Linktár

Õsvilági utazás

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/3 számában.

Mottó: "A borostyán az őskori erdők kővé vált könnye"
(Lambrecht Kálmán)

Ez a mániám régebbi mindennél. A fantasztikumhoz és mágiához vonzódásnál, az összes elméleti, és nem elméleti hóbortomnál, szenvedélyemnél, és érdeklődésemnél. Ez a témám, az ebben kínzó, mélyről jövő, szinte ősi tudásszomj, még az olvasásánál is régebbi. Egészen kicsi voltam még, amikor a szüleim elvittek az aggteleki cseppkőbarlangba és környékére. De nem ott a barlangban kezdődött, hanem egy kiállításon, amit megnéztünk. Ősi csontok és talán kőeszközök voltak ott kiállítva. Alig tudtam elszakadni onnét, valami megmoccant bennem, s feléledvén többé nem eresztett el. A mai napig élénken emlékszem, ahogy ott állok, megbabonázva. Akkor foganhatott meg bennem: erről mindent tudni akarok!

A második, még erőteljesebb hatás, később, a televízióban vasárnaponként sugárzott rajzfilmsorozat volt, "Tudományos rajzfilmek" címmel. Ez a mai szemmel természetesen meghaladott, és meglehetősen primitív sorozat bemutatta az élővilág fejlődését a jelenünkig. A rajzfilm lángra gyújtotta a képzeletem. Volt még egy tud.szoc. világnézeti sorozat, szintén hétvégén, ami időnként ezzel a témával is foglalkozott. Emlékszem szegény édesanyám nem egyszer értetlenkedett azon, hogy a fiacskája olyan tv műsort néz, amiből vajmi keveset érthet. Aztán 2-os-3-os koromban több dokufilmet láttam ősember témában. Ilyen filmeket mostanában főleg a Natgeo, spektrum, és hasonlók adnak, a "királyi" nem igazán. ÉS persze jött az olvasás. Amikor megtanultam szabatosan olvasni, az első könyv amit az elejétől, a végéig sikerült elolvasni, nem az "Elza kölykei" volt, amit a könyvtárból kölcsönöztem, és belesültem, hanem Szentiványi Jenő: "A kőbaltás ember" c. ifjúsági regénye. Lélegzet visszafojtva olvastam, olvastam, a külvilág megszűnt. Aztán vissza kellett adnom a szomszéd gyereknek, akié volt, Josef Kleibl: "Ádám nyomában" c. művével együtt, ami még elsőre sok volt nekem. Később kivettem a könyvtárból, és sikerült kiolvasnom. Ez az ifjúsági tudományos dokumentum-anekdota gyűjtemény, megalapozta bennem a komoly szakmunkák iránti -máig is olthatatlan- szomjúságot. Az élményekkel született meg a vágy, hogy ezeket birtokoljam is, hogy újra, és újra felüthessem a kedvenc részeimnél.

Kleibl könyvét a következő kiadásnál meg is vettem, csak úgy, mint az "Élet az ember előtt" c. kötetet. Ezt a könyvet a legkorábbi súlyos kultúrsokkjaim között tartom nyilván. Zedek Burian csodálatos festményeitől lázas-vad képzelgések rohantak meg. Magamban "folytattam" a képeket filmmé, az elképzelt ősi táj, és élőlények megelevenedtek, én pedig köztük barangoltam. Közben felfedeztem a gyermekkönyvtár őslénytani részlegét, és sorban az összes Tasnádi-Kubacska András, és mások által írt könyvet elolvastam. Tasnádi-Kubacska toronymagasan a kedvencem lett. E cikk címét is az egyik agyonolvasott könyvecskéjétől kölcsönöztem. Josef Augusta történeteit is föltétlen meg kell említenem. "Az ősvilág állatóriásai" valamint "Az ősember tábortüzeinél" elbeszéléseinek hangulatai nagyon hosszú ideig meghatározták a gondolkodásom. Főleg mivel Zedek Burian sok képét, ezekhez a történetekhez készítette. A legkorábbi ilyen jellegű próbálkozásom, az első megírt történetem az ő stílusát koppintja. "A zsákmány"-t sosem publikáltam, nem is fogom, nem alkalmas rá. Később még két alkalommal visszatértem az ősi időkhöz, ezek már a megváltozott szemléletem is prezentálják. Van még egy próbálkozásom, aminek két részét a Lidércfény online leközölte, de a kérésemre törölték, mert a rengeteg vázlat ellenére sem tudtam befejezni.

Szóval anno, mint szivacs a vizet, úgy szívtam magamba a témát. Amikor az iskolában új tantárgyat kezdtem tanulni, a történelmet, és a tanár néni megkérdezte az osztálytól, ki tudja hány éves a föld, én tudtam...csak nem mertem jelentkezni. Mivel senki sem jelentkezett, ez lett a szorgalmi feladat. Rettentően dühös voltam magamra, és alig vártam a következő órát. Amikor eljött, és ismét elhangzott az ominózus kérdés, az osztályra halálos csend hullt. Vártam egy kicsit, aztán feltettem a kezem, felálltam, és bemondtam a bűvös számot. Így az első jegyem töriből egy csillagos ötös volt. A könyvtár kölcsönözhető szakirodalmát hamar kimerítettem, és egy darabig az újraolvasással bíbelődtem. Aztán felvilágosítottak, hogy van nem kölcsönözhető szakirodalom is, és a kezembe adták "A föld fejlődéstörténete" c. vaskos monográfiát. Mohón beleolvastam, de nem sokat értettem meg belőle. Egy rész különösen megfogott, a kontinensvándorlás elméletének részletes ismertetése. Ráharaptam a témára, és erőlködve nekiveselkedtem. Már közeledett a könyvtár zárása, amikor teljesen magamtól, sikerült megértenem a lényegét! Ott ültem, egyfajta elragadtatottságban, és víziószerűen magam előtt láttam, hogy a folyékony magmán hogyan úszkálnak a kontinensek, mint akár a hungarocell a vízen. Grandiózus "mozi" volt, hazafelé tektonika, kontinentális self, és hasonló szavakat memorizáltam. Arra emlékszem, hogy belépve az ajtón, anyámnak rögtön darálni kezdtem ezeket, arra már nem, hogy mit reagált. De gondolom.

Ez egy darabig felülírta bennem az eredeti elhatározásom, hogy őslénytudós, azaz paleontológus leszek. Geológus szerettem volna lenni. Ekkortájt esett meg velem, hogy sokat bolyongtam a határban, ahol most a kertváros terül el. Ott keresgéltem kavicsdombokon, melyeket a kezdődő építkezésekhez hoztak oda, arról ábrándozva, milyen sok és érdekes kövületet fogok majd találni. S talán már a Lidércfényben megvalósult óhaj előképe lehetett, amikor papírlapokból összekötöttem magamnak egy kis füzetet, és megszállottam dínókat, és más őslényeket kezdtem bele rajzolni. Elsősorban Zedek Burian képeit próbáltam meg lemásolni. Hosszú délutánokat töltöttem ezzel, kitartóan görnyedve a papír felett. Amikor megtelt a füzet, egy-két nap múlva elveszítettem valahol. Apám nagyon leszidott, mert látta mennyit dolgoztam vele, de én hamar túltettem magam a veszteségen. 2010-re egy darab régi rajzom élte túl a hányattatásokat, a "karbonkori táj őshüllőkkel" című. Ezt E. Peter Volpe: Evolúció c. könyvéből másoltam, amit egyáltalán nem az én akkori korosztályomnak szánt a szerző, de azért elolvastam.

A 80-as évek végén, 90-esek elején felfigyeltem egy trendre, mely az ősidők kutatásának új szakága lett. Ezzel először Donald Goldsmith: "Nemezis a halálcsillag" c. könyvecskéjében találkoztam. A könyv a kihalások esetleges földönkívüli, kozmikus okait elemzi. A kihalási tendenciák miértjét és mikéntjét kutató szakág, a geológia, őslénytan, vulkanológia, csillagászat, és még több más tudomány bevonásával vizsgálódik. A szakik általában öt nagy kihalási hullámot tartanak számon: 1: az Ordovícium kor végén (443 millió év), a fajok 85%-a. 2: a késő Devon kor (376 millió év), a fajok 83%-a. 3: a Perm kor végén (251 millió év), a fajok 95%-a. 4: a Triász végi (2oo millió éve), a fajok 8o%-a. 5: a Kréta-Tercier határ (65 millió év), a dínókkal együtt a fajok 76%-a. Ezek a derék tudósok egy konferencián elhangzott gúnyos megjegyzés után magukat büszkén taxon (faj) számolgatóknak, (Casual theorist and taxon counter, rövidítve: CTTC) nevezték, még névkitűzőjükre is felírták. A felsoroltakon kívül, még több kisebb-nagyobb krízist találtak. A kedvenceim közé tartoznak, a prekambrium – több mint ötszáz millió év – ún. Edicara kertjének virágzása és hervadása, majd a Kambriumi robbanás, "új" életmódok megjelenésével legelés, ragadozás – Vagy a Pleisztocén végi, a jégkor határán, amikor a kardfogú, a mammut, a barlangi medve, a gyapjas orrszarvú, és még egy pár ilyen látványos állat tűnt el. Ebbe nem bonyolódok most bele, mert akkor erről fog szólni az egész cikk. Elérkeztem arra a pontra, hogy írjak egy-két az ősi lényről, amiket a mai napig csípek.

A Tyrannosaurus Rex...

Ez a lény a legkorábbi időktől fogva tartja a képzeletem. Amikor a "Jurassic park" végén hazavágta a raptorokat, az volt a pont az i-n. Addig többször változó szemlélettel tekintettem rá. Az első T. Rex fantazmagóriáim értelemszerűen kötődtek Z. Burian festményéhez, és ennek koppintásaihoz. Mindez a 90-es években változott meg, előszörre akkor, midőn a televízióban "Kövületek" címmel, levetítették David Attenborugh sorozatát, a "Lost World"-ot. A dínók új megközelítése ekkor, a 80-as, 90-es évek fordulóján kezdődött, és ez a film már ennek szellemében mutatja a Rexet. A borítón látható festmény is feltűnik a filmben, a hasonlóan beállított csontváz mögött.

A fiamat is sikerült megfertőzni a dínómániával. A Natgeo, a Discovery channelek, és más adók sugározta dokufilmek egy részét még a 90-es években, más részét, már az új évezredben, a fiammal együtt néztem, s vettem fel. Az egyik kedvencünk a "T. Rex vs. Gigantosaurus" c. volt, melyben az alkotók a két dínót egy képzeletbeli ringben összeeresztették. A felsorolt fizikai jellemzők, és az ezekből kikövetkezetett tulajdonságok alapján a Rex győzött, kiütéssel. Mondanom se kell, hogy neki is szurkoltunk. Az újabbakat, mint pld. a Chaelophasis, a Spinosaurus, vagy éppen a Gigantosaurus, már együtt fedeztük fel. A T. Rex örök.

Ha megnézzük a T. Rex csupafogmosoly koponyáját, bizony hálát adunk a mindenhatónak, hogy ez a lény, már csupán a DVD-ken rohangál. Az utóbbi időkben neves szakemberek megkísérelték letaszítani a trónjáról. Azt állítják, hogy ezzel az irtózatos tömeggel lassú volt, túl kicsi mellső végtagjainak nem vette semmi hasznát, és egyáltalán: az agyának feltételezett szerkezete alapján dögevő volt! Nem is olyan régen, még egészen mást mondtak róla, ugyanazon csontok alapján. Elég csak Burian festményére utalnom, ahol a Rexet maga után húzott farokkal ábrázolja. Pedig ez a kép, a 60-as években kőkeményen tudományosnak számított!

Én megátalkodott Rex hívő vagyok, bármekkora is az ellentábor. Tiszteltetem a Raptorokat és a hasonló kategóriájú gyilkosokat, nekem a Tyrannosaurus a király! A tudományos érvekkel nem vitatkozom, mert nem vagyok szakember, a Rexet érzelmileg-emocionálisan közelítem meg. Az azért eszembe jut, hogy komoly tudományos állításokról hányszor derült már ki, hogy... hmm... nem helytállóak. Mint tudjuk az oroszlán éjszakai vadász, de nem veti meg a dögöt sem. Nem tud sokáig futni, lesből támad, és baromi erős. Ráadásul a lábának csontrendszere hasonló felépítésű a T. Rexéhez! És vannak nála nagyobb és erősebb állatok is! Mégis ő a király, és senki sem állítja róla, hogy egy idegbeteg dögevő! A Tyrannosaurus egy kikezdhetetlen rocksztár, egy szent szörnyeteg!

1997 május 14-én, egy dél Dakotai kisváros lakói arra ébredtek, hogy az FBI, és a rendőrség rajtaütött, a helyi Black Hills magánintézeten. Ez a vállalkozás ásta ki minden idők legteljesebb T. Rex kövületetét, melyet elneveztek "Sue"-nek. A több tonnás csontvázat elkobozták, az intézet munkatársait pedig lopással vádolták meg, és többüket börtönre ítéltek. A monstre perben még a kormány tekintélye is erodálódott, tüntetéseket tartottak ilyen feliratokkal: "fossil gestapo" "freedom Sue!". Ezután egy 1997 októberében megtartott aukción, a McDonalds, és a Disney közös konzorciuma 8 egész 4 tized millió akkori dollárért megvette. Sue ma múzeumi tárgy, azokra meg akik fáradságosan kiásták, és előtte szerencsésen megtalálták, lassan már a kutya sem emlékszik. Ebből is látszik, hogy nem csak az ókori múmiáknak, hanem az őslényeknek is lehet átka!

A Tyrannosaurusnál kissé elragadtattam magam, így a további kedvenceket csak táviratilag érintem:

A Smilodon csoport tagjai, a kardfogú nagymacskák jellegzetes képviselői. Szintén Burian csodálatos képein szerettem beléjük. Ők is úgy jártak, mint a T. Rex, mindenfélét mondtak: hogy a 3o centis kardfogak akadályozták őket a táplálkozásban, és könnyen eltörtek (!!??) – itt az evolúció feltételezett mechanizmusát cáfolták azzal, hogy ez akkor értelmetlenül fejlődött ki. A magányos, idegbeteg gyilkos jelzőt ők is megkapták, Josef Augusta is így ír róluk, stb... Mára kiderült: családi, sőt társadalmi életet éltek, a klán gondozta a vadászatban megsérült egyedeket, amik súlyos, máskülönben halálos sebeket éltek így túl. A kardfog pedig nem akadály volt, hanem veszedelmes fegyver. A kardfogúak speciális rágóizmaikkal hatalmasra tudták nyitni a szájuk. Ezekhez az ősi nagymacskához képest a maiak, mondjuk a Bengáli tigrisek, szolid kiscicáknak tűnnek! Legjobban az I.E. 10 000 c. filmben tetszett a Smilo, ott igazi nagymenő!

A kedvenc vízi fenevadjaim a Mosasaurusok, ezek az ősi, krokodilszerű hüllők. A lábaik helyén uszonyok voltak, épp úgy, mint a Plesiosaurusoknak (magyarhonban hattyúnyakú őshüllő) Megemlítendő ebben a sorban az Ictyosaurus (halgyík) is, melynek újabban talált leletei közt, különösen a Jura időszakból, gigászok is vannak. Persze a Mosák iránti rajongás is régi eredetű, ő szintén sikeresen ellenállt az új tébolyonc szörnyek feltűnésének. Ami ebben a jószágban először megragadott, a már említett festményeken túl, a nem evilági, őrült, sorozatgyilkos mosoly, amit a koponyák képein csodálhatunk meg. A szájpadláson sorakozó, második fogsor csak fokozza a hatást. Burian egyik festményén a Mosa, a plesiosaurusok egyik alfajával, az Elasmosaurussal harcol. Ezt a képet Augusta egyik történetéhez készítette. A nyári, tiszai lubickolásokkor igyekszem hűen alakítani a mosát. Ha ez sikerül, a fiam meg szokott kérni, hogy most már ne legyek elmebeteg Mosasaurus!

Megalodon... ez a szó nagy fogat jelent. A földön valaha élt legnagyobb cápafajt nevezik így. Nincs róla túl sok infónk, csak a fogait ismerjük, mivel porcoshal volt. Ha létezett állat, aminek látványától, egy melegvérű emlős összecsinálja magát (azért van egy pár!) hát a Megalodon közéjük tartozik. A kortársunk volt. Az ember állítólag már botokkal hadonászott, mikor ő a tengert uralta. Ma úgy véljük, hasonlóan a mai nagy fehérhez, a növendék állatok távol a felnőttektől, a sekély vizekben éltek. Ezek 6 méter körüliek lehettek, a mai nagy fehér, teljesen kifejődve ekkora! Ez a rémálom több mint 15 méteresre nőtt! Azt állítják, kipusztultak..reméljük. Bár az ember hajlamos azt hinni, hogy ismeri a földet, valójában az óceáni hátságok világát, melyek a föld legmélyebben fekvő, de legmagasabb hegyei, annyira nem ismerjük, hogy annál még a holdat is jobban. Ki tudja mik rejtőznek a mélységekben, ahol egyetlen hiba elég, hogy a bátor kutató, egydimenziós lenyomattá váljon a fenéken. Ezen a borzalmas nyomáson, ahol örök a sötétség, élet van, mint azt nem rég felfedezték! Két fajta ökoszisztémát találtak eddig. Az egyik a vulkáni-geotermikus erőket használja ki, a másik bizarabb. Az óceáni aljzaton, több kilométernyi vízoszlop nyomása alatt, metán alapú élet tenyészik! Mint egy idegen bolygó! Az ilyen meglepik az oka, hogy én teljesen a Megalodont se tudom leírni....

A repülő sárkányok, azaz Pterodactylusok, és Pteranodonok iránti érdeklődést is Tasnádi-Kubacsa oltotta belém. Az 1965-ös kiadású "Repülősárkányok és gyíkmadarak" c. könyvecskéje volt a kezdet. Ezt elolvasva értesültem először Conan Doyle "Elveszett világ"-áról, mivel az akkoriban ritkaság volt. ("Robur"c. kiadványban olvastam el) Amikor 1971-ben, dél Texasban, egy 6 méter fesztávú szárny csontjaira bukkantak, az aerodinamikusok-repülőmérnökök először el sem hitték, hogy két ilyen szárny+test repülni tudott! Pedig repült, mivel a szárnycsontok egy Pteroszaurusz-hoz tartoztak. Ez a lény, a teljes, becsülten 12-14 méteres szárnyfelületével nagyobb lehetett, mint némelyik magánrepülő! Modellkísérletekbe kezdtek, de nem 14 méterrel, hanem a felével. A számtalanszor összetört modell nem szegte a kedvét a tudósoknak, végül a géphüllő, leváló futóművel és farokkal először emelkedett a magasba. Részben a földről irányították, részben önvezérlő volt.

A repülősárkányok diadalmenete a jurakorban kezdődött, és a Kréta végén a levegő királyait, egy náluk is nagyobb ideröppenő test söpörte el. 1861, 1877, 1956(!?) A dátumok nem a történelemről szólnak, hanem egy történetről. Az Archaeopteryx Litrographica felfedezésének történeti dátumai. Ha magyarul akarom leírni: Gyíkmadár. Madárszerű, mert tollai vannak, a csontjaiban pedig légüregek, de gyíkszerű, mert csőr helyett fogas állkapcsa van, és számtalan hüllőbélyeget visel. A Solnhofeni palabánya Jura kori üledéke sok izgi kövületet adott már a világnak, de alighanem ez a három szólt a legnagyobbat. A gyíkmadár állítólag az átmenetet képviseli a hüllők és a madarak között, a csonttani jellemzők alapján. Persze sok tudós még többre vágyott, és egy még korábbi, primitívebb gyíkmadarat akart! Nopcsa Ferenc báró, a hazai őslénykutatás egyik úttörője is megjósolta, hogy lennie kellett egy ilyennek. Ő "Proavis"-nak nevezte. Lett is, csak kívánni kellett. Az ezredforduló táján, Kínában, földművesek találtak rá erre a primitívebb formára, amit azóta Microraptornak hívunk, mivel csonttanilag ezekkel van rokonságban. 2001. áprilisában New York-ba vitték a leletet megvizsgálni.....és felröppent a hír, hogy hamisítvány!

A különböző vizsgálatok, CT, Röntgen, kimutatták, hogy a "nagy lelet" 7 különböző darabból van összerakva! Van benne Archaeopteryx, és két, addig teljesen ismeretlen dínó faj csontjai is! Balhé, aztán csönd. Néhány évvel később, már elfogadott tény-lényként a microraptor feltűnt az ismeretterjesztésben! Az "Élet és tudomány" által színes képpel illusztrált, és elmagyarázott hamisítási lépések, eddigre feledésbe merültek. Mindenesetre ekkor már nem nagyon lepődtem meg ezen, mivel néhány évvel korábban, 1998-ban egy súlyos trauma ért. Ekkortájt olvastam el Michael Cremo és Richard L. Tompson könyvét, "Az emberi faj rejtélyes eredete" címűt. Ebben a szerzők azt bizonyítják példákkal, sorsokkal, hogy a tudomány berkeiben tendenciózus hamisítás folyik, leletek eltitkolásával, átmagyarázásával, az evolúció doktrínájának védelmében. Minden olyan leletet, ami nem illik a sorba, vagy kihagynak, vagy erőszakot tesznek rajta. Aki pedig megpróbálja ezt megakadályozni, azt, legyen bár a legelismertebb tudós előtte, kiutálják. Erről beszélgettem a Média-6 rádióban akkor Aranyi Lászlóval. A szokásos stílusában elmondta, hogy 3 publikus Archaeopteryx-nél jóval több, összesen 27(!) db töredékes lelet van. Egyébként maga Attenborugh, a tudós ismeretterjesztő filmjében a legjobb megtartású Berlini példányról azt mondja, hogy elzárva tartják, csak a másolatot lehet megtekinteni. – Valami nem oké? – Egy ideje az Archaeopteryx-re nem mint madárősre, hanem mint egy ősi madárra gondolok... A gyíkmadár nagy bálvány volt, hangosan kongott, mikor ledőlt. Később egy befejezetlen írásomban kitértem rá. Az evolúció=Sience-fiction c. művem arról szólt volna, hogy a hős egy időugrással kísérli meg igazolni, vagy cáfolni az evolúciót, ám egy alternatív-fantázia világba jutnak.

Utóirat:

A bevezetőben említett kicsi gyermekkoromtól egészen addig a pontig, (1998.) vakon hittem a tudománynak. Ez akkor megrendült. Ma az ún. Kreacionizmus híve vagyok, melyet sok tudós, fizikusok-biológusok-kémikusok-genetikusok-csillagászok támogatnak. Ez a mozgalom bizonyos e cikkbe már nem beleférő tények alapján azt állítja: az univerzumot szemmel láthatóan egy magasabb rendű intelligencia tervezte, és alkotta, meghatározott céllal. Mit is tehetnék még hozzá? Azóta kettős lény vagyok. Az egyik énem szkeptikus -ehhez nem csak a materialistáknak van joguk!- a másik kicsit infantilis nosztalgiával még mindig szeretné hinni, az élet fokozatos fejlődését. Az értelmem tudja, hogy ez nem lehetséges. Az érzelmem szeretné, ha így lenne...

Források:
Filmek:
Discovery Chanel: A T. Rex átka
Nigel Marven: Sea monsters
David Attenborugh: Lost World
BBC: Kék bolygó
Könyvek:
Ősállatok 1977
Tasnádi-Kubacska András: Ősvilági utazás 1963, Repülő sárkányok és gyíkmadarak 1965
D. Goldsmith: Nemezis a halálcsillag 1990
Michael Cremo és Richard L. Tompson: Az emberi faj rejtélyes eredete 1998
Pálfy József: Kihaltak és túlélők 2000
E. Peter Volpe: Evolúció