet. Gyűrött volt, szakadozott, akár egy vesztett csata zászlaja. A fiú közben őt nézte. Tekintete láng volt, beégett egészen a legbelső rétegeibe, oda is, ahová senkinek sem lehetne eljutnia. Végül nem bírta tovább.

– Mit... mit akarsz tőlem? – suttogta, félve, hogy valaki más is meghallja. A fiú most először vette le a tekintetét róla, és egy sötétbarna levelet kezdett nézegetni, ami a lába előtt landolt. Megkönnyebbülés áradt szét benne. Akárha valami hatalmas súlytól szabadult volna. Önkéntelenül is követte a fiú tekintetét, a földön heverő levélhez. Csak nézte, nézte azt a nyavalyás kis hullát és reménykedett a válaszban. A válasz nem jött, és ő egyre kétségbeesettebben fixírozta azt a holt szövetkét. A levél erezete, akár egy folyó a mellékágaival. A semmibe tűnt... A semmibe?... Nem! Mintha köd lepte volna be a szárát... De sütött a nap, ködnek nyoma sem volt... Iszonyodva nézett fel a fiú arcába. A levél szára ott volt a fiú cipőjében. Haloványan de kivehetően. Belenézett az arcba, a szemekbe, melyeknek nem volt pupillájuk...

– Egy kísértet! – állapította meg döbbenten. Nem hitte volna, hogy ilyesmi megeshet. Főleg nem vele! A kísértet vidáman nézett vissza rá, és megszólalt.
– Megijedtél mi? Huhh...! – mondta tréfásan. Döbbent tekintete a fiú mellkasára tévedt. Egy véres, tépett szélű lyuk volt ott a szíve helyén. Megbabonázva bámulta azt a lyukat. A vér megalvadt, a fiú megmozdult.
– Hozzád jöttem! – közölte vele. Hátralépett és hitetlenkedve rázta meg a fejét. Újra megsajdult.
– Mi közöm nekem hozzád? – A fiú szellemajkai vértelen, hideg mosolyra húzódtak. Ezen a mosolyon átsuhant egy a feje felől alászálló levél. Piros volt, akár a frissen kiömlő vér. Hátborzongató volt. Felemelte ködkarját és rá mutatott.
– Te öltél meg!

Tiltakozni akart, dühöngeni, ám egyszerre ismerős lett neki a szellem.

– Ötvenhat..?

Amaz bólintott és elfordult tőle. Így akarta, nem akarta, megpillantotta a kimeneti nyílást. Elkapta a szemét onnan és reszketni kezdett. Aztán mégis újra odanézett, arra a borzalomra. A roncsolt, tátongó hasadék a szellemtesten magába szippantotta. Elnyelte mint egy hideg pince. Vagy mint egy sír...

Sugdolódzás... súg... élvezettel, elégedetten ejti ki a számokat. Minél több, annál jobb! Hideg elszánással keresi a lehetőséget. Mindig akadnak óvatlanok. Jól kitanulta ezt a mesterséget, az oktatója elégedett lenne. A felettese bólint. Bemondja, odaát feljegyzik. Titkosan persze. Káderlapokra...is. Megy Moszkvába! Ott tudják, rá számíthatnak. A parancsnok beszél, tudomásul vesz. Ő is elégedett...

Fegyverrel a kézben vár. Az utca másik felén már tudják, hogy ő vár. Már óvatosak, ő a mumusuk. Egyenként csapdossa agyon ha kell mindjüket! Pásztázza az utcát, a kapualjakat, a barikádot... Vár... Valami mozdul! Egy újabb óvatlan kölyök! Kikukucskál, félig kiemelkedve néz. Automatikusan húzza meg a ravaszt. Dörrenés, a kölyök hátrabukik. Ezt még látja, aztán elugrik az ablaktól. Vad lövöldözés kezdődik, vaktában, közben ordítozás. Nevet, újabb strigula...

....– Hahh! – a visszatérés fájdalmas volt, akár a másnaposság. Vízió... egy víziót látott. Nem kétséges, hogy ki okozta. Dühöngve rázta az öklét a kísértetre.

– Ne szórakozz velem! Nem fogok Mea culpa-ázni neked! Ne is várd! Ha meg akarod bosszulni, hogy a szocialista rend megdöntésére irányuló kísérletben megakadályoztalak, csak próbálkozz! Egy fasiszta csőcselék vagy, szellemként, vagy bármi másként – már nem félt. Sőt, visszatért a korábbi magabiztossága, amit régen nem érzett.

– Ti kölykök játsszátok a hős ellenállót, miközben az igazságosság leple alatt Horthista restauráció folyik! Láttam hogy milyen kegyetlenül támadtok a Szovjet katonákra. Ez a ti nagy forradalmatok! Gyilkosok vagytok! – Dühében reszketett. Vágyat érzett rá, hogy ezt az idióta kísértetet visszaűzze, ahonnan jött. Erre van is egy hatékony módszere. Igazi materialista ráolvasás, hahaha! Kihívóan közelebb hajolt a szellemhez.

– Barátocskám én pontosan tudom, hogy mi folyik itt! Bizony, bizony! A Párt és a Szovjet elvtársak urai a helyzetnek! Tudod Rákosival elszaladt a ló. Hibázott, a hatalom elvette a józan eszét! A kommunistákat öldöste, közben az igazi ellenség háborítatlanul meglapult. De a Szovjet elvtársak megtalálták a megoldást! Hagyták szervezkedni a belső ellenséget. De persze figyeltek! Aztán, amikor eljött a pillanat, kirobbant ez az ellenforradalom! Mi egy kicsit segítettünk is! – kuncogott. – Gerő elvtárs beszéde is erre szolgált!

Látta, hogy Gerő nevére a szellem szinte elhomályosul. Majdnem elűztem! Gondolta diadalmasan .Vadul folytatta.

– Kimerészkedett a vackából az ellenség és láthatóvá vált! Ez volt a cél! Hahahaha...! Ugye ezt nem tudtad mi? Lám a kísértetek sem tudnak mindent! Mi ezt ott a laktanyában tudtuk, a parancsnok elmagyarázta az egészet. Ez szigorúan titkos! Persze neked elmondom, mert te csak egy fantom vagy. Az ellenséget és az árulókat elkapjuk, példát statuálunk, és megszilárdítjuk a szocialista egységet. Ez egy megtisztulási folyamat, amit a Párt irányít!... Igen a Párt ura a helyzetnek és a Szovjetunió segítségével... – hirtelen elbizonytalanodott. Valahogy nem állt össze az egész. Hiányzott valami fontos innen.

– Győztünk...?
A szellem bólintott. Szomorúan.
– Igen, levertétek az "ellenforradalmat"!
Elmosolyodott.
– Na ugye...! Erre nem emlékszem... lemaradtam róla...?
Ismét visszatért a félelem. Miért nem emlékszik?
– Mi történt velem?
A kísértet áthatóan nézte, hidegen, zsibbasztóan.
– Hát ez az – szólalt meg. – Ez az, hogy nem emlékszel rá... Ezért vagyok itt!
Bénultan állt, valami retteneteset fog most megtudni. Nem akarta, de mégis.
– Mi történt? – üvöltött a szellemre, a belül vad reszketés rázta.
– Az élők csak kivételes esetekben láthatnak szellemeket. Te nem vagy kivételes! Egyáltalán nem... Te épp olyan halott vagy, mint én...!

Iszonyat és zsibbadás. A feje hatalmasat rándult. A fájdalomtól felnyögött és odakapott... Egy lyukba nyúlt... egy éles szélű, ragacsos lyukba... A borzalomtól félőrülten beljebb nyúlt morbid kíváncsiságtól hajtva... Odabenn az újai hozzáértek valami gusztustalan, szivacsos masszához... Üvöltve elrántotta a kezét. A kézfején alvadt vér és valami szürke ocsmányság rezgett...

Térdre rogyott és sírni kezdett. A szellem nem mozdult fölötte. Előtte a föld beomlott. A növekvő üreg magába szippantotta a leveleket, egy arra sodródó papírost... aztán őt magát is...

Ott feküdt az udvaron, a világ szétrobbant csíkjai elolvadtak, fémes patakokban szertefolyva... A kéz, amely a fegyvert tarja. Elszánt, dühös kéz. Mögötte az arc üres, fehér téglalap, melyet megtölt a lőpor füstje. Szemek merednek rá a könyörtelenül tűző nap mögül...

Visongva talpra ugrott és esetlenül hadonászva próbálta meg távol tartani a szemeket... Egyszerre csak megállt. Zaklatottan nézte a fiút. Az valahová a semmibe meredt, mögé. Minden összezavarodott benne, aztán egyetlen kérdés bukkant fel ebből a káoszból, akár egy hatalmas fekete hal.

– Mióta... mióta vagyok halott?
A válasz azonnal érkezett.
– Negyven esztendeje. Negyven éve minden ősszel itt bolyongasz, nem lelve nyugtot. A két világ határán állsz.
Kétségbeesetten nézett körül. Negyven év! Ez letaglózta. Már dühöngeni sem volt ereje.
– Ki... szabta rám ezt a szörnyű büntetést, és miért?
A fiú végigmérte, a pupilla nélküli szemek jeges fehérséggel csillogtak. Vajon az én szemem is ilyen? Futott át a kérdés rajta.
– Te magad! – jött a válasz, ami nagyon meglepte.

– Negyven embert öltél meg. Többnyire lesből, rejtőzködve! Élvezted! Cinikusan jelentgetted a felettesednek! Negyven élet, negyven esztendő! Nem volt bátorságod találkozni velük. Inkább bolyongtál itt, a semmi határán! – A fiú keze a vállára nehezedett, akár az ólom. – De ennek most vége!...Te kóbor lélek, akit egykoron Kolmann Gábor főhadnagynak hívtak! Letelt a negyven év, most velem jössz!

Rémülten el akart futni. Tovább akarta játszani a levelek üldözését. Kiszabadította magát. De csak két lépést tett, amikor borzadva megtorpant. Egy lyukba nézett. A gödör alján egy halott hevert, hátrakötött kézzel, arccal lefelé. A csontváz mozogni kezdett, a koponya felé fordult. Dühösen vicsorgott. Megtántorodott, kis híján a gödörbe esve. A fiú keze rántotta vissza.

– Velem jössz!– ismételte meg dacosan. Félelemmel meredt rá.
– Hová kell mennem? – nyögte ki halkan.
– A túlpartra!

A fiú kezdett köddé válni. Kavargó, híguló köddé. Lenézett magára. Összeomló hamuoszlop volt, aminek szemcséit széthordta az éteri szél...
Az anyagi világban a szél felkapta a leveleket és áthajszolta az ismert és ismeretlen halottak fölött. A főhadnagy és a fiú utánuk eredt. Amikor a szél elült, ők is eltűntek ebből a világból...

Vége

Köszönetnyilvánítás:

Szeretném megköszönni Naszlady Attila orvosprofesszor úrnak az ihletet. A róla készült portréfilmben, (pulzusszáma ’56) előadott visszaemlékezése alapján írtam meg ezt a novellát. Nagyon fontos tanúskodás az övé.
Köszönöm!
A szerző.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A művet elküldtem Prof. Dr. Naszlady Attilának a véleményét kérve. Ezután a következő levélváltás zajlott le:

From: Túri András, October 15, 2007 12:04 PM
Subject: Köszönet, kérés


Tisztelt professzor úr!
Először is szeretnék köszönetet mondani az ihletért! Az ön visszafogott, egyszerű előadásmódja nem csak a hitelesség fokmérője, de nagymértekben segít az alkotás örvényében kalimpáló elmének fogódzót találni. Bocsásson meg, amiért a mellékletben elküldött kis kiadvánnyal háborgatom. Teszem ezt azért, mert az egyik novellát, melynek elkövetője történetesen én vagyok, az önről készült portréfilm ihlette. Nem tudhatom , hogy mi a véleménye az efféle fantázia irodalomszerűségről, azonban bízom benne, hogy figyelemre méltat majd.
Tisztelettel: Túri András Csaba

Feladó: Prof. Dr. Naszlady Attila
Téma: RE: Köszönet, kérés


Tisztelt Túri András úr!
Levele kedves meglepetést okozott, köszönöm szépen. Elolvastam a novellát, különös sejtelmessége megfogott. Valóban „Lidércfény” a mai vaskos, sáros világban és igazságosztó, aminek ugyancsak híjával vagyunk.
További sikeres munkálkodást és Isten-áldotta jó egészséget kívánok!
Tisztelettel: Prof. Dr. Naszlady Attila

From: Túri András, October 17, 2007
To: Prof.Dr.Naszlady Attila
Subject: Köszönet


Tisztelt Professzor úr!
Köszönöm szépen, hogy figyelemre méltatott! A válasza nagy örömmel tölt el, jókívánsága nem csak nekem, de a Lidércfény többi tagjának is erőt adó üzenet lesz! Szeretnék engedélyt kérni arra, hogy ezen elektronikus levélváltásunkat publikáljam.
Tisztelettel: Túri András Csaba

Feladó: Prof. Dr. Naszlady Attila
Tárgy: RE: Köszönet
Érkezett: 2007.10.17 23:59


Tisztelt Uram!
Önnek írott levelem már az Öné, úgy használja fel, ahogy jónak látja.
Üdv.
Prof. Naszlady

Előző oldal Homoergaster